2. évad, 7. Viszálykodás

Nem tudtam.. nem akartam uralkodni magamon... Minden porcikám azt kívánta, hogy ez a fiú öleljen, az agyam pedig teljesen kikapcsolt. Nem tudtam ésszerűen gondolkozni, de annak mi értelme lett volna..?

YeonJi pow

  Reggel, mikor ébredezni kezdtem, arcomat még épp hogy csak melengette a nap. A madarak csicsergését is tisztán lehetett hallani. Lehúztam a fejemről a takarót. Kezemet homlokomra raktam, és úgy kezdtem el gondolkodni. Az este.. egy furcsa álmot láttam. ShinJae halott alakja lebegett a szemem előtt. Az után már csak annyi rémlik, hogy HimChan-nal kézen fogva szaladunk a zuhogó esőben, majd az ágyamban... Uram isten! Mond, hogy mi nem...? A szemeim azonnal kipattantak, és lentebb toltam magamon a plédet. Ne... Felültem és körbetekertem magamon a takarómat. Körbenéztem a galériában. A ruháim szanaszét hevertek mindenhol, még HimChan pólóját is megtaláltam. A szekrényemhez mentem pingvinjárással, amiből kiszedtem egy melegítőt. Gyorsan felöltöztem, és amikor becsuktam a szekrény ajtaját, egy cetlit pillantottam meg arra felragasztva.

"Jó reggelt~ Remélem jól aludtál.
Ha lejöttél, a konyhában meg találsz,
épp reggelit csinálok.
Szeretettel: HimChan~"

  Nem tudtam, mit gondoljak, és hogy mit tehetnék. Megmasszíroztam a halántékom, majd a cetlivel a kezemben lesétáltam az alsó szintre. A papírt zsebre vágtam, és mély levegőt véve mentem oda a fiúhoz, aki félmeztelenül állt nekem háttal. Nagyon bele volt merülve a főzésbe, amint láttam egy omurice-on ügyködött. Köhintettem egyet, mire hátranézett.
 -Oh! Felébredtél? -mosolygott.
Megtörölte a kezét, aztán odajött, hogy megöleljen, de eltoltam magamtól.
 -Beszélnünk kell... -sóhajtottam.
 -Hát jó... -zárta el a gázt, s felém fordult.
Nekidőltem háttal a konyhapultnak. Egy pár percig még csöndben álltunk ott, azután a hajába túrt idegesen.
 -Elmondanád végre mit akarsz? -förmedt rám.
 -Ez így nem mehet tovább! -vágtam rá rögtön. -Én... én nem voltam teljesen magamnál. Nem ezt akartam.
 -Tudom, hogy akartad, láttam a szemeidben. -lépett felém, miközben tekintetét az enyémbe vájta, de elkaptam a fejem,
 -Nem... Én Zelo-t akarom... És legfőképpen ChoHee miatt nem tehetem ezt! -fakadtam ki. -És a többiek is mit gondolnának?! Én nem akarok 'ribanc' lenni, Zelo szavaival élve! Sajnálom, de..
 -Ennyi?! Csak ennyit jelentett számodra, ami tegnap történt?! -vágott közbe. -Tudod mit? Nem fogom magam hagyni azért sem! Küzdeni fogok a szerelmedért! -lépett elém.
Arcunk között csak pár centi volt, a hideg is végig futott rajtam forró leheletétől. Karjaival megtámaszkodott mellettem a pulton, s közeledni kezdett felém. Megpróbáltam kibújni a kezei közül, de nem hagyta.
 -Engedj! Nem hallod? Hagyj már békén! -rivalltam rá, közben pedig mellkasát kezdtem csapkodni.
Hirtelen csak annyit észleltem, hogy ajkait erőszakosan nyomja az enyémekhez. Azon voltam, hogy ne csókoljak vissza, minden erőmmel próbáltam ellökni magamtól, amikor ajtó csukódást hallottam meg. HimChan nem engedett, én pedig szemem sarkából pillantottam a bejárati irányába. Bennem rekedt a levegő, a szívem kihagyott egy ütemet. Kitörtem a fiú karjai közül és odarohantam az ajtóban állóhoz.
 -Kérlek.. Megmagyarázok mindent... -markolgattam pólóját.
Nem válaszolt, szótlanul meredt maga elé, aztán lefejtette magáról karjaimat és elindult kifelé a lakásból.
 -Zelo! Kérlek! Én nem... Hidd el! Megmagyarázom!
Bárhogy próbálkoztam, sehogy sem ment. Nem tudtam visszatartani, még egy pillanatra sem állt meg. Rám se nézett. Szemeim megteltek könnyel, keservesen zokogva rogytam össze a ház előtti járdán, miután Zelo elhajtott a kocsijával. Az emberek, akik elmentek mellettem lenéző pillantásokkal illettek, néhányan fintorogtak is.

  Egyszer csak valaki megragadta a csuklóm és felállított. A mellkasába bújtam és úgy sírtam tovább.
 -Sh~ Itt vagyok~ Hallod? Ne sírj már. -tolt el magától, hogy letörölhesse könnyeimet. -Nem áll jól neked a sírás. -mosolygott.
 -Shin... ShinJae..?
Újra hozzábújtam és szorosan átöleltem, amit viszonzott.
 -Hogy-hogy..?
 -Majd később mindent elmondok.
Beültetett a kocsijába és elmentünk Gyeonggido-ba, ahol miután kiszálltunk a kocsiból kislányom rohant oda hozzám. Felkaptam az ölembe és megpusziltam, mire ő csak kuncogott egyet. Leraktam, aztán odaszaladt ShinJae-hez és megölelte, majd bement a házba. Kettesben kezdtünk el sétálgatni a ház mellett.
 -Nos... akkor?
 -Mint láthatod, nem haltam meg. Az az egy szerencsém volt, hogy létfontosságú szervet nem ért a golyó.
 -Értem... -bólogattam a köveket rugdosva.
 -És.. farkashoz híven így... nem is tudom, hogy mondjam... a testem kitudta lökni a golyót. -vakarta meg a tarkóját.
Megszeppenve néztem rá. Most lettem csak igazán tisztában azzal, hogy ő farkas...

Író pow

  ShinJae magához ölelte a lányt, aki sírva fakadt. Akadozó légzéssel próbálta elmondani a fiúnak, hogy azt hitte meghalt, és hogy még Zelo-ra is haragudott. ShinJae-ben felötlött az, hogy ha most megharapja, akkor átváltoztathatná a lányt, de inkább amellett döntött, hogy majd idővel eldől minden. Nem sokkal később kiment hozzájuk ChoHee is, és úgy beszélgettek tovább, miközben a lánnyal is játszottak.

  Estefelé ShinJae elvitte a lányokat a párducok lakására, ahol YongGuk-nak visszaadta a kulcsokat és a fogat, majd visszament Gyeonggido-ba.

YeonJi pow

  Kínos csend uralkodott el köztünk. Yongguk be akart hívni, de nem mertem. Végül csak betuszkolt minket a garázsajtó alatt. Bent a többiek kedvesen üdvözöltek, kivéve Zelo-t. Mindenki ott volt a garázsban, csak ő nem. Megkérdeztem YoungJae-t, hogy hol van, mire a fiú azt válaszolta, hogy a szobájában kuksol, és beszélnem kéne vele.
 -Kicsim.. -guggoltam le ChoHee mellé. -Felmegyek apuhoz, mindjárt jövök, rendben? Addig játssz egy kicsit a többiekkel. -simítottam meg arcát, majd felálltam.
HimChan-t ingorálva mentem fel az első emeletre. Zelo szobája felé érve egyre lassabban kezdtem sétálni, az ajtó előtt pedig egy mélyet sóhajtottam, aztán bekopogtam. Semmi... Ismét kopogtam, de most hangosabban. Lépteket hallottam meg, amitől a pulzusom felgyorsult.
 -Nem megmondtam, hogy...! -nyitotta ki nagy hévvel az ajtót. -Szia.... -halkult el.
Fejét lehajtotta és odébb állt, hogy betudjak menni. Leült az ágyára, arra, amin sokszor együtt aludtunk el, amin alkalmanként eggyé váltunk... Megálltam előtte egy méterrel, és a lábamat kezdtem bámulni. Óráknak tűnő percekig voltunk csendben, míg végül nehezen megszólaltam.
 -Én.. Nem így akartam... Hidd el...
 -Még volt képed idejönni.. -dobolt a lábával. Ideges.

 -Megmagyarázom! -emeltem rá a tekintetem, mire hirtelen előttem termett.
 -Nem kell semmit sem elmagyaráznod. Minden világos.
 -De.. Én...
 -Csak mond el, hogy történt. -lépett hátra egyet.
 -Biztos?
 -Persze. Halljuk..?
 -Nem tudom, hogy... Nem voltam magamnál, teljesen kiborultam, és... végül csak arra eszméltem, hogy...
 -Bökd már ki!
 -Jól van! Igen, lefeküdtünk! Sajnálom...
Egy könnycsepp gördült végig arcomon, a szívem majd' széthasadt a fájdalomtól. Azt hittem ott süllyedek el szégyenemben. Bár elnyelne a föld... A testem megrezdült, mikor egy éles zajt hallottam meg. A fejemet felkaptam, és habár könnyeimtől homályosan, de láttam, ahogy Zelo belever a falba, és vére kicsordul.
 -És még csak nem is tagadod! Undorodom tőled...
Elkezdett felém lépdelni, szemei pedig vörösen izzottak. Hátrálni kezdtem, de a fal megakadályozott, a hátam nekiütközött. Kezeivel megtámaszkodott fejem mellett, és tekintetét az enyémbe vájta. Orromat megcsapta vérének szaga. Sós cseppek hada csordogált le arcomon, amik az államnál találkoztak, majd a ruhámra csöppentek le. Szemei neki is megteltek könnyel, arcával közeledni kezdett. Arra eszméltem fel, hogy kiéhezve falja ajkaimat. Magához szorított és csak levegőhiány miatt váltunk el.

 -Utállak! -mondta, mikor az ágyra dobott és tépni kezdte rólam a ruhát.
Kibújtatott melegítő felsőmből, majd nadrágomból is, s nadrágjának övével kezdett el babrálni. Ledobta magáról a nadrágját és párnáim után kapott. Mikor minden ruha lekerült rólunk, és már csak fehérneműben voltunk, letért a nyakamra, amit apró puszikkal halmozott el. Kulcscsontomhoz érve szívni kezdte a bőrt, amire eltátottam a számat, és sóhajtozni kezdtem. Megszabadítottuk magunkat a többi akadályt képző textiltől, és ha most dühből is, de szeretkeztünk. Hangos sikolyok közepette élveztem el, és nem sokkal később követett ő is. Kimerülve hanyatlott rám a teste, szinte azonnal elaludt. Pár percig még gondolkoztam azon, hogy most ezek után majd mi lesz velünk, ChoHee-val, és a többiekkel.. aztán engem is elnyomott az álom....

Marie a semmiből ugrott elém, ezzel megakadályozva, hogy ShinJae engem harapjon meg. 

A farkas miután ezt észrevette, az erdőbe rohant. Barátnőm fájdalmasan nyögve terült el a földön, majd teste rángatózni kezdett. YongGuk letérdelt mellé és megvizsgálta a sebet. JongUp is odatérdelt, miközben az idősebbiket nézte. YongGuk a lányt bámulva jelentette ki, hogy:

 -Át kell változtatnunk... Különben meghal, vagy...
 -Vagy?
 -Farkas lesz belőle. JongUp..
 -De...
 -Szereted?
 -Igen, de...
 -Semmi de! Meg kell tenned!
A fiú nagyot nyelt, majd lehajolt és szívni kezdte a vállából a mérget, amit kiköpött, majd végig nyalt a seben és átváltozott hópárduccá. Szemeit összeszorította, s pont ugyan ott, ahol a farkas is, megharapta. Marie izmai ellazultak, rángatózása abba maradt...

2. évad, 6. A vágy pokoli ereje

YeonJi pow

  -Vigyél el innen, kérlek...
HimChan levette a dzsekijét és rám terítette, majd bal karját átvette a hátam mögött és magához húzva kezdtünk el sétálni a Han folyó partjánál. Megállás nélkül csak zokogtam. Egy tátongó űrt éreztem magamban.. Az utóbbi napokban ShinJae a szívemhez nőtt, tudtam, hogy nem akart minket bántani. És most mégis.. halottan fekszik a hideg betonon... Amikor HimChan azt mondta, hogy 'Semmi baj', az olyan volt, mintha kijelentette volna, hogy 'meghalt a kutyád, de megtarthatod'.. Váratlanul eleredt a eső, mintha csak velem együtt sírt volna azon, hogy egy ilyen nagyszerű embert vesztettünk el. HimChan érezhette, tudhatta, hogy most mire gondolok, így meg sem próbált az eső elől fedezékbe ráncigálni, hanem a folyót kémlelve sétált mellettem tovább. Örültem a hirtelen jött zápornak, mert így úgy éreztem senki sem láthatja, hogy sírok... Órákon keresztül tengődtünk még a városban, nem is tudom már HimChan mikor kulcsolta össze ujjainkat. Kezének melege valamelyest lenyugtatott, így már nem szaladtak végig sós könnyeim az arcomon, habár ez nem látszódott. Észre sem vettem, hogy a városnak azon részén voltunk, ahol régebben minden egyes nap elmentem. Egy lépcsőn mentünk le, miközben az eső is kezdett alábbhagyni, végül teljesen elállt. Ahhoz képest, hogy minden nap elmentem a kis Cheonggyecheon patak mellett valahogy mégsem vettem észre. Furcsa mód alig lézengett pár ember a utcán.
 -Szeretek idejönni, ez az egyik kedvenc helyem. Ha szomorú vagyok vagy valami emészt, akkor idejövök... -mesélte mosolyogva HimChan az eget nézve.
A fodrozódó vízre néztem, majd a kis vízesésre, ami a megvilágítása miatt kékben pompázott. Csillogó szemekkel figyeltem, ahogy a hatalmas víztömeg lezubog, majd tovább csordogál. Megálltunk, majd a patak partjára leültünk. Levette a cipőjét és felhúzta a nadrágja szárát, hogy belelógathassa lábát a vízbe, ami a késői nyár lévén még langyos volt. Így tettem én is. A kellemes bizsergés a talpaimban ellazított, sikerült elfeledtetnie velem a nemrég történteket. Kezeimmel megtámaszkodtam és fejemet hátravetettem, úgy élveztem tovább perceken keresztül a talpamban lévő melegséget. Szemeimet lehunytam és elképzeltem, ahogy a szüleim idelátogatnak, és ennek a kis pataknak a partján nevetgélünk a kislányommal, ChoHee-vel. A gondolatmenetemből egy puha érintés szakított ki. Édes csók volt, és gyengéd.. olyasfajta, amilyenben még nem igazán volt részem. A fiú alig ért ajkaimhoz, mintha félt volna, hogy eltör, mint egy porcelánbabát. Egyik felem kiáltozott, hogy csókoljak vissza, a másik viszont megrökönyödhetetlenül tiltakozott ez ellen. Úgy döntöttem engedek a csábításnak. Előrébb hajoltam és párnáimat mozgatni kezdtem, ezzel meglepve egy kicsit a fiút. Tudtam, hogy HimChan az, azonban mégsem akartam ellenkezni, hanem csak kiélvezni a pillanatot...

Író pow

  YongGuk elrángatta onnan Zelo-t és kocsiba ültek, hogy visszamenjenek a házukba. A farkasok ott maradtak és ShinJae-t kezdték rázogatni, aki a huszadik szólongatásra feltápászkodott nehezen, s megszorította a markában lévő kulcsot és párduc fogat. Haragudott YongGuk-ék csapatára, azonban ez rögtön alább hagyott, amikor eszébe jutott, hogy YeonJi és a lánya is velük van. Lenyalta ajkairól a vért, majd vigyorogva kezdett el a kocsija felé bukdácsolni. Egyik barátja próbálta rábeszélni, hogy menjen be a kórházba, nem tudott rá hatni. ShinJae visszahajtott Gyeonggido-ba és amint belépett a házába azonnal el is foglalta a fürdőszobát, ahol leszaggatta magáról véres ingét és fájdalmas nyögések közepette kezdte a teste kilökni magából a töltényt.
 -Ilyenkor imádom, hogy nem sima halandónak születtem. -próbált poénkodni félmosollyal az arcán.
A faliszekrényéből előkapta a kötszert és körbetekerte magát. Visszakapta magára az előbb levetett inget, aztán az emeleti erkélyre botladozott, ahol az egyik szolgálóját hívatta, aki a kérésnek eleget téve a kezébe nyomott egy szál cigarettát. Az első szippantás után nem sokkal megjelent egy farkas lány. A lány belecsimpaszkodott ShinJae karjába, de a fiú ellökte magától, mire az hisztizve elvonult onnan. Amikor elszívta a csikket, bement a házba és leült régi jó barátjához, a zongorájához. Véletlenszerűen, hasra csapva kezdte el lenyomkodni a billentyűket.

Yiruma - Kiss The Rain (Rainy Mood)

  Eközben Gyeonggido-t is elérte a felhők sokasága, amik záporozva öntötték magukból az esőt. Egy érzelmesebb darab kúszott végig ujjain, amik a zongora billentyűihez érve kellemes dallamot képeztek. Kizárta a külvilágot, nem foglalkozott az idő múlásával, csak játszott, belemélyülve a gondolataiba. Egyszeriben bevillant neki egy kép... ahogyan a kis tavacska mellett áll YeonJi a lányával. Nem, nem volt szerelmes a lányba. Ezt biztosan tudta. Viszont erős vágyat érzett az iránt, hogy átváltoztassa saját fajtájabelivé. Nem akart neki ártani, a bensője mégis azt súgta neki, hogy ezt tegye. Lehunyta pilláit, úgy játszott tovább. Azzal, hogy a hópárducok visszakapták YeonJi-t, mintha a lelke egy darabját adta volna nekik....

  Szöulban ismét eleredt az eső, ezzel megszakítva a meghitt csókolózásban HimChan-t és YeonJi-t. Miután elváltak egymástól, azonnal állásba vágták magukat, és menedéket keresve kezdtek futni kézen fogva. A boltok többsége már zárva volt, de egy kis csendes kávézó még nyitva volt.
 -Hála istennek~ -sóhajtották.
Csupán egy óra volt még zárásig, de megpróbálták ezt kihasználni. Bent, egy asztalnál ülve várták, hogy elálljon az eső. Egy kedves öreg asszony sétált oda hozzájuk egy-egy törölközővel a kezében.
 -Tessék kedveskéim, nehogy tüdőgyulladást kapjatok itt nekem. -mosolygott kedvesen.
 -Köszönjük. -hajoltak meg a fiatalok.
A nénike intett egyet, majd visszament a munkájához, azaz a takarításhoz. HimChan a kapott törölközővel a fején ment oda a pulthoz és kért ki két Honeybush teát. Miután kihozták, a teljes alakos ablakon kinézve fújta meg a gőzölgő italt YeonJi. Lassan kortyolgatva itta a forró teát, miközben HimChan őt figyelte. Elkalandozott a lány finom arcvonásain, hibátlan bőrén, az arra rátapadó ruháján, víztől ázott haján, a bögrét tartó apró kezein, és pirosló párnáin. Magában titkon elképzelte, hogy azok ajkak ismét őt csókolják, az ujjai a lány vizes hajába szántanak, és pőre bőrére leheltnyi puszikat hint. Megrázta fejét, hogy elhessegesse képzelete szüleményét. Hiszen a lány most Zelo miatt szomorú és rá csak barátként gondol. Semmi esélye sincs nála, habár.. az a csók a pataknál... Akkor úgy érezte valami lehetne közöttük, hogy ez nem csak egy szimpla ábránd...

  Amikor ismét a lányra nézett a tekintetük találkozott. Mindketten csigalassúsággal lerakták a bögréket, és felálltak, meg nem szakítva a szemkontaktust. HimChan a zsebéből előkotort egy kis pénzt, és az asztalra lerakta. A törölközőket is letették, majd megfogták egymás kezét és elkezdtek kifutni a kávézóból. YeonJi még gyorsan hátra nézett és megköszönte az öreg néni kedvességét, aztán már az utcán rohantak szélsebesen. Egészen YeonJi házáig futottak, ahol feltörték a bejárati ajtót, ledobták a cipőiket, majd a lány a fiú karjába ugrott, és lábaival kulcsolta át derekát. Kiéhezve falták egymást, így ballagtak fel a galériába is. Ott nagy hévvel ledobták magukról ruháikat, és folytatták. A fiú végigcsókolt a lány állkapcsán, nyakán, s kulcscsontján, amire YeonJi torkából sóhajok hada tört fel. A fiú hajába túrt egyik kezével, míg a másikkal hátát karmolászta.

YeonJi pow

  HimChan érintése nyomán égett a bőröm. Alfelét hozzám nyomta, combomnál éreztem vágyát, ami ha lehet, csak még jobban feltüzelt. Bokszerén keresztül lökött egyet, amitől akaratlanul is felnyögtem. Jobb kezét hátamhoz vezette és kikapcsolta melltartómat, amit eldobott az egyik sarokba a többi ruha mellé. Nem tudtam.. nem akartam uralkodni magamon... Minden porcikám azt kívánta, hogy ez a fiú öleljen, az agyam pedig teljesen kikapcsolt. Nem tudtam ésszerűen gondolkozni, de annak mi értelme lett volna..?
  Akkor valami megváltozott...

"A vágy pokoli dolgokat tud művelni az ember memóriájával. És erkölcseivel. És a józan paraszti eszével."

2. évad, 5. Félreismerve

-Ezt te sem gondolod komolyan... Nem mehettek sehová!

-Idióták.. Mind, egy szálig idióták vagytok!

-Az istenért! Mondj már valamit...!

YeonJi pow

  Nem is éreztem magam igazán fogságban, csak nyugtalanított a tudat, hogy Zelo-ék biztosan aggódnak miattunk, és valószínű most is minket keresnek. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen elraboltak, kedvesek voltak, úgy éreztem magam, mintha barátok között lennék. ShinJae házában voltunk, és mint kiderült az alagsor ahova először bezárt csak azért volt, hogy 'megvicceljen', ami szerintem kicsit sem volt hű de nagy szám. Ha ha, röhög a vakbelem... Már körülbelül 1 hónapja, hogy ebben a hatalmas (de szó szerint) luxus házban 'élünk', úgy mondottan. Ez alatt az idő alatt csak annyit tudtam meg, hogy Gyeonggido-ban vagyunk, távol Szöultól...

  Korán reggel volt még, olyan hét óra felé járhatott. A ház melletti kis, mesterséges tó partján guggoltam és a rajta úszó kacsákat néztem, ChoHee valószínű még aludt. Éppen egyet sóhajtottam, azon gondolkozva, hogy a fiúkkal mi lehet, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Hátra pillantottam, ShinJae vigyorgott rám egy tálcával a kezében.

 -Jó reggelt! -huppant le mellém törökülésben. -Remélem szereted a japán kaját.
 -Uhm. -bólintottam a tavat bámulva.
 -Akkor tessék egy okonomiyaki. -nyomott elém egy tányért.
 -Ez mi? -piszkáltam meg a villámmal.
 -Japán pizza. -kuncogott, miközben bekapott egy falattal. -Úgy edd, hogy én csináltam. -húzta ki magát büszkén.
Elkezdtem én is csipegetni belőle, de valahogy két falatnál több nem igazán akart lemenni a torkomon, amióta ShinJae elrabolt. Ő már majdnem megette a sajátját, én pedig csak piszkálgattam az ételt.
 -Valami baj van? -kérdezte miután lenyelte az utolsó falatot is. -Alig ettél valamit mostanában... -szontyolódott el.
 -Semmi.. Finom volt, csak... most nincs étvágyam. -erőltettem magamra egy mosolyt.
 -Figyelj. -tette le maga mellé a tálcát, rajta a tányérjával. -Nem akartalak erőszakkal elhozni onnan titeket, de muszáj volt. Én csak ennek a kis csapatnak vagyok a vezetője, engem is úgy utasítottak.
Elvette az én tányérom, aztán a tálcára pakolt, felállt, majd besétált. Rosszul ítélkeztem először ShinJae-ről, eleinte azt hittem, hogy szegénynek skizofrén hajlamai vannak, azonban rájöttem, hogy ilyen az ő személyisége, és ha akar tud ő komoly is lenni. Igazából a házban csak vele voltunk jóban, a többiek meg csak elfogadták, hogy ott vagyunk és kész, velük nem beszéltünk túl sokat. A fiú elmondta, hogy amint meg tudta, hogy milyen kedvesek vagyunk és tiszta szívűek, rögtön megbánta ezt az elrablásos dolgot.
Másnap
 -Anyu~ -kocogott oda hozzám kislányom egy plüss macival a kezében. -Nézd mit kaptam a bácsitól~ -mutogatta nekem lelkesen a barna színű plüsst.
Megsimogattam ChoHee fejét, aztán szememmel ShinJae-t kezdtem keresni. Az emeleti teraszról integetett vigyorogva. Visszamosolyogtam, majd a fiú intett a fejével, hogy menjek oda. Szóltam kislányomnak, hogy mindjárt jövök, aztán felmentem az emeletre. A konyhapultnál ültünk le.
 -Ma el kell mennünk valahová, és nektek is jönnötök kell.
 -Hová megyünk.?
 -Szöulba, egy párducokkal megbeszélt helyre. Ha minden sínen megy akkor ti elszabadultok innen, mi pedig megkapjuk a hópárducok Dél-Koreai helyét.
 -Hogy mi?! Végig ez volt a tervetek? YongGuk tuti nem egyezik bele!
 -Majd meglátjuk.. Pakoljatok össze ChoHee-val, másfél óra múlva találkozunk a kocsilejárónál.

Zelo pow

  Egy hónap... Ennyi volt csupán az az idő, amióta a lányok eltűntek. Rajtam, JongUp-on és Marie-n kívül senki sem hitt HimChan-nak, nekünk azonban bogarat ültetett a fülünkbe, így kutakodtam egy kicsit. Elmentem YeonJi lakására, és mindent tüzetesen átvizsgáltam. Az egész lakás bűzlött két farkas szagától, ami bizonyíték volt HimChan állításaira. Azonnal visszamentem a házunkba szólni a többieknek, akik már úgy tűnt vártak rám. Mindenki a garázsban volt összegyűlve és engem néztek.
 -Ezt neked is látnod kell... -nyújtott át nekem DaeHyun egy papírt.

"Délután a Han-folyónál
megkapjátok a két lányt...
Cserébe egyet kérünk tőletek,
adjátok át a helyetek...
Pontosan nyolcra legyetek ott,
különben mind a kettő halott!"

 -Már megint ezek a kicseszett rímek! -túrtam idegesen a hajamba. -Ilyen nincs!
 -Nyugodj meg JunHong. -rakta YongGuk kezeit a vállaimra. Csak akkor hívott így, ha valami nagyon komoly dologról volt szó, és tudtam, hogy ez az. -Nem szeretnék csalódást okozni senkinek, de most a lányok biztonsága a legfontosabb, úgy hogy.. Odamegyünk, és tesszük, amit tennünk kell...
 -Hyung.. -néztem fel rá.
Nem akartam elhinni, hogy képes lemondani a posztjáról és odaadni azt a farkasoknak. Elmondhatatlan mennyire hálás voltam neki...

Író pow

  Az óra háromnegyedet ütött mikor a kis csapat megérkezett. Marie-t és MooRae-t is otthon akarták hagyni, azonban ők ragaszkodtak hozzá, hogy velük menjenek. Tikk~ Takk~ Tikk~ Takk~ Nyolc óra... A farkasok csapata is végre megjelent. Előre engedték a fogva tartott YeonJi-t és ChoHee-t, aztán a homályból előlépett a vezetőjük is. YoungJae nem hitt a szemének.
 -ShinJae..?
 -Hello, unokatesó! -vigyorgott a farkas fiú.
 -Mi van? Ezek tényleg unokatestvérek? -súgta oda Marie JongUp-nak.
 -Úgy tűnik igen...
 -Akkor ide a kulcsokkal és a párduc foggal. -nyújtotta jobb kezét ShinJae.
YongGuk kelletlenül odanyújtotta neki a kért dolgokat. A fiú vigyorogva vette el őket, aztán maga mögül kiengedte a lányokat, akiknek intett egyet. A farkasok hátat fordítottak, és elindultak. A párducok csapata is megfordult, hogy hazamenjenek, szerencsére a házat meghagyták nekik.

  Hirtelen Zelo előkapott egy pisztolyt és ShinJae-re célozva egyenesen hátba lőtte azt. A vörös hajú a hideg betonra rogyott, majd eldőlt azon.
 -ShinJae! -ordította teli torokból YeonJi. -Normális vagy Zelo? Most boldog vagy? -az élettelen fiú mellé térdelt és megrázta.
 -Hiszen elrabolt titeket!
 -Nem önszántából tette! Megbánta!
 -És ezt higgyem is el?!
 -Igen! Egyedül ő volt velünk kedves. Mindennap csinált reggelit nekünk. Úgy kezelt, mintha a testvérei vagy barátai lennénk. -állt fel YeonJi és lökte meg Zelot. Közben MooRae odébb vonult ChoHee-vel, hogy a kislány ne hallja szülei veszekedését.
 -Te meg biztosan be is dőltél neki, és a karjai közé omlottál! -fordult meg, és elindult az ellenkező irányba. -Ch.. ribanc...
 -A szemembe.. Mond a szemembe! -kiáltotta utána könnyes szemekkel.
 -Mondom: ri.. banc...! -nézett mélyen a szemébe.
 -Utállak!
YeonJi futásnak eredt, nem tudta merre, csak el onnan. Soha sem gondolta volna, hogy az, akit a szerelmének hitt ilyet fog a fejéhez vágni. Közben HimChan gyilkos pillantásokkal illette a fiatalabbat és átváltozva a lány után eredt. Amikor már majdnem utolérte visszaváltozott és a csuklójánál fogva mellkasának rántotta.

 -Shh~ Semmi baj.. Itt vagyok... -simogatta a hátát, miközben a lány hozzábújt.

 -Vigyél el innen, kérlek...