2. évad, 17. Mégis lenne minden szürke felhő mögött egy szivárvány? (Utolsó előtti rész)

Previously of the Quaint Dreams...:
Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott.
-----------------------------------------------------
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el.
-----------------------------------------------------
 Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

YeonJi pow

    A csuklómon pihenő órát fixíroztam szüntelenül az egyik kis sarokban ücsörögve. Amikor nem a kis vekkert bámultam, akkor a bejáratot szuggeráltam türelmetlenül. Már vártam azt a kis halk csengést, ami egy újabb vevő érkezését jelzi. Mindahányszor megszólalt abban reménykedtem végre Ő érkezik meg, de mindig csalódnom kellett. Lehangolva sóhajtottam egyet és belekortyoltam a még forrón gőzölgő mentolos teámba. Abban a kávézóban ültem, amelyikbe az eső elől tértünk be nemrég.Kifejezetten kérte, hogy ha lehet ott találkozzunk; nem is értettem miért, belementem. És most arra vártam, hogy akármelyik pillanatban, de felbukkanjon végre.
    11:37 -vettem ismét szemügyre a ketyegő szerkezetet. Késik... -nyugtáztam magamban.
Már több, mint félórája, hogy elmúlt a megbeszélt találkozó időpontja. Végül kelletlenül vettem magamra kabátomat. Kegyetlenül magányra ítéltem szegény, az asztalon árválkodó bögrét. Pedig nem állt szándékomban ilyen tettet véghez vinni ellene. Az egyetlen, akit keservesen hibáztathatott bánatában, az csakis egyetlen személy lehetett.. Már a pincérfiúval egyeztettem a rendelés árát, amikor váratlanul nagy hanggal csattogott oda hozzánk. Lihegve vágta le magát a velem szemben lévő székre és megfogta a srác karját.
        -Azt hiszem, egyelőre mégsem fizetnék. -mosolyogtam rá, mire bólintott.
        -Az úrnak mit hozhatok? -kérdezte az imént érkezettől udvariasan.
        -Egy eszpresszót, légy oly' szíves. -válaszoltam helyette.
A pincér megint biccentett, majd eltűnt a látókörömből. Visszahelyeztem bal kezemet az ölembe, míg a jobbal az előttem pihenő, immáron újra elégedett porcelán fülét markolgattam.
        -Bocsánat a késésért, csak Gangnam közepén egy hatalmas dugó alakult ki -sajnálkozott.
Felvezettem rá tekintetem, és küldtem felé egy aprócska mosolyt.
        -Semmi gond, HimChan.
        -Nos, akkor...
        -Igen. Komolyan kell most beszélgetnünk. Ha ezt letudtuk, akár a patakhoz is elmehetünk.
        -Rendben. -húzta ki magát.
        -Kezdésnek elmondhatnánk, hogy mit gondolunk a másikról. Szóval..? -mindenképpen szerettem volna a legelejéről kivesézni a dolgot. Le szerettem volna zárni minden kis szálat ezzel kapcsolatban.
        -Hát... Valójában eleinte a vonzódást egyszerűen annak tudtam be, hogy csak kishúgomként tekintek rád. De mint később kiderült, ez merőben másabb volt, mint szimpla kötődés. Amikor... elraboltak titeket, megvadult bennem a legkisebb porcikám is. Akkor bizonyosodott be igazán számomra, hogy többet jelentesz nekem mindennél. -halkult el.
        -Még a csapatnál is? Önmagadnál is? -feszültek meg tagjaim.
        -Úgy gondolom, igen. -bökte ki végül. -De én mindezek ellenére melletted szeretnék állni jóban és rosszban is. Túlságosan fáj, parányi darabokra tör szét, ha eszembe jut mennyire tehetetlen, szánalmas alak vagyok.
        -Nem vagy szánalmas, csak... szerelmes. Megértem. -szorítottam meg a falapon ökölbe ránduló kezét. -Figyelj. Most elárulom én mit gondolok, oké? Oké.. Mikor először találkoztunk egy kedves, anyáskodó embernek gondoltalak, aki képes a legszörnyűbb dolgokra is azért, hogy megvédje a családját. Jelen esetben a csapatot. Nem mondom azt, hogy nem állsz közel hozzám, de azt sem, hogy viszonoznám az érzéseidet. Elveszíteni sem akarlak. Mondhatjuk úgy, hogy szeretlek, azonban csak úgy, mint egy nagyon jó barátot, vagy mint egy testvért szokás. Remélem megérted ezt... Azon viszont mélyen elgondolkodhattál volna, hogy milyen áldozat lett volna az, ha egy pillanatnyi fellángolás miatt, eldobsz mindent, amit eddig elértél, vagy amid volt. Nemde?

Nem válaszolt, csak lesütötte szemeit így folytattam tovább mondandóm.
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen... -nyelt egy nagyot.
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
Felhörpintettük a maradék italunkat, majd ki is fizettük őket, hogy útnak induljunk a Cheonggyecheon felé.
    A nap hátralévő részében ott járkáltunk fel s alá. Felidéztük a közös emlékeket, beleértve a boldogokat és a kínosakat is. Sikerült megállapodnunk abban, hogy félre tesszük az eddig történteket és teljesen új lappal kezdünk... barátokként.

    Sötétedéskor, mikor a Nap már nyugovóra térni készült, hogy felkelthesse társát, a Holdat, meglátogattam kislányommal karöltve az Akadémiát. Bent sok új, és régi arccal is találkoztunk. Egykori tanárom repesve kapta nyakába ChoHee-t és úgy mentünk tovább a folyosókon.
        -Egyébként itt van ám az apuka is. -nézett rám vigyorogva a seonsaengnim.
        -Kicsoda?
        -Zelo.
Elvezetett az egyik táncos próbateremhez, majd ott elvált tőlünk. Halkan lopakodva osontunk be hozzá, miközben a zene csak úgy dübörgött a hangfalakból. Azonban sikeresen lebuktunk. A tükörben meglátott minket, mire odaszaladt ChoHee-hez és a hónalja alá kapta.
        -Hát ti? -nyomott egy barackot kislányunk fejére.
        -Erre jártunk, úgy hogy benéztünk. És te?
        -Egy kis nosztalgia. -tette le a csöppséget.
        -Aigoo, de régen is volt már, mikor utoljára ezek között a falak között koptattuk a cipőnket napról-napra. Emlékszel még az 'If You Love Me' koreográfiájának történetére? -kérdeztem kuncogva.
        -Hogy is felejthetném el. Nem volt párod, mire engem állítottak be hozzád. -vágott egy fintort, mire játékosan a vállába bokszoltam.
        -És istenem..! A bemutató! Jézusom, de utáltam eleinte azokat a próbákat veled. -nevettem fel.
        -Magát a fellépést ne is említsd. -vörösödött el.
        -Régi szép emlékek.

Apink - No No No

A közben elcsendesedett termet a következő szám kezdte megtölteni.
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra? -hajolt meg előttünk a kezét nyújtva.
        -Oh igen, JunHong-shi! -egyeztem bele a mellkasomra téve jobb tenyerem.
Egymás mellett állva kezdtük el együtt, ami kicsit kudarcba fulladt, ugyanis mind rosszul csináltuk. Jókat és hangosan kacagva pontosítottuk a másikat, hogy 'azt így kell, nem, mert úgy'.
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

Már csak Marie-val kell valahogy megoldani az egészet......

2. évad, 16. Kuszaság

Previously of the Quaint Dreams...:

 -Inkább beszéljünk valami másról... Hová is megyünk most?

 -Meglepetés.
----------------------------

 -Sa.. SangHoon...? És és... IlHoon..? Sung.. Jae?! Ugye nem álmodom?

 -Annyeong haseyo!
-------------------------------

 -Mindent tönkre tettél.. -kúszott elmémbe a lány hangja. -Az egész a te hibád...

Egyszeriben éles fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, és a tüdőmben rekedt a levegő. Kínos csend lepett el mindent. HimChan lefagyva nézte végig, ahogyan a párduc kihúzza belőlem karmait, majd a bozótba veti magát, és eltűnik A pólómon forró nedvesség áradt szét, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Tényleg.. képes volt.. ezt tenni velem...?

YeonJi pow

    Mikor szemeimet nyitogatni kezdtem, furcsamód halk szuszogást hallottam magam mellől. Odafordultam és egy édesen alvó Zelo-val találtam szembe magam. Megsimítottam arcát, mire résnyire nyitotta pilláit.
  -Jó reggelt. -nyüszögte egy félmosollyal arcán.
  -Neked is.
Felültem, mire kislányom csimpaszkodott nyakamba a nevemet kiáltozva. Az egészet csak álmodtam volna? -dőltem hátra ChoHee-vel. Pár percig még hármasban lustálkodtunk, aztán felkeltem mellőlük és átmentem HimChan-hoz. Mikor beléptem hozzá még hangosan szuszogott. Közelebb sétáltam az ágyához, de váratlanul megreccsent a padló a talpam alatt. Hátára fordult és nyammogott párat. Hirtelen nem tudtam, hova kapjak zavartságomban. Azt hittem menten felsikítok, de inkább visszanyeltem és a takarót megfogva húztam fentebb rajta. Ugyanis anyaszült meztelenül volt. Egyszeriben felhorkantott és karomnál fogva lerántott az ágyra, maga mellé. Elképedve bámultam felsőtestét és a paplan alól kilógó egyik lábát. Fejben megcsapkodtam magam párszor az olyan hülye gondolataim miatt, mint például a "formás combok". Minél jobban próbálkoztam kimászni a szorításából annál inkább húzott magához. Aztán egyszeriben felnyitotta pilláit és tányérnyi nagyságú szemekkel meredt rám. Elhúzódott tőlem és maga elé kapta takaróját. Amíg ő felöltözött, én izzó arccal ültem fel és fordultam a fiúval ellenkező irányba. Pár perc múlva csak annyit észleltem, hogy besüppedt mellettem az ágy. Aztán felnéztem az immáron ruhában lévő HimChan-ra.
  -Én.. -szólaltunk föl egyszerre, mire elmosolyodtunk mind a ketten.
  -Az előbbit.. izé, sajnálom. -vakarta meg zavartan a tarkóját.
Válaszképpen megráztam a fejem, hogy "semmi gond". Kínos csend telepedett ránk. A percek szinte már óráknak tűntek. Ezért inkább ujjaimmal malmozásba fogtam és a padlóval kezdtem szemezni.
  -A koncert.. SungJae és a többiek.. Amikor Marie megtámadott, ugye... nem csak álom volt? -remegett a hangom.
  -Öhm.. Valószínű igen. -nézett végre rám.
  -De hogyan?
  -Hát tegnap, mikor elhoztalak a munkahelyedről elkezdtünk beszélgetni egy darabig. Aztán.. el akartalak vinni valahová, de csak félúton vettem észre, hogy elaludtál. Így inkább hazahoztalak. -mosolygott.
  -Értem.. -sóhajtottam. -És hová szerettél volna elvinni?
  -Az egyik közeli parkba sétálni.
Elkezdte egy picit harapdálni alsó ajkát, és apró pír szökött arcára. Látszott rajta, hogy még mondani szeretne valamit. Jobb kezem vállára raktam, mire megrezzent. Úgy döntöttem rákérdezek.
  -Hm, mi az? Valami baj van?
  -Csak.. a patakhoz is el szerettem volna menni veled.
A patak... Megrohamoztak az emlékképek. Ahogyan ott ültünk a Cheonggyecheon partján, aztán.. megcsókolt. Még mindig ajkaimon éreztem minden apró érintését. Mintha csak ismét a párnáimat falná. Majd eleredt az eső és befutottunk egy kis kávézóba. Megmosolyogtam gondolatot, hogy amikor elállt az eső mi elfutottunk hozzám. Azon a napon, akkor.. olyasmit tettem -tettünk-, amit nem lett volna szabad. De valahogy mégis élveztem. Egyfelől lelkiismeret furdalásom volt, hogy megcsaltam Zelo-t, de másfelől  meg minden egyes percét élvezem a HimChannal eltöltött időnek. Gondolatmenetemből egy vékonyka hang hozott vissza a valóságba. Aztán két kis kar fonódott körém.
  -Omma~ Éhes vagyok! -szorított meg ChoHee.
Elmosolyodtam és odafordultam kislányomhoz, aki ölembe temetkezett aztán felvigyorgott rám.
  -Menj a konyhába, és addig találd ki, hogy mit csináljak. Rendben? -borzoltam meg az amúgy is kócos fürtjeit.
Bólintott egyet és kirohant. Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott. Kimentem kislányom után, akinek megfogtam a kezét és leguggoltam hozzá.
  -Na akkor mit szeretnél enni?
  -Gofrit!
  -Igenis, kisfőnök. -nevettem.
Kislányom épp a tojásokat ütötte fel erősen koncentrálva, kinyújtott nyelvvel, amikor megjelent Marie. A hűtőhöz lépett és kivett belőle egy doboz tejet. Már tűkön ülve vártam, hogy mikor tesz valami csípős, epés megjegyzést, de a lány csak csendben iszogatta a tejét. Furcsálltam is, hogy most nem kezdett el veszekedni, mint idáig bármikor mióta átváltozott. Sóhajtottam egyet és folytattam a gofri sütést ChoHee-val. Egy pillanatban nem figyeltem oda, mire sírást hallottam meg. Odakaptam a fejem és csak annyit láttam, hogy kislányom a jobb mutatóujját szorongatja és pityereg. Marie odalépett hozzá és felkapta a kezébe.
  -Gyere, mutasd. -mondta neki. -Hát ezt szépen megégetted. Menjünk és kezeljük le, oké?
Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Ezt most jól hallottam és láttam? Mikor lett Marie megint ilyen kedves? -töprengtem magamban. Mikor visszajöttek a lány mosolyogva adta át nekem ChoHee-t, aztán kopogást hallottunk és egy JeongMin lépett be a nappaliba. Ha azt gondoltam először, hogy ennél furcsább nem is lehetne, akkor nagyot tévedtem. Azt hittem a fiúval már megszakította minden kapcsolatát, erre tessék.
  -Oh, oppa! Végre itt vagy! -ugrott a nyakába.
  -Ühm. -bólintott a fiú. -Akkor mehetünk?
Az állam már a bokámat verdeste. Az egy dolog, hogy engem figyelembe se vett és köszönni is luxus, de hogy ilyen jóban legyenek.. Éppen menni készültek, mikor JongUp toppant be. Amikor meglátta a kettejüket azonnal megtorpant és szemeit lesütve sétált oda hozzám. A lányt cseppet sem érdekelte a mellette elsétáló hópárduc fiú. Miután elmentek JongUp szomorúan ült le ChoHee-val az ölében, míg én csináltam a gofrikat.
  -Valami történt? -kérdeztem.
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el. -mosolyogtam rá kissé erőltetetten.
A következő pillanatban Gwiyomi szaladt a lábunkhoz. Biztosan megérezte az illatokat. Miközben ChoHee a kiskutyán nevetett és én megpróbáltam elzavarni, a történteken rágódtam. Régebben sem volt tejfel az életem, de mostanában minden egyre kuszább. A Zelo-val való kapcsolatom, a kislányunk, HimChan, Marie, és még sorolhatnám... Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

2. évad, 6. A vágy pokoli ereje

YeonJi pow

  -Vigyél el innen, kérlek...
HimChan levette a dzsekijét és rám terítette, majd bal karját átvette a hátam mögött és magához húzva kezdtünk el sétálni a Han folyó partjánál. Megállás nélkül csak zokogtam. Egy tátongó űrt éreztem magamban.. Az utóbbi napokban ShinJae a szívemhez nőtt, tudtam, hogy nem akart minket bántani. És most mégis.. halottan fekszik a hideg betonon... Amikor HimChan azt mondta, hogy 'Semmi baj', az olyan volt, mintha kijelentette volna, hogy 'meghalt a kutyád, de megtarthatod'.. Váratlanul eleredt a eső, mintha csak velem együtt sírt volna azon, hogy egy ilyen nagyszerű embert vesztettünk el. HimChan érezhette, tudhatta, hogy most mire gondolok, így meg sem próbált az eső elől fedezékbe ráncigálni, hanem a folyót kémlelve sétált mellettem tovább. Örültem a hirtelen jött zápornak, mert így úgy éreztem senki sem láthatja, hogy sírok... Órákon keresztül tengődtünk még a városban, nem is tudom már HimChan mikor kulcsolta össze ujjainkat. Kezének melege valamelyest lenyugtatott, így már nem szaladtak végig sós könnyeim az arcomon, habár ez nem látszódott. Észre sem vettem, hogy a városnak azon részén voltunk, ahol régebben minden egyes nap elmentem. Egy lépcsőn mentünk le, miközben az eső is kezdett alábbhagyni, végül teljesen elállt. Ahhoz képest, hogy minden nap elmentem a kis Cheonggyecheon patak mellett valahogy mégsem vettem észre. Furcsa mód alig lézengett pár ember a utcán.
 -Szeretek idejönni, ez az egyik kedvenc helyem. Ha szomorú vagyok vagy valami emészt, akkor idejövök... -mesélte mosolyogva HimChan az eget nézve.
A fodrozódó vízre néztem, majd a kis vízesésre, ami a megvilágítása miatt kékben pompázott. Csillogó szemekkel figyeltem, ahogy a hatalmas víztömeg lezubog, majd tovább csordogál. Megálltunk, majd a patak partjára leültünk. Levette a cipőjét és felhúzta a nadrágja szárát, hogy belelógathassa lábát a vízbe, ami a késői nyár lévén még langyos volt. Így tettem én is. A kellemes bizsergés a talpaimban ellazított, sikerült elfeledtetnie velem a nemrég történteket. Kezeimmel megtámaszkodtam és fejemet hátravetettem, úgy élveztem tovább perceken keresztül a talpamban lévő melegséget. Szemeimet lehunytam és elképzeltem, ahogy a szüleim idelátogatnak, és ennek a kis pataknak a partján nevetgélünk a kislányommal, ChoHee-vel. A gondolatmenetemből egy puha érintés szakított ki. Édes csók volt, és gyengéd.. olyasfajta, amilyenben még nem igazán volt részem. A fiú alig ért ajkaimhoz, mintha félt volna, hogy eltör, mint egy porcelánbabát. Egyik felem kiáltozott, hogy csókoljak vissza, a másik viszont megrökönyödhetetlenül tiltakozott ez ellen. Úgy döntöttem engedek a csábításnak. Előrébb hajoltam és párnáimat mozgatni kezdtem, ezzel meglepve egy kicsit a fiút. Tudtam, hogy HimChan az, azonban mégsem akartam ellenkezni, hanem csak kiélvezni a pillanatot...

Író pow

  YongGuk elrángatta onnan Zelo-t és kocsiba ültek, hogy visszamenjenek a házukba. A farkasok ott maradtak és ShinJae-t kezdték rázogatni, aki a huszadik szólongatásra feltápászkodott nehezen, s megszorította a markában lévő kulcsot és párduc fogat. Haragudott YongGuk-ék csapatára, azonban ez rögtön alább hagyott, amikor eszébe jutott, hogy YeonJi és a lánya is velük van. Lenyalta ajkairól a vért, majd vigyorogva kezdett el a kocsija felé bukdácsolni. Egyik barátja próbálta rábeszélni, hogy menjen be a kórházba, nem tudott rá hatni. ShinJae visszahajtott Gyeonggido-ba és amint belépett a házába azonnal el is foglalta a fürdőszobát, ahol leszaggatta magáról véres ingét és fájdalmas nyögések közepette kezdte a teste kilökni magából a töltényt.
 -Ilyenkor imádom, hogy nem sima halandónak születtem. -próbált poénkodni félmosollyal az arcán.
A faliszekrényéből előkapta a kötszert és körbetekerte magát. Visszakapta magára az előbb levetett inget, aztán az emeleti erkélyre botladozott, ahol az egyik szolgálóját hívatta, aki a kérésnek eleget téve a kezébe nyomott egy szál cigarettát. Az első szippantás után nem sokkal megjelent egy farkas lány. A lány belecsimpaszkodott ShinJae karjába, de a fiú ellökte magától, mire az hisztizve elvonult onnan. Amikor elszívta a csikket, bement a házba és leült régi jó barátjához, a zongorájához. Véletlenszerűen, hasra csapva kezdte el lenyomkodni a billentyűket.

Yiruma - Kiss The Rain (Rainy Mood)

  Eközben Gyeonggido-t is elérte a felhők sokasága, amik záporozva öntötték magukból az esőt. Egy érzelmesebb darab kúszott végig ujjain, amik a zongora billentyűihez érve kellemes dallamot képeztek. Kizárta a külvilágot, nem foglalkozott az idő múlásával, csak játszott, belemélyülve a gondolataiba. Egyszeriben bevillant neki egy kép... ahogyan a kis tavacska mellett áll YeonJi a lányával. Nem, nem volt szerelmes a lányba. Ezt biztosan tudta. Viszont erős vágyat érzett az iránt, hogy átváltoztassa saját fajtájabelivé. Nem akart neki ártani, a bensője mégis azt súgta neki, hogy ezt tegye. Lehunyta pilláit, úgy játszott tovább. Azzal, hogy a hópárducok visszakapták YeonJi-t, mintha a lelke egy darabját adta volna nekik....

  Szöulban ismét eleredt az eső, ezzel megszakítva a meghitt csókolózásban HimChan-t és YeonJi-t. Miután elváltak egymástól, azonnal állásba vágták magukat, és menedéket keresve kezdtek futni kézen fogva. A boltok többsége már zárva volt, de egy kis csendes kávézó még nyitva volt.
 -Hála istennek~ -sóhajtották.
Csupán egy óra volt még zárásig, de megpróbálták ezt kihasználni. Bent, egy asztalnál ülve várták, hogy elálljon az eső. Egy kedves öreg asszony sétált oda hozzájuk egy-egy törölközővel a kezében.
 -Tessék kedveskéim, nehogy tüdőgyulladást kapjatok itt nekem. -mosolygott kedvesen.
 -Köszönjük. -hajoltak meg a fiatalok.
A nénike intett egyet, majd visszament a munkájához, azaz a takarításhoz. HimChan a kapott törölközővel a fején ment oda a pulthoz és kért ki két Honeybush teát. Miután kihozták, a teljes alakos ablakon kinézve fújta meg a gőzölgő italt YeonJi. Lassan kortyolgatva itta a forró teát, miközben HimChan őt figyelte. Elkalandozott a lány finom arcvonásain, hibátlan bőrén, az arra rátapadó ruháján, víztől ázott haján, a bögrét tartó apró kezein, és pirosló párnáin. Magában titkon elképzelte, hogy azok ajkak ismét őt csókolják, az ujjai a lány vizes hajába szántanak, és pőre bőrére leheltnyi puszikat hint. Megrázta fejét, hogy elhessegesse képzelete szüleményét. Hiszen a lány most Zelo miatt szomorú és rá csak barátként gondol. Semmi esélye sincs nála, habár.. az a csók a pataknál... Akkor úgy érezte valami lehetne közöttük, hogy ez nem csak egy szimpla ábránd...

  Amikor ismét a lányra nézett a tekintetük találkozott. Mindketten csigalassúsággal lerakták a bögréket, és felálltak, meg nem szakítva a szemkontaktust. HimChan a zsebéből előkotort egy kis pénzt, és az asztalra lerakta. A törölközőket is letették, majd megfogták egymás kezét és elkezdtek kifutni a kávézóból. YeonJi még gyorsan hátra nézett és megköszönte az öreg néni kedvességét, aztán már az utcán rohantak szélsebesen. Egészen YeonJi házáig futottak, ahol feltörték a bejárati ajtót, ledobták a cipőiket, majd a lány a fiú karjába ugrott, és lábaival kulcsolta át derekát. Kiéhezve falták egymást, így ballagtak fel a galériába is. Ott nagy hévvel ledobták magukról ruháikat, és folytatták. A fiú végigcsókolt a lány állkapcsán, nyakán, s kulcscsontján, amire YeonJi torkából sóhajok hada tört fel. A fiú hajába túrt egyik kezével, míg a másikkal hátát karmolászta.

YeonJi pow

  HimChan érintése nyomán égett a bőröm. Alfelét hozzám nyomta, combomnál éreztem vágyát, ami ha lehet, csak még jobban feltüzelt. Bokszerén keresztül lökött egyet, amitől akaratlanul is felnyögtem. Jobb kezét hátamhoz vezette és kikapcsolta melltartómat, amit eldobott az egyik sarokba a többi ruha mellé. Nem tudtam.. nem akartam uralkodni magamon... Minden porcikám azt kívánta, hogy ez a fiú öleljen, az agyam pedig teljesen kikapcsolt. Nem tudtam ésszerűen gondolkozni, de annak mi értelme lett volna..?
  Akkor valami megváltozott...

"A vágy pokoli dolgokat tud művelni az ember memóriájával. És erkölcseivel. És a józan paraszti eszével."