2. évad, 17. Mégis lenne minden szürke felhő mögött egy szivárvány? (Utolsó előtti rész)

Previously of the Quaint Dreams...:
Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott.
-----------------------------------------------------
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el.
-----------------------------------------------------
 Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

YeonJi pow

    A csuklómon pihenő órát fixíroztam szüntelenül az egyik kis sarokban ücsörögve. Amikor nem a kis vekkert bámultam, akkor a bejáratot szuggeráltam türelmetlenül. Már vártam azt a kis halk csengést, ami egy újabb vevő érkezését jelzi. Mindahányszor megszólalt abban reménykedtem végre Ő érkezik meg, de mindig csalódnom kellett. Lehangolva sóhajtottam egyet és belekortyoltam a még forrón gőzölgő mentolos teámba. Abban a kávézóban ültem, amelyikbe az eső elől tértünk be nemrég.Kifejezetten kérte, hogy ha lehet ott találkozzunk; nem is értettem miért, belementem. És most arra vártam, hogy akármelyik pillanatban, de felbukkanjon végre.
    11:37 -vettem ismét szemügyre a ketyegő szerkezetet. Késik... -nyugtáztam magamban.
Már több, mint félórája, hogy elmúlt a megbeszélt találkozó időpontja. Végül kelletlenül vettem magamra kabátomat. Kegyetlenül magányra ítéltem szegény, az asztalon árválkodó bögrét. Pedig nem állt szándékomban ilyen tettet véghez vinni ellene. Az egyetlen, akit keservesen hibáztathatott bánatában, az csakis egyetlen személy lehetett.. Már a pincérfiúval egyeztettem a rendelés árát, amikor váratlanul nagy hanggal csattogott oda hozzánk. Lihegve vágta le magát a velem szemben lévő székre és megfogta a srác karját.
        -Azt hiszem, egyelőre mégsem fizetnék. -mosolyogtam rá, mire bólintott.
        -Az úrnak mit hozhatok? -kérdezte az imént érkezettől udvariasan.
        -Egy eszpresszót, légy oly' szíves. -válaszoltam helyette.
A pincér megint biccentett, majd eltűnt a látókörömből. Visszahelyeztem bal kezemet az ölembe, míg a jobbal az előttem pihenő, immáron újra elégedett porcelán fülét markolgattam.
        -Bocsánat a késésért, csak Gangnam közepén egy hatalmas dugó alakult ki -sajnálkozott.
Felvezettem rá tekintetem, és küldtem felé egy aprócska mosolyt.
        -Semmi gond, HimChan.
        -Nos, akkor...
        -Igen. Komolyan kell most beszélgetnünk. Ha ezt letudtuk, akár a patakhoz is elmehetünk.
        -Rendben. -húzta ki magát.
        -Kezdésnek elmondhatnánk, hogy mit gondolunk a másikról. Szóval..? -mindenképpen szerettem volna a legelejéről kivesézni a dolgot. Le szerettem volna zárni minden kis szálat ezzel kapcsolatban.
        -Hát... Valójában eleinte a vonzódást egyszerűen annak tudtam be, hogy csak kishúgomként tekintek rád. De mint később kiderült, ez merőben másabb volt, mint szimpla kötődés. Amikor... elraboltak titeket, megvadult bennem a legkisebb porcikám is. Akkor bizonyosodott be igazán számomra, hogy többet jelentesz nekem mindennél. -halkult el.
        -Még a csapatnál is? Önmagadnál is? -feszültek meg tagjaim.
        -Úgy gondolom, igen. -bökte ki végül. -De én mindezek ellenére melletted szeretnék állni jóban és rosszban is. Túlságosan fáj, parányi darabokra tör szét, ha eszembe jut mennyire tehetetlen, szánalmas alak vagyok.
        -Nem vagy szánalmas, csak... szerelmes. Megértem. -szorítottam meg a falapon ökölbe ránduló kezét. -Figyelj. Most elárulom én mit gondolok, oké? Oké.. Mikor először találkoztunk egy kedves, anyáskodó embernek gondoltalak, aki képes a legszörnyűbb dolgokra is azért, hogy megvédje a családját. Jelen esetben a csapatot. Nem mondom azt, hogy nem állsz közel hozzám, de azt sem, hogy viszonoznám az érzéseidet. Elveszíteni sem akarlak. Mondhatjuk úgy, hogy szeretlek, azonban csak úgy, mint egy nagyon jó barátot, vagy mint egy testvért szokás. Remélem megérted ezt... Azon viszont mélyen elgondolkodhattál volna, hogy milyen áldozat lett volna az, ha egy pillanatnyi fellángolás miatt, eldobsz mindent, amit eddig elértél, vagy amid volt. Nemde?

Nem válaszolt, csak lesütötte szemeit így folytattam tovább mondandóm.
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen... -nyelt egy nagyot.
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
Felhörpintettük a maradék italunkat, majd ki is fizettük őket, hogy útnak induljunk a Cheonggyecheon felé.
    A nap hátralévő részében ott járkáltunk fel s alá. Felidéztük a közös emlékeket, beleértve a boldogokat és a kínosakat is. Sikerült megállapodnunk abban, hogy félre tesszük az eddig történteket és teljesen új lappal kezdünk... barátokként.

    Sötétedéskor, mikor a Nap már nyugovóra térni készült, hogy felkelthesse társát, a Holdat, meglátogattam kislányommal karöltve az Akadémiát. Bent sok új, és régi arccal is találkoztunk. Egykori tanárom repesve kapta nyakába ChoHee-t és úgy mentünk tovább a folyosókon.
        -Egyébként itt van ám az apuka is. -nézett rám vigyorogva a seonsaengnim.
        -Kicsoda?
        -Zelo.
Elvezetett az egyik táncos próbateremhez, majd ott elvált tőlünk. Halkan lopakodva osontunk be hozzá, miközben a zene csak úgy dübörgött a hangfalakból. Azonban sikeresen lebuktunk. A tükörben meglátott minket, mire odaszaladt ChoHee-hez és a hónalja alá kapta.
        -Hát ti? -nyomott egy barackot kislányunk fejére.
        -Erre jártunk, úgy hogy benéztünk. És te?
        -Egy kis nosztalgia. -tette le a csöppséget.
        -Aigoo, de régen is volt már, mikor utoljára ezek között a falak között koptattuk a cipőnket napról-napra. Emlékszel még az 'If You Love Me' koreográfiájának történetére? -kérdeztem kuncogva.
        -Hogy is felejthetném el. Nem volt párod, mire engem állítottak be hozzád. -vágott egy fintort, mire játékosan a vállába bokszoltam.
        -És istenem..! A bemutató! Jézusom, de utáltam eleinte azokat a próbákat veled. -nevettem fel.
        -Magát a fellépést ne is említsd. -vörösödött el.
        -Régi szép emlékek.

Apink - No No No

A közben elcsendesedett termet a következő szám kezdte megtölteni.
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra? -hajolt meg előttünk a kezét nyújtva.
        -Oh igen, JunHong-shi! -egyeztem bele a mellkasomra téve jobb tenyerem.
Egymás mellett állva kezdtük el együtt, ami kicsit kudarcba fulladt, ugyanis mind rosszul csináltuk. Jókat és hangosan kacagva pontosítottuk a másikat, hogy 'azt így kell, nem, mert úgy'.
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

Már csak Marie-val kell valahogy megoldani az egészet......

2. évad, 11. Fájdalmas pillanatok

 -Csak egy kicsit.. maradjunk így... csendben....

 -A szemeid...

  Lassan felállt és felém lépdelt. Megállt előttem és ujjaival végigsimított az arcomon, majd arcával közeledni kezdett. Amikor már csak pár centi volt köztünk lehunyta a pilláit. Forró lehelete pőre bőröm csiklandozta. Váratlanul kicsapódott az ajtó, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.
 -Itt meg mi folyik?!
 -JongUp..?

Marie pow

DBSK - Taxi

  Azonnal felpattantam és odaszaladtam JongUp elé.
 -Ez nem az aminek látszik.. -markolgattam a pulóverét.
 -Akkor mi..? -suttogta csukott szemekkel.
 -Én.. Én...
 -Kérlek.. most hagyj...
Lefejtette magáról a karjaimat és elment. Visszafordultam JeongMin-hoz, felpofoztam, s a párducfiú után eredtem. Én egyáltalán nem ezt akartam. Már éppen egy taxit fogott volna, amikor sikerült utol érnem. Megfogtam a karját, betoltam a kocsiba, és beültem mellé. A sofőrnek lediktáltam a címet, majd JongUp felé fordultam.
 -Beszéljük meg. Légyszíves...
 -Nincs mit megbeszélnünk. -bámult kifelé a mellette lévő ablakon.
 -Nézz rám, kérlek.. -gyűltek könnyek a szemembe.
Lassan felém fordította a fejét, amikor rám pillantott szemeiben ugyan úgy könnyek tömkelegét láttam meg.
 -Szeretlek.. Igen! Szeretlek...
Ajkaimra haraptam. Még sosem mondtam ki ennyire nyíltan az érzéseimet, és ez megrémített. Viszont.. mégis határozottabb lettem ettől. Megsimítottam arcát, amit végig pásztáztam a tekintetemmel. Sűrű és fényes barna haját, férfias állát, puha ajkait, aztán csillogó barna szemeibe pillantottam. Fejemmel közeledni kezdtem felé és egy puszit leheltem párnáira. Amikor eltávolodtam visszahúzott magához és ajkait enyémhez nyomta. Lassú, érzelemmel teli csók volt, azonban mikor elváltunk elfordult tőlem és fájdalmasan kezdett a térdével szemezni.
 -De.. ugye tudod, hogy ez most semmit sem jelentett?
Minden egyes szava villámcsapásként érte a szívemet.
 -Ezt meg hogy érted...? -próbáltam szemkontaktust keresni vele, de mindhiába.
 -Szakítsunk.
 -Mi?!
 -Nem végleg.. csak egy kis időre...
 -És mennyi az a kis idő? -néztem ki az ablakon.
 -Nem tudom. Talán egy hét.. talán kettő... Lehet, hogy egy hónap...
 -Értem~

  Mikor a taxi megérkezett mind a ketten kiszálltunk. JongUp fizetett, majd bánatosan kullogtunk be a házba. Ő a szobájába ment, én pedig a garázsban maradtam és beültem az egyik fekete Hyundai-ba. Benyomtam a kocsi zenelejátszóját és találomra kiválasztottam egy számot, maximumra feltekertem a hangerőt és a vezető ülésen hátradőlve, csukott szemekkel élveztem a ritmust.

YeonJi pow

  Hangos zeneszóra ébredtünk mind a ketten. Kimásztunk az ágyból, mamuszunkat felvettük és kimentünk a folyosóra. Nem csak mi, de az egész ház felébredt úgy látszik. Mindenki sorjában pizsamában lement a lépcsőn, a fiúkat előre engedve. Furcsa volt. JongUp és Marie kivételével tényleg az összes ember ott járkált fel, s alá. Mikor leértünk a garázshoz a szememet dörzsölgetve léptem ki YongGuk-ék mögül. Marie ült az egyik kocsiban, amelyikből a zene is ordított. Odamentem hozzá és kinyomtam az élvezetének tárgyát, mire felháborodva nyitotta fel pilláit.
 -Még jó páran aludni szerettünk volna..! Mennyi az idő egyáltalán? -fordultam hátra.
 -Fél hat! -nyögte be hátulról egy fiatal párduc fiú.
 -És akkor mi van? -rántotta meg vállát barátnőm.
 -Mi lenne? Az, hogy mindenkit felriasztottál a hülyeségeddel. -ráztam a fejem.

Szóltam a fiúknak, hogy hagyjanak magunkra, így sóhajok közepette vissza kezdtek szállingózni a szobájukba.
 -Mi van veled?
 -Semmi.
 -Minden rendben? -guggoltam le a kocsi mellé és a lábára raktam a tenyerem. -Csak akkor vagy ilyen ha baj van...

 -Jól vagyok, ne aggódj.
 -Én nem úgy látom. Na...?
 -Szakítottunk JongUp-al! -szorította össze a szemeit. -Most boldog vagy?!
 -Miért lennék az..?

Magamhoz húztam, és a hátát kezdtem simogatni, miközben szabadjára engedte könnyeit. Egy pár percig még az ölelésemben sírt, majd pizsamájának az ujjával megtörölte arcát. Szipogott még egy kicsit, aztán elmesélte, hogy mi történt. Leesett állakkal hallgattam végig a kis monológját. Furcsa érzésem volt ezzel a JeongMin-nal kapcsolatban...

Író pow

  Eljött a csillaghullás előtti nap, így ShinJae is érthetően egyre izgatottabb volt. Mindent megszervezett előre. Követőket állított a párducokra mikor azok elindultak a 'nyaralójukba'. Egyedül utánuk ment, és onnantól kezdve farkas alakban tengette az idejét. Minden percben a kis házuk mellett ólálkodott a fák mögé bújva.

  Miután a két lány megbeszélték a dolgot, Marie kivett pár nap szabadságot, és messziről elkerülte JeongMin-t, bárhogy próbált a közelébe férkőzni. JongUp és a lány is megtartották a tisztes távolságot, pedig a többiek megpróbáltak minden tőlük telhetőt, hogy szóba álljanak egymással és béke legyen köztük.

YeonJi pow

  Nagyokat ásítozva keltem fel aznap reggel, mikor indulnunk kellett a nyaralóhoz. Csukott szemekkel megtapogattam a mellettem lévő helyet, ami még meleg volt, ezzel jelezve, hogy Zelo is nemrég ébredt fel. Mosolyogva másztam ki az ágyamból, és miután felöltöztem ellenőriztem, hogy mindent összepakoltam-e. Fényképezőgép, fehérnemű, ChoHee cuccai, váltóruhák, pizsama, és zseblámpa...
 -Fuh~ Úgy tűnik minden megvan. -cipzároztam össze a bőröndöt.
Olyan dejavú-m volt.. Ezzel a bőrönddel jöttem el Bostonból... Lebattyogtam az alsó szintre, hogy megnézzem kislányomat, aki még békésen aludt. Kisimítottam arcából csillogó fekete haját, aztán a konyhába mentem, hogy az útra csináljak pár szendvicset. Amikor a szendvicseket csomagoltam be, nyöszörgést hallottam meg, majd kislányom csoszogott oda hozzám a szemét dörzsölgetve. A lábamhoz bújt, mire én felkaptam a karomba és egy puszit nyomtam arcára.
 -Éhes vagy? -kérdeztem tőle, amire hevesen bólogatni kezdett.
Leraktam és csináltam még egy szendvicset, amit a kezében nyomtam, és nyammogni kezdett rajta. Pár perccel később Zelo lépett ki a fürdőből törölközőbe csavarva. Megrázta vizes haját és odalépett hozzám egy csókra.
 -Fúj~ -fintorgott ChoHee. -Undorítóak a felnőttek.
Elváltunk egymástól és nevetni kezdtünk.

  Délután kettő felé járt márt, amikor DaeHyun kopogott az ajtónkon, meglepetésünkre MooRae-vel az oldalán. A két fiú megfogta a cuccokat és kimentünk a kocsikhoz, ahol miután bepakoltak, mindannyian beültünk a kisbuszba és köszöntöttük egymást. HimChan ült a vezetőülésen, aki útközben a visszapillantó tükörből folyamatosan engem figyelt. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tudom, engem néz, és szinte lyukat éget belém a tekintetével. Mikor kiértünk a városból elhúztam egy picit az ablakot és kinéztem rajta. Minden fa már magára öltötte az ősz színeit, és komótosan vetette le leveleit. Nem sokkal később egy tó mellett haladtunk el. A nap sugarai fel-felcsillantak a felszínén, és olykor pár hal is kiugrált a vízből. Kezembe vettem a kis ChoHee-t, és mutogatni kezdtem neki.
 -Nézd.. Milyen szép~
Tapsikolni, vigyorogni és pattogni kezdett, a plüss hópárduccal a kezében, ami egyszer csak kiesett az ablakon.
 -Állj! -kiáltottam előre HimChannak, aki fékezni kezdett.
Mielőtt megálltunk volna kislányom kiugrott az ölemből és párduccá változva szaladt a plüsséért. Szájába kapta és az erdőbe rohant. Mikor megálltunk azonnal kiszálltam a kocsiból és rohanni kezdtem arra, amerre ChoHee is. A többiek is kiszálltak. Zelo rögtön átváltozott és a lány után eredt. Félóra múlva sem jött vissza egyikőjük sem. YongGuk, DaeHyun, MooRae és YoungJae is elmentek megkeresni ChoHee-t. A kisbusznak nekidőlve kezdtem pityeregni az ujjaimat tördelve. Odajött hozzám HimChan, aki át akart ölelni, de én ellöktem magamtól.
 -Kérlek, hagyj...
 -Csak segíteni akarok.
 -Akkor segíts azzal, hogy békén hagysz és elmész te is keresni őket. -rivalltam rá könnyekkel küszködve.
Védekezőn maga elé emelte kezeit, és hátrálni kezdett, majd párduc alakban eltűnt a fák között. Alig tíz perc múlva mindenki visszajött, ChoHee nélkül...
 -Szerintem jobb lesz, ha tovább indulunk, mert már sötétedik. -indult meg a kocsi felé YoungJae.
 -Nem! Én egy tapodtat sem mozdulok a lányom nélkül!
 -Nyugodj meg.. -jött oda YongGuk.
 -Nem nyugszom meg! Ne kérjetek ilyet tőlem... -szipogtam.

2. évad, 2. Csalódás

Marie pow

  Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettem ott a sötétben, a konténernek dőlve, s a megemészthetetlen tudattal, hogy tulajdonképpen azok, akiket barátaimnak nevezhettem, idegenek... A szemeim már lecsukódni készültek, amikor arra eszméltem fel, hogy valaki a karjaiba vesz, és elindul velem valamerre. Pilláim elnehezültek, így lecsuktam őket, és csak abban tudtam bízni, hogy nem egy ismeretlennel van dolgom, és hogy nem lesz semmi baj...

 -Ébredezik.. -JongUp..?

Morogtam párat, aztán lassan kinyitottam szememet, majd körbenéztem. Aggódó pillantásokkal meredtek rám. Felültem a kanapén és kinyújtóztattam a karjaimat, de hirtelen bevillant elmémbe, ahogy JongUp kezében ChoHee vadmacskából kisgyerekké változik vissza.

 -Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Sajnálom Marie,.. -nézett rám bűnbánóan. -YeonJi és a te kivételeddel, itt mindenki.. nos.. Hogy is mondjam..? Hópárduc... -nyögte ki végül.

  Összébb húztam magam és térdeimet átkarolva szorítottam össze szemeimet. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fognak bántani.
 -Jagiya~ -simogatta meg vállam a fiú.
Elhúzódtam tőle, s lehető legkisebbre próbáltam összegömbölyödni. Reszkettem, a szó szoros értelmében féltem tőlük. De, a legfelháborítóbb az volt, hogy ha a barátnőm -már ha nevezhetném annak- tudott róla, nekem nem mondta el. Pedig én minden titkomat megosztottam vele, mindig ott voltam vele a bajban, ráadásul ha én nem segítettem volna neki, akkor most itt sem lehetne Szöulban. Csalódtam benned Seo YeonJi... Az említett kiküldött mindenkit, beleértve kislányát is, aki az apja kezét fogva sétált ki. Lenyomott még egy gyors puszit Zelo szájára, aztán odajött hozzám. Letelepedett mellettem, s a hátamat kezdte simogatni, azonban kezét leráztam magamról.
 -Te mindvégig tudtad? -kérdeztem a padlót bámulva.
 -Igen. -mondta ki kertelés nélkül, ami csak fentebb nyomta bennem a képzeletbeli pumpát.
 -És miért nem mondtad el?! Miért csak hosszú, két év után kellett tudomást szereznem az egészről? -néztem most már rá vádlóan.
 -Én...
 -Azt hittem barátok vagyunk, vagy nem?! -rivalltam rá.

 -De, azok is. Csak...
 -Csak mi?!
 -Figyelj, sajnálom. Csak féltem, hogy ezek után másképp nézel majd rám, ChoHee-ra, és a fiúkra.. -hajtotta le a fejét.
 -Nagyon jó barát vagy. -álltam fel. -Mondhatom.

Az ajtóhoz trappoltam, amit határozottan kinyitottam, mire a többiek, akik hallgatóztak meglepődötten hátráltak pár lépést. Rájuk sem néztem, egy pillantásra sem méltattam őket. Elsuhantam mellettük, s lementem az első szintre, hogy összepakoljam a cuccaimat. Majd keresek valami munkát, és egy lakást. Ha a 'barátnőmnek' találtam akkor most miért ne találhatnék... Ha kell Amerikába is visszautazom. Telefonon hívtam taxit, és a bőröndömet magam után húzva sétáltam ki a garázsajtón. Az utcákat csak pár oszlop világította meg a késő este sötétjében. Nem kellett sokat várnom, a taxi tíz percen belül meg is érkezett. A sofőr kiszállt, és a csomagomat berakta a jármú hátuljába, aztán beült a volán mögé. Épp én is be akartam ülni a kocsiba, amikor valaki megrántotta az egyik karom, ezzel visszatartva. A fiúra emeltem tekintetem, és szúrós pillantásokkal illettem, azonban Ő nem volt hajlandó elengedni. Egyre erősebben szorította csuklómat.
 -Engedj! -próbálkoztam a szabadulással, de nem ment. -Mondom engedj! -szóltam rá erélyesebben.
Kirántottam kezem a szorításából, amire karja teste mellé hullott. Sietősen beültem az autóba és másodperceken belül el is indultunk..
 -A Namsan Toronyhoz, kérem. -adtam ki az utasítást a férfinak, miközben kicsit
 figyeltem a szemem sarkából, ahogy JongUp maga elé meredve rogy térdre.

  Miután taxi elhajtott mellőlem, fogtam a csomagomat és a Torony felé vettem az irányt. Lassan lépdeltem végig a lebetonozott úton. Az egész építmény ki volt világítva. Kék, sárga, piros, fehér és zöld színekben pompázott, ami megnyugtató hatással volt feldúlt lelkemnek. Csiga lassúsággal sétáltam fel a legtetejére, amit szerelmesek lepnek el minden egyes nap. A korlátot teljes egészében apró, minden színű, és formájú lakatok lepték el, amiket az idejövő párok raknak fel, rajtuk kis üzenetekkel, vagy a nevükkel. Ujjaimmal végig simítottam néhányon, s az elém terülő éjszakai fényeket kezdtem figyelni. Megannyi, most hangya nagyságú autó száguldott a soha sem alvó város utcáin, épp munkából haza igyekezve, vagy pont hogy fordítva. Miközben ezen tanakodtam, gondolkodóba estem. Az egyik felem azt súgta, hogy menjek vissza a szüleimhez Bostonba, a másik viszont azért könyörgött, hogy maradjak itt és várjak. Nem tudtam melyikre is hallgathatnék...

  Aznap este egy olcsó kis hotelben szálltam meg. A zuhany alatt állva döntöttem el végül, hogy mindkét felemnek eleget teszek. Elalvás előtt, már az ágyban, a takaró alatt biztosítottam magam arról, hogy mit is kéne tennem.
 -Egy hét.. csak ennyi. Aztán visszautazom az Államokba... -hunytam le pilláimat, hogy aztán az álmok világában leljek nyugalmat.

YeonJi pow

  Azóta, hogy Marie elment, az egész rányomta a bélyegét a napjainkra. Nyomott, kínos csendben teltek el az őrjítően hosszúnak tűnő órák.

3 nap múlva

  Este kivételesen nem a kis otthonunkban tértünk nyugovóra, hanem a fiúknál. Aztán reggel egy iszonyatosan nagy csattanás zengi be a szobát. Álmomból felriadva azonnal felültem és a szememet megdörzsölve néztem körbe, hogy mi lehetett a zaj forrása. Hirtelen kirázott a hideg, és karjaimon libabőr képződött, mintha csak szellő simogatta volna testem. Az ablak felé néztem, azt hittem, hogy az este csak nyitva maradt. De, amint megpillantottam, hogy az üveg apró darabokban terül szét a padlón, számat eltátottam. Másik oldalamra fordultam, hogy a mellettem fekvő Zelo-t felébresszem. Nyöszörögve fordult hátára, és kezeivel megtámasztotta magát.
 -Oppa.. az ablak kitört. -mutattam a szilánkokra.
Azon nyomban felpattant és a papucsába belebújva ment a ki a szobából. Amikor visszajött követte őt a maradék öt fiú és MooRae is.
 -Aish.. vajon mi okozhatta? -kezdte el leguggolva felsöpörni az üvegdarabokat HimChan.
YongGuk kihajolt, hogy megnézze van e valaki kint az utcán, aki ezt csinálhatta. -Senki.. -fordult felénk.
 -Srácok! Ezt nézzétek! -hajolt le valamiért MooRae.
A kezében egy fém rúd volt, aminek a belsejéből egy papírt húzott ki.

"Nincs már messze a pillanat, mikor eljár az idő a B.A.P felett,
és egy új Úr jön a helyébe, aki majd letaszítja Őt a trónról.
Meneküljetek, rohanjatok..

mert a végzet eljön, és mindannyian veszélyben vagytok.
Elérkezett az új Hatalom.
Meneküljetek, rohanjatok..."

  A lány felolvasta nekünk a szöveget, közben mi pedig érthetetlenül néztünk egymásra.
 -Mi ez? Miért beszél rímben? -kerekedtek ki a szemeim.
 -Ismerős az írás.. -vette el YoungJae a levelet MooRae-től.

2 nap múlva

 -Az istenit neki! -kiáltott YongGuk mély hangján. -Francba..!
 -Mi történt? -mentünk le mindnyájan a garázsba.
 -Eltűnt... itt, a kocsiban volt egy csomag, és most sehol sincs. -túrt idegesen a hajába, a járműre mutogatva.
 -Milyen csomag? -kérdeztem.
 -Túl nagy jelentősége nincs az emberek számára, de nekünk, párducoknak igen is fontos. Ma kellett volna elvinnem az Öreg királynak. -rúgott bele az autóba.

 -Mi volt az? -kérdeztem egyre értetlenebbül.
 -Egy farkas fog. -sóhajtott. -Léteznek hozzánk hasonló alakváltó fajok, ilyenek például a farkasok is. És most nem azokra a teliholdkor átváltozó, vagy a Taylor Lautner féle pudlikra gondolok, hanem a rendes farkasokra...
 -Évszázadok óta háborúban állunk velük. Idáig mindig mi nyertünk, de úgy látszik megint felbukkant egy csapat, aki ki akarja húzni a gyufát. Csak mert az hót ziher, hogy nem egy fajtársunk lopta el.! -folytatta YoungJae a leader mondanivalóját.

Másnap

  Csak egy pillanatra hagytam magára ChoHee-t, és.. most...
 -Zelo! -kiáltottam kétségbeesetten. -A gyerek!
A fiú azonnal feltörte a második emelet ajtaját. -Mi történt? -kérdezte ijedten.
 -Eltűnt... -fúrtam mellkasába fejem a könnyeimmel küszködve. -Az előbb még itt játszott, most pedig...
 -Shh~ Semmi baj~ Biztos meg lesz valahol..
Lerohantunk a garázsba szólni a többieknek.

Író pow

  Az egész napot azzal töltötték el, hogy a kislányt keresték a házban, de nyomát sem látták. JongUp talált egy újabb fém csövet, amiben egy levél volt.

"Mi figyelmeztettünk titeket,
haragunk elől meneküljetek!"

 -Már megint az az írás.. -sóhajtott YoungJae.
A ház környékét is átkutatták, az utcákat, a sikátorokat, a konténereket is végig nézték, de a kis ChoHee-nak se híre, se hamva nem volt. YeonJi magába esett, és este egy szemhunyásnyit sem aludt. Szerelme sem tudta megnyugtatni. Könnyeit törölgetve hívta fel volt barátnőjét, reménykedve, hogy az még az országban van.
 -Marie... -lehelte elhaló hangon, mikor a lány a hetedik csörgésre végül felvette a készüléket.

 -Mond, mit akarsz? -kérdezte közömbösen.
 -Segítened kell.. ChoHee eltűnt, és sehol sem találjuk. Szükségem.. szükségünk van rád... -szorította össze szemeit, hogy megpróbálja visszatartani feltörekvő pánikrohamát.

 -Már is indulok! -vált aggódóvá hangja, és abban a pillanatban le is rakta, amire a telefon sípoló hangja adott bizonyítékot.

Nem kellett sokat várni, Marie már hangos zörgött a garázsajtón. JongUp felnyitotta és a lány nyakába ugrott, aki azért vonakodva, de visszaölelt. Hiszen a fiú, és az ölelései mégiscsak hiányoztak neki. Immáron együtt mentek el átkutatni minden kis zugot a környéken, mindhiába. YeonJi teljesen kikelt magából, és sikoltozva roskadt a hideg betonra. MooRae nem bírta nézni a szenvedését, így odalépett mellé és magához szorította, aminek következtében egy csoda folytán a zokogó lány megfeszült izmai ellazultak, és csendesen aludni kezdett. Mikor elengedte meglepődötten nézett végig a békésen szuszogó YeonJi-n. MooRae a tenyerében érdekes bizsergést érzett, a vére csak úgy lüktetett. Furcsa erő járta végig testét, amit nem tudott magában hova tenni.
 -Ez meg.. mi a fene volt? -kérdezte magától.

3. Kényelmetlen koreográfia

  Egy iroda szerűséghez vitt el, ahol megbeszéltük a részleteket és pár papírmunkát is elintéztünk. Egy bizonyos összeget kellett csak hónaponta fizetnem, cserébe bármikor bemehettem bármilyen órára, vagy akár csak úgy gyakorolni. Nem tudom, mi ütött belém, de valahogy úgy éreztem többször akarok találkozni ezzel a Zelo-val. Felkeltette az érdeklődésemet ez a fiú, túlságosan is. Miután hazaértem, ledobtam a cipőm és rögtön a galériába siettem fel. Előkotortam a takaróm alól a laptopom, és a keresőbe bepötyögtem, hogy: nagymacska fajták. Kíváncsivá tett az, hogy vajon milyen macska lehet, amelyik rettegésben tart....

 -Hó... párduc.... -olvastam az egyik kép alatt, ami feltehetően az volt, amit kerestem.
Lecsuktam a gépem, utána fentről kinéztem az ablakon. Bevillantak a képek a nagy testű ragadozóról az agyamban. Amikor arra a fiúra néztem, s egy morgás hallottam, és amikor az álmomban a földre nyomott... Elhessegettem a szörnyű gondolatokat, lementem az alsó szintre és figyelem elterelés képen zene hallgatás közben mosogatni kezdtem.

  Pár nappal később munka után taxiba ültem, és már száguldottunk is az Akadémiára. Miután kiszálltam az épületnél, a bejárat felé kezdtem gyorsan lépdelni, azonban az ajtóban nem figyeltem és sikeresen rám nyitották a bejáratit, ami szabályosan arcon vágott. Az orromat fogva guggoltam le, miközben fájdalmamban nyöszörögtem. Az illető, aki rám nyitotta az ajtót, leguggolt mellém és kezét vállamra rakta. Nem szólt egy szót sem, így felnéztem rá. Zelo összevont szemöldökkel kémlelte arcomat, majd elvette a kezemet és megtapogatta az orrom. Odébb húzódtam tőle, majd felálltam, mire ő csak lentről pillantott fel rám. Aztán kiegyenesedett, zsebre vágta a kezét és elsétált. Eléggé furcsa helyzet volt, de megpróbáltam túl tenni magam rajta, ezért szaladtam is táncra.

  Mikor benyitottam már mindenki bent volt, és párosával álltak.
 -Áh, Yeon-Ji. Csakhogy itt vagy. Vedd le a kabátod és állj be valamelyik fiúhoz. -utasított a tánctanár mosolyogva.
Körbe néztem a teremben, de már mindenkinek volt párja.
 -Ő... Seonsaengnim... -hajtottam le fejemet.
 -Ne aggódj, kerítünk neked partnert. -kacsintott, mire elővette telefonját és félre vonult.
Pár perc múlva visszatért közénk, és megveregette a vállam. -Hamarosan itt lesz. -majd az egész csapat felé fordult. -Addig is hallgassuk meg, hogy ma mire táncolunk.

Két tenyerét összecsapta, majd telefonját a hifihez csatlakoztatta. Amikor felcsendült egy ismerős dallam azt hittem kiugrok a bőrömből. Az egyik személy szerinti kedvenc számom volt az. Már csak azért is, mert YoonJi-val hasonlított a nevünk. Most már értem, miért kellett párokba állnunk.
 -Gyerekek, ma... -de hirtelen abbahagyta mondandóját, és az ajtó felé fordult. -Áh, Zelo. Végre megjöttél. -pacsizott le a fiúval. -Kérlek állj be YeonJi mellé.
Megszólalt bennem a vészharang... Hogy mi?! Zeloval kell táncolnom...? A fiú úgy tett, ahogy a tanár mondta, és mellém lépdelt.
 -Na szóval... Ma NS YoonG-re fogunk táncolni. Pontosabban az If You Love Me koreo-ját tanuljuk be... Akkor álljatok egymásnak háttal.
Elkezdte mutogatni a lépéseket, a mögöttem álló fiú pedig csak követte az utasításokat. Amikor kicsit közelebb kerültünk egymáshoz éreztem, ahogy arcomat elönti a pír, ég a forróságtól. Lányos zavaromban nem tudtam, mit tegyek, így hát csak tettem amit kellett. Vagyis követtem a mozdulat sort.

  Érintése nyomán égett a bőröm.

Ahogy a tükörben néztem magunkat valami furcsát éreztem.

Szívem hevesen dobogott, és a hideg végig futott rajtam.
Akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám....

  Pár nappal később az álmaimban egyre többször bukkant fel a hópárduc. Eleinte csak párszor, egy-egy rövid álom erejéig. Végül már minden éjszakám vele töltöttem és kezdtem egyre nehezebben aludni. Ám amikor egy nap nem jött álom a szememre, és még hajnali 3-kor is a gépem bámultam a galériában ülve, hirtelen elkezdett esni az eső. Nem csodálkoztam rajta, hiszen ősz volt már. Az ablakon egyre sűrűbben kezdtek kopogni az eső cseppek. A végére szép kis vihar keletkezett belőle. Unottan írtam ki Tumblr-re, hogy éppen zuhog. Hirtelen csörömpölést hallottam meg az alsó szintről. Lenéztem, de semmit sem láttam. Elterültem a matracomon és a fejem a párnámba fúrtam, amikor egy sokkal hangosabb zaj ütötte meg a fülem. Felálltam és a lépcső feléig lesétáltam, onnan néztem körbe. Sehol semmi. Érdekes... Megrántottam a vállam, majd elindultam vissza fel-felé, azonban morgást hallottam meg magam mögül. Pár másodperc után hátrafordultam és egy vörös szempárral találkoztam. A hópárduc lépett egyet felém, mire én hátrálni kezdtem, de megcsúsztam és elestem. A nagy testű macska mellkasomra lépett és tekintetét az enyémbe vájta, aztán egy eget rengető dörgés rázta meg a szobát, amit tizedmásodpercek után egy villám világított be. Amit megláttam, az teljesen megrémített. Nem akartam elhinni... 
 -Z.. Zelo...?

2. Különös álom

  Miután kész lettem a vacsorával leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tv-t és közben a kis edényből falatoztam.  Egy elég érdekes vígjáték ment éppen. A címe Baby and Me, és Jang Geun Suk volt benne a főszereplő. Leraktam a konyhapultra a lábast, majd visszaültem és néztem tovább a filmet. Nem tudom, hogy sikerült, de bealudtam közben, és eldőltem a kis egyszemélyes ágy szerűségen.

IU - The Story Only I Didn't Know

  Álmomban egy csendes kis történelmi parkban voltam. Épp hogy csak hajnalodott, így a nap fénye narancssárgásra színezte az eget. Egy kis tó mellett sétáltam el, minek felszínén a Nap fénye ragyogott. A tavacska közepén a Gyeongbokgung palota egyik épülete helyezkedett el. Alig volt néhány ember az épületek között, és az autók zaját is alig lehetett hallani. Egy hatalmas fa mellett sétáltam el, minek aljában egy bokor volt. Ismerős morgást hallottam, mire azonnal odakaptam a fejem. A következő pillanatban már csak annyit észleltem, hogy a földön fekszem és valami nem engedi, hogy felkeljek. A nagymacska erős mancsaival tartott egy helyben. Bárhogy próbáltam segítségért kiáltozni senki sem segített. Egy helyben ficánkoltam, hogy szabadulni tudjak, de semmi haszna nem volt. Szemembe könnyek szöktek, amik aztán lassan csordogáltak le arcomon. Kezemmel töröltem le a sós cseppeket, amikor egy ismerős hangot hallottam meg.
 -Ne sírj... Kérlek...
Amikor látásom kitisztult, szipogva néztem a macska szemeibe. Ugyanis a hang felőle jött. Vörösen izzó szemei furcsa mód megnyugtattak, és akadozó légzésem is rendbe jött. Lelépett rólam, és eltűnt a bokorban... Feltornáztam magam ülő helyzetbe és az állat nyoma után kutattam szemeimmel, azonban az sehol sem volt. Ledöbbenve álltam fel, és a földet kezdtem fixírozni. Az a hang,... pont mint az ismeretlen fiúé...

  Mikor felébredtem csukott szemmel nyújtóztam és ásítottam egyet, majd kinyitottam szemeim. A tv még mindig be volt kapcsolva. Odacsoszogtam és kikapcsoltam, utána elmentem a fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. Hajmosás közben megbeszéltem magammal, hogy ma elmegyek munkát keresni. Mikor kiléptem a fürdőből törölközőbe csavarva, megszólalta a telefonom. Odaszaladtam a kabátomhoz és kivettem belőle a készüléket.
 -Haló?
 -Tudod olyat is feltaláltak, hogy hívás gomb... -szúrt le barátnőm.
 -Uram isten, Marie.! Teljesen kiment a fejemből. Ne haragudj!
 -Dehogy haragszom. -nevette el magát. -Csak eszedbe juthattam volna. -hallani lehetett, ahogy mosolyog a vonal másik végén.
 -Sorry... De, figyelj. Csodaszép ez a lakás, amit szereztél nekem. Egy isten vagy!
 -Tudok róla. -kuncogott. -És mesélj csak, milyen Szöul?

Elmeséltem neki az út fáradalmait, majd megemlítettem neki a tegnapi kis incidenst.
 -És? Hogy néz ki? Helyes?
 -Hát,.. hogy őszinte legyek... Nagyon magas a korához képest, viszont a szemei...
 -És mi a neve?
 -Azt... nem kérdeztem meg.
 -Hogy a villám kacsintson rád! A nevét igazán megkérdezhetted volna!
Utána elmeséltem neki az álmomat, amit nem tudott hová rakni. Végül elköszöntünk egymástól, én pedig felmentem a galériába, hogy embert varázsoljak magamból.

  Kicsit hűvösebb idő volt az utcákon, és a szél is fújt. Kabátomat összehúztam magamon, úgy sétáltam el egy hostess céghez. Mikor benyitottam mosolyogva fogadott a portás, akinek elmondtam miért jöttem, ő pedig útba igazított.
 -A harmadik emeleten, jobbra a hetedik a ajtó.
 -Köszönöm. -hajoltam meg.
Liftbe szálltam hát, majd amikor már az ajtó előtt álltam nagyot nyeltem, és bekopogtam...
  Azonnal rá bólintottak, így megkaptam a munkát. Most már hostess-ként dolgoztam, pontosabban rendezvény szervezőként és alkalmanként tolmácsolnom kellett, köszönhetően a jó angol nyelvtudásomnak.

  Amikor hazafelé sétáltam megakadt a szemem egy plakáton. Joy Dance Academy & Plug In Music Academy. Kiváncsi voltam, ezért felírtam magamnak a telefonszámot, és a címet. Úgy gondoltam megnézem a helyet, ezért taxiba ültem. Körülbelül háromnegyed óra múlva leparkolt a kocsi, kifizettem a fuvart, és bementem az épületbe. Elkezdtem bent sétálgatni a folyosókon. Némeik terem falai üvegből voltak így tökéletesen be lehetett látni. Volt, aki éppen énekórán, színjátszó órán, rapp órán, vagy különféle tánc órákon volt. Ám volt egy terem, amiből csak zeneszó hallatszódott ki, semmi nem utalt arra, hogy éppen oktatás folyt volna bent. Bekukucskáltam az üvegen keresztül. Egy fiú volt bent egyedül, nekem háttal táncolt, azonban arcát a vele szemben lévő tükörben látni lehetett. Meglepett mikor eljutott az agyamig, hogy a teremben a boltos srác volt. Mozdulatai könnyedek voltak, mégis sütött róla az agresszivitás, és az energia. Amikor egy nyaktörő mozdulatot vitt véghez, azt hittem elájulok. Kezeimet az üvegre tapasztottam és úgy figyeltem tovább a fiút. Hirtelen azt vettem észre, hogy a tükörben engem figyel, de a mozgást nem hagyta abba. Mintha le akart volna nyűgözni. Bár ez már sikerült is neki... Mikor a zene leállt térdeire támaszkodott, de a szemkontaktust még mindig nem szakította meg. Éppen mentem volna be hozzá, amikor megszólított valaki.
 -Jó napot. Miben segíthetek? -kérdezte egy fiatal férfi.
 -Ki... ki az? Ott.. bent... -mutattam a terem felé.
 -Áh~ Az csak Zelo. -mosolygott rám.
 -Zelo... -ízlelgettem a nevét.
 -És még valamiben segíthetek esetleg?
 -Hogy lehet ide jelentkezni? -kérdeztem, azonban rá se néztem a férfire, csak Zelo-t néztem tovább az üvegfalon keresztül.

1. Új hely, új élet

 Mindig is egy nyugodt, békés életre vágytam, de ez sajnos csak álom maradt. Nevelő szülőknél laktam Bostonban, Amerikában. Nem igazán ápoltam valami jó kapcsolatot a szüleimmel. Folyamatosan veszekedtünk. Vagy ők egymással, vagy velem. Egyke gyerek voltam, így természetesen minden stresszüket, bajukat rajtam töltöttek le. Szerettem őket, azonban nem bírtam már a folytonos civakodást. Egy nap, amikor az anyámmal való heves vita elfajult, és tettlegességig ment, elhatároztam, hogy elköltözöm. Célomnak Dél-Koreát szúrtam ki, annak is a fővárosát, Szöult. Éveken át segített nekem az ottani zene, és a tánc kibírni a sokszor kilátástalannak tűnő helyzetet. Volt a szomszédunkban egy lány, ő is nevelőszülőknél lakott, és ő is imádta a kpop-ot, úgy mint én. A neve Marie Jones. Amikor egyre sűrűbbek lettek az apám és anyám dührohamai, akkor véglegesíttem magamban, hogy el kell jönnöm onnan. Nem csak magam miatt, de miattuk is. Nekik is jobb lesz így. Marie segített nekem az utazásban. Vett nekem repülőjegyet, keresett lakást, és pár munkahely lehetőséget is felírt. Nem bírtam szavakba önteni mennyire hálás voltam neki....

 Eljött az utazás napja...
 Korán reggel felkeltem, anyámék még aludtak. Kihúztam az ágyam alól a már teli bőröndöm. Még tegnap este bepakoltam, hogy mindenre legyen időm, és ne kelljen rohannom. Magamra húztam egy combközépig érő, lenge, barna ruhát, amihez egy fekete bőr dzsekit vettem fel. Megfésülködtem, és egy leheletnyi sminket varázsoltam arcomra. Mély levegőt vettem, egy drapp színű magassarkút húztam elő, majd a ruhás szekrényem aljából előkotortam egy kis dobozt, amiben a dugipénzem volt. Nem volt több pár ezer wonnál, de úgy gondoltam jól jöhet, ha esetleg nem találnék munkát azonnal. Utoljára körbe néztem a szobámban, és kitettem a tegnap írt búcsú levelemet az éjjeli szekrényemre. Csendben sétáltam el az ajtóig, ott felvettem a magassarkúmat és kinyitottam a bejáratit. Amint kiléptem az utcára Marie ugrott a nyakamba. Pár percig egymást ölelgettük ide-oda dülöngélve, majd elengedett és a kezembe nyomta a repülőjegyet.
 -Jó utat, és hívj ha majd odaértél.
 -Nem tudom mihez kezdenék nélküled. Hálás vagyok mindenért. -öleltem meg még egyszer.
Aztán leparkolt az út szélén egy taxi. A sofőr kiszállt belőle és elvette tőlem a bőröndöm, majd berakta a csomagtartóba. Intettem Marie-nak, aki csak rám mosolygott.
 -Vigyázz magadra. Mindenképpen hívlak majd. -nyitottam ki a kocsi ajtaját.
 -Annyeong!
Beültem a taxiba, mire beindult a motor. Hátrafordultam és a hátsó ablakon kezdtem integetni Marie-nak, aki bőszen kalimpált mindkét kezével, aztán egy hatalmas szívet mutatott. Az autó elindult, és a lány alakja távolodni kezdett.

  "Anya, apa... Köszönöm nektek ezt az elmúlt pár évet, és mindent. De, jobbnak láttam, ha elmegyek. Mindegyikünknek jobb lesz így... Hálás vagyok, amiért felneveltetek, és sajátotok ként szerettetek. Furcsa lesz új országba, új városba, és új emberek közé mennem. Kerestem lakást és munkát is. Reményeim szerint boldogulni fogok egyedül, ti pedig nélkülem.

  Szeretlek titeket, még ha ez néha nem is tűnt úgy.

Seo Yeon-Ji, a ti lányotok...."

  Mikor a gépem a fárasztó út után megérkezett a Gimpo reptérre, megkönnyebbülve könyveltem el magamban, hogy végre "otthon" vagyok... Átváltottam a pénzem wonba, aztán taxiba ültem és a sofőr kezébe nyomtam a lakásom címét, amit még Marie írt fel. Azt mondta olcsó, kedves kis lakás, egy nyugis környéken. Félóra múlva meg is érkeztünk a megadott címre. Kifizettem a fuvart, majd felmentem a lakáshoz, aminek az ajtajában a tulaj már várt. Odaadtam neki az első két hónapra való bért, utána odaadta a kulcsokat. Miután elment azonnal bementem a lakásba és leraktam a cuccom. Félfedező útra indultam el bent. (Click) A bejáratival szemben egy kis konyha helyezkedett el, rögtön jobbra pedig a fürdőszoba. Amikor balra fordultam egy tágas kis helyiség fogadott, amiben volt egy kanapészerű ágy, a tv, és a konyhapulthoz tartozó székek. A tv mellett volt egy hatalmas ablak, amin jó sok fény szűrődött be. A kanapéval szemben volt egy nagy lépcső. Egy galériába vezetett fel, ahol volt két ágy, és egy falba épített szekrény. Fentről tökéletesen be lehetett látni az alsó szintet.... Az alsó szinten elterültem a kis kanapészerűségen, és behunytam a szemem. Új otthon, új környezet. Sok mindent meg kell még szoknom, de szerintem ez nem lesz akadály. Új kezdet fényében jöttem ide, és tetszik ez az egész.... Gondolat menetemet a hasam hangos korgása zavarta meg. Felálltam és belekukkantottam a hűtőbe, de az kongott az ürességtől. Pont, mint a gyomrom. Így hát elindultam, hogy bevásároljak magamnak. Az utcára kiérve körbe néztem, majd a háztól jobbra lévő első épületben megpillantottam egy boltot. Hála az égnek... Bent elvettem egy kosarat, majd elkezdtem a sorok között sétálni és sorjában pakolgatni az árukat a kosaramba. Tej, rizs, kínai kel, hús, ásványvíz, tészta, és.... Pont amikor a gyümölcsök mellett sétáltam el, majdnem fellökött valaki. A kosaramból kieső dolgokat összedtem, majd hajamat a fülem mögé tűrtem és hajlongani kezdtem.
 -I'm so... akarom mondani sajnálom... Elnézést.
 -El van nézve.
Amikor felpillantottam egy magas, korombeli fiút pillantottam meg. Haja kékes színű volt, amit pár vörös melír tett extravagánssá. Mindkét fülében fülbevaló díszelgett. Arca érzelem mentes volt, mégis volt benne valami vonzó. Egy hosszú, fekete szövet kabátot viselt, egy koptatott farmerral, és egy fekete bakanccsal. Nem nézett rám, azonban amikor tekintetünk találkozott, magamban azt kívántam, hogy kerüljek a pokol mélyére, ha ez a fiú tényleg ennyire jóképű, hiába nézett ki gyereknek. Gyönyörű, sötét szeme magával ragadott és nem akart engedni. A markában tartott. Teljesen megbabonázott. Azonban amikor összehúzta szemöldökét, egy érdekes kép villant be elmémbe. Egy morgás, ami egy nagymacskához tartozott, majd egy hangos sikítás. Megráztam a fejemet, s mégegyszer meghajoltam. Elindultam, hogy összeszedjek mindent, majd a kassza felé vettem az irányt és kifizettem az árukat. A bolt ajtajában még visszafordultam, a fiút viszont már nem láttam..

 A lakásba visszaérve megint az a macska villant be. Fejbe veregettem magam, aztán elővettem a laptopom és kikerestem egy receptet. Nekiálltam vacsorát csinálni, de főzés közben sem hagyott nyugodni az ami a boltban történt.