7. Az ajándék

  Ahogy a mozdulatok fogytak, és a zene a végéhez közeledett, az utolsó 'trouble'-nél karjai közé ugrottam és lábaimmal derekát kulcsoltam át. Kezeimmel szorosan közrefogtam arcát, már-már sajátomként éreztem gyors szívverését. Ohh, ohh.. Trouble, trouble, trouble... Hirtelen vége lett mindennek, a hangfalak elhalkultak, és csak mi maradtunk némán, farkas szemet nézve...

  Pár másodpercig még a végpózban néztünk egymás szemébe, és a másik arcába lihegtünk, megpróbálva szabályozni szapora légzésünket. Tisztán látszott íriszeiben a vágy valami után, aztán arcával közeledni kezdett, míg végül lecsukta pilláit és ajkaink találkoztak. Nem csinált semmit, nem mozdult, csak éppen hogy hozzáérintette párnáit az enyémhez. Jóleső, és egyben furcsa melegség járt árt. A gyomromban, mintha ezernyi kis pillangó repdesett volna. És, ennek tetejében még nem elég, hogy eleve rohamosan vert a szívem, most viszont már szabályszerűen dübörgött, ki akart törni a helyéről. Hirtelen levegőt sem tudtam venni. Mintha egy örvény szippantott volna be. Közelebb hajoltam és harapdálni kezdtem ajkait, mire belemosolygott a csókba. Egy köd fátyolszerűen lepte el elmémet, ami miatt nem tudtam uralkodni magamon. Többet, s többet akartam...

  A mámorító pillanatból csak akkor ébredtünk fel, amikor hatalmas ujjongásra, tapsolásra lettünk figyelmesek. A köd elillant és körbe pillantottam. Amikor eljutott a tudatomig, hogy az imént mit csináltunk, ellöktem magamtól a fiút és hajammal próbáltam eltakarni vöröslő arcomat. Zelo csak lehajtotta a fejét és a tarkóját kezdte el kisfiús zavarában vakargatni. Gyorsan meghajoltunk, majd lerohantunk a kis színpadról és felkonferálták az Akadémia tanárait. Bocsánatot akartam kérni táncpartneremtől, azonban az eltűnt és színét sem láttam sehol...

Zelo pow

  Kisétáltam a színpad mögül, egyenest a közönségtől nem messze álló személyhez, akit félre húztam, hogy kis beszélgetésünket senki se hallhassa.
 -Mit keresel itt? -vontam kérdőre.
 -Fontos neked az lány, igazam van? -nézett ki mögülem és YeonJi-t kezdte bámulni.
 -Nem válaszoltál a kérdésemre! Miért jöttél?!
Tovább leste YeonJi-t, ami kezdte felnyomni bennem a pumpát. -Hm?! -vicsorítottam rá, mire végre rám emelte tekintetét.
 -Nyugi, nem mondom el a többieknek. -mosolygott ártatlanul. -Hogy titkon egy emberlányra pazarlod az idődet.
Az ütő megállt bennem. -Honnan tudsz róla...? -halkultam el.
 -Ugyan már... -nevetett. -Lesüt rólad, hogy odáig meg vissza vagy érte. Nem volt nehéz rájönnöm... És az a csók~
Átölelte magát és hangosan cuppogni kezdett a levegőbe. Abban a pillanatban azt hittem megfojtom, ha nem lenne Daehyun barátnője. De, erőt vettem magamon és szó nélkül elviharzottam onnan. A távolból még hallani lehetett, ahogy a szánalmas poénján nevet egy sort.

Love Rain OST - Love Rain (Piano Ver.)

  Sötétedés előtt még elmentem YeonJi lakására. Amikor az ajtón beléptem megpillantottam a lányt, ahogy az éppen a laptopját bújja a konyhapulton ülve. Ledobtam a cipőmet és a kabátomat, aztán odasétáltam hozzá.
 -Nézd, én sa... -pattantam fel mellé, és bocsánatot próbáltam kérni, de ő félbeszakított.

YeonJi pow

  Lecsuktam a gépem, aztán szemeibe néztem és végig simítottam karján. Hiába bántott, hogy csak úgy eltűnt, akkor sem tudtam rá haragudni valahogy.
 -Nem kell bocsánatot kérned. Biztos valami fontos dolgod akadt, hogy el kellett menned. Megértem...
Sajnálkozón lehajtotta a fejét, aztán egy mosoly varázsolt arcára és rám pillantott. -De képzeld, hoztam neked valamit.
A kabátjához sétált, azután úgy jött vissza, hogy valamit a háta mögött elrejtett. Kíváncsi lettem.
 -Mi az ott? -mutattam mögé.
 -Hm? Micsoda? Én nem látok semmit. -nézett körbe meglepettséget imitálva.
 -Az, ott... a kezedben. -ugrottam le és a kis dobozkáért nyúltam, de elhúzta előlem.
 -Ja, hogy ez~
 -Igen. Tudni szeretném mi az.
 -Mindent a maga idejében. -nyújtotta rám a nyelvét.
 -Úgy is az enyém, szóval ide vele!
Csípőre vágtam a kezeimet és a lábammal dobolni kezdtem. Csodálkozva nézett rám, aztán kuncogni kezdett.
 -Mi olyan vicces? Ha?
A kuncogásból végül vihorászás lett, amit kihasználva megkíséreltem elvenni a dobozt, de hirtelen elhallgatott és a feje felé emelte.
 -Nem-nem. Még nem kapod meg.
 -De miért? És, egyébként is... Miért vagy ilyen magas? -puffogtam.
Lábujjhegyre állva nyújtózkodtam, hogy elérjem a kis tárgyat, de még így is túl magasan volt.
 -Na~ Add ide~

  Ugrálni kezdtem, viszont véletlenül sikerült a fiú lábára ugornom, amitől mindketten megcsúsztunk és a földön kötöttünk ki. Pontosabban csak ő, én pedig rajta. A vészes közelségtől meglepődötten néztünk egymás szemébe. Kirázott a hideg és libabőrös lettem, amikor forró lehelete pőre bőrömhöz ért. Gyorsan kivettem a kezéből a dobozt, mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem. Ledobtam magam a kanapéra és bontogatni kezdtem a csomagot. Zelo pár perc múltán végre felkelt a padlóról és leült elém törökülésben.
 -Khm.. remélem tetszeni fog.
Levettem a doboz tetejét és eltátottam a számat. Teli volt kagyló alakú belga pralinével. -A kedvenc csokim! Honnan tudtad?!
 -Az legyen az én titkom. -kacsintott.
Kivettem egyet és beleharaptam. A számban olvadni kezdett csokoládé, mire hosszan kifújtam a levegőt és hátradőltem csukott szemekkel.
 -Utállak. -nyammogtam tovább.
Kuncogott egy sort a reakciómon, aztán ismét megszólalt. -Van még valami.
 -És micsoda? -pillantottam rá fél szemmel.
 -A pralinék alatt megtalálod.

  Gyorsan visszatornáztam magam ülésbe, aztán széttúrtam a kis kagylókat. Egy mini, masnizott szatyorka volt benne. Félre raktam a dobozt, és kikötöttem a csomagocskát. Annyira őszintén meglepődtem, hogy elakadt a lélegzetem. Kivettem az ezüst tárgyat és ujjaimat végig vezettem rajta. Szemembe akaratlanul is könny szökött, de ez most örömömben volt. Egy ehhez hasonló medalionos karkötőt kaptam anyukámtól még kiskoromban, amikor betöltöttem a hatodik életévemet. Miután meghalt semmi áron nem bírták leszedni rólam. És, amikor már kicsi volt rám, akkor is mindig nálam volt. Egészen addig amíg egy napon el nem tűnt. Most pedig...
 -Olyan egy bőgő masina vagyok... -töröltem meg kézfejemmel víz áztatta arcomat.
 -Héj, valami baj van? Nem tetszik? -rakta Zelo kezét a combomra, és aggódóan vizslatott.
 -De, tetszik... Imádom....
 -Akkor mi a..
Egy csókkal hallgattattam el. Köszönöm Choi JunHong... Köszönöm....

6. The Dance

  A próbák rendszerint a tánc órák után voltak, és egészen késő estig tartottak, így amikor hazaértem rögtön lezuhanyoztam és beestem az ágyba. Mikor másnap reggel kómásan felkeltem folyton nyugtáztam magamban, hogy egy vödör kávé is kevés lenne ahhoz, hogy teljesen felébredjek. Azonban a nap végére valahogy mindig sikerült feltornáznom a kedvem és mosollyal az arcomon sétáltam be az órákra.

  Már csak egy hét van a bemutatóig, ezért szüntelenül a próbateremben voltam gyakorolni. Volt, hogy amikor szabad volt egy napom és otthon voltam, akkor Zelo átjött és órákon keresztül próbáltunk tökélyre fejleszteni egy-egy mozdulat sort. Egyik éjszaka sehogy sem sikerült elaludnom, emiatt valami kényelmesebb szerelést öltöttem magamra és meglátogattam az én jó barátomat, a Joy Dance-t. Kerestem egy üres termet, és a számomra legkedvesebb számot raktam be.

Christina Perri - A Thousand Years

  Leültem a padlóra, és térdeimet átöleltem, fejemet pedig ráhajtottam. Kinyújtottam a jobb lábam, míg kezeimmel alulról köröztem egyet lassan. Felálltam és a tükörbe néztem, majd kinyújtottam a kezem, mintha valami vagy valaki után keservesen nyúlnék, hogy maradjon. Heart beats fast... Colors and promises... Kiskoromban az igazi szüleim sokszor vittek el kortárs tánc órákra. Miután repülő szerencsétlenségben meghaltak azt hittem sohasem lesz már minden ugyan olyan, ami be is igazolódott, így azután ebben vezettem le minden fájdalmam. Folyton-folyvást a táncba menekültem. Ez volt az egyetlen mentsváram, a társam. Ilyenkor nem volt senki sem, aki bántani tudott volna, sérthetetlen voltam. Belül mégis darabokra törtem közben. Amikor nevelőszülőkhöz kerültem úgy kilenc éves lehettem. Hetekre magamba fordultam, és enni is csak úgy ettem, hogy én magam csináltam pár szendvicset, mástól viszont nem fogadtam el semmit. Nem tudtam beletörődni, hogy most már idegen helyen, idegen családban élek, és idegen emberek a szüleim... Egy-egy ugrásnál anyukám mosolya villant be, ami még gyermek koromban az elmémbe vésődött. A mai napig olyan hihetetlen, hogy elhagytak, nincsenek többé. Anyu, apu.... Éppen egy repülésszerű ugrást vittem véghez, amiben lábaimat behajlítottam. Úgy éreztem tényleg repülni tudok, azonban rosszul léptem és érkezés után elcsúsztam. A földön ülve kezdtek el halkan csordogálni a könnyeim. Akármennyire is próbáltam visszafojtani, most eltörött bennem a mécses. Eldőltem a padlón, majd összekuporodva hagytam, hogy sós cseppek áztassák arcomat. Egy kezet éreztem meg, amint a hátamat simogatja, azután pedig lefekszik mellém valaki és körém fonja karjait. Hajamba fúrja arcát, s leheletét a nyakamon érzem. Megfordultam és a mellkasába bújtam. Az éveken át magamban tartott fájdalom, kín, amit próbáltam elrejteni mindenki elől... most mégis egy másik ember pólójában köt ki, könnyek formájában.
 -Kérlek, -nyögtem erőtlenül. -ne hagyj magamra...
Zokogásom egyre csak erősebb lett, míg végül az álom rám talált az ismerős idegen karjai között.

One step closer... One step closer...
I have died everyday
Waiting for you
Darling don't be afraid
I have loved you for a
Thousand Years...
I'll love you for a
Thousand more......

  Arra ébredtem fel, hogy a fejem iszonyatosan hasogat. Kinyitottam a szemem, a nap még alig-alig szűrődött be az ablakon. Épp hogy csak annyi fényt adott, hogy kivegyem a tárgyak körvonalát. A saját ágyamban feküdtem. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem haza, de legalább biztonságos helyen vagyok végre. Felültem és megtapogattam arcomat, s felálltam. Ráérősen a lépcsőhöz vánszorogtam, majd lesétáltam rajta, csiga lassúsággal szedve a fokokat. Mikor leértem az alsó szintre meghökkentem egy kicsit. Egy borzos, kék hajú, békés arcú fiú feküdt a kanapén, és lassan szuszogott. Felmentem a galériába egy takaróért, aztán betakartam.
 -Köszönöm, hogy tegnap este mellettem voltál...
A homlokára nyomtam egy puszit, és hagytam, hogy zavartalanul aludjon tovább. A fürdőbe mentem, az ajtót magam után becsukva. Apránként vettem le magamról a ruhadarabokat, s beálltam a zuhany alá, hogy gyenge testemet felfrissítsem. A zuhanyrózsából jövő forró víz kellőképpen ellazított. Egy ideig csak csukott szemmel élveztem a vízcsobogás megnyugtató hangját. Miután elzártam a csapot, egy törölközőt csavartam magamra és a hajamra. A szárítóról levettem egy tiszta szürke melegítőt és egy fehérneműt. Magamra vettem őket, aztán hajzuhatagom szárazra törlése közben a konyhába mentem. A nyakamba raktam a textilt, és nekiláttam egy bőséges reggeli elkészítéséhez. Feltettem olajat melegedni egy serpenyőben, majd kikevertem a palacsinta tésztát, amibe raktam két kanál tejfölt, ahogy anyukám csinálta régen. Miután kisütöttem az összeset, egy tálban félre tettem őket, és a serpenyőt a mosogatóba raktam. Egy kisebb edényben felmelegítettem egy kis mézet, amihez fahéjat és vanília cukrot kevertem, majd elzártam alatta a tűzhelyet. Egészen addig kavargattam a mézet amíg az el nem kezdett kihűlni. Kevergetés közben nyöszörgésre lettem figyelmes. Kíváncsian pillantottam a kanapé felé, amin a fiú nyammogott félig nyitott szemekkel. Megmosolyogtam.
 -Jó reggelt. -nyújtózkodott.
 -Neked is, Zelo. -tettem le az edényt a konyhapultra.
Mélyet szippantott a levegőből, mire a hasa korgott egy hatalmasat, ezzel jelezve, hogy üres. -Mi a reggeli? -kérdezte mosollyal az arcán, miközben mellém sétált és átnézett vállam felett.
 -Amerikai palacsinta. Remélem szereted.
 -Hm, jól hangzik.
Két tányért raktam a pultra, melléjük raktam a mézes keveréket, a kisütött palacsintákat, és két-két villát, meg kést. Leültünk és mindketten a palacsinták felé nyúltunk villával a kezünkben. Ugyan azért a palacsintáért. Összenéztünk, aztán elkaptam a fejem és elvettem a tésztát, majd meglocsoltam a mézes, fahéjas öntettel. Rögvest nekiálltam enni, közben magamon éreztem a fiú égető tekintetét. Hirtelenjében csak elnevette magát. Jól hallottam? Nevet...? Életemben először hallottam őt nevetni.... Édes hangja zene volt füleimnek. Nem bírtam ki, én is kuncogni kezdtem. Váratlanul elcsendesült, én pedig értetlenül néztem rá.
 -Gyönyörű vagy... -csillogtak íriszei.
Éreztem, ahogy az arcom megtelik vérrel, és felforrósodik. Pár pillanatig még engem figyelt, azután sorra tüntette el a tányérja tartalmát. Mintha a tekintete lyukat égetett volna belém, egészen a lelkemig hatolt. Olyan furcsán éreztem magam...

  Eljött a bemutató napja. Az utolsó napokban már nem feszengtem Zelo közelében, sőt. Viszonylag még élveztem is, ha vele lehettem. A táncpróbákon szinte tökéletes volt az összhang azóta a reggel óta. Már a főpróbán is túl voltunk, de valahogy soha sem mertem túl hosszú ideig a fiú szemeibe nézni. Féltem, hogy megint túlságosan magával ragad, és kiszalad alólam a lábam. A seonsaengnim rám szólt, hogy legalább élesben nézzek már bele abba a két szép szemébe és ne a padlóval szemezzek. Mikor kinéztem a színpad mögül, azt hittem menten összeesek annyi ember várt már kint arra, hogy elkezdődjön a kis műsor. Nem gondoltam volna, hogy ennyien el fognak jönni. Figyelem elterelés képen fejben párszor átnéztem a koreográfiát, hogy biztosan ne rontsak vagy felejtsek el valamit. Amikor mi jöttünk kezdtem bepánikolni. Zelo odajött hozzám és pár biztató szót súgott a fülembe, majd felsétált a színpadra. Mély levegőt vettem, és követtem őt, aztán meghajoltunk mindketten. Felvettük a kezdőpózt. Leültünk egymástól körülbelül egy méterre, térdeinket terpeszben felhúztuk és nyújtott karokkal rátámaszkodtunk.

Taylor Swift - I Knew You Were Trouble

  Mikor elkezdődött az ének az izmaim megrándultak, és a kezdeti idegességem egyszeriben elrepült. Teljes szinkronban, és összhangban mozogtunk a zenére, mintha ez csak természetes lenne. You find me, you find me... Szemeink csak akkor váltak el, ha hátat kellett fordítanom neki, de utána rögtön visszatértünk egymáshoz. Mozdulataink feszesek, erőteljesek voltak. Maximálisan átéltük az egészet. Ahogy hozzám ért, érintése nyomán égett a bőröm. Minden egyes mozdulatnál, amikor hozzá simultam a testem felhevült....

'Cause I knew you were trouble when you walked in

So shame on me now

Flew me to places I'd never been

'Til you put me down, oh...

I knew you were trouble when you walked in

So shame on me now

Flew me to places I'd never been

Now I'm lying on the cold hard ground..

  Ahogy a mozdulatok fogytak, és a zene a végéhez közeledett, az utolsó 'trouble'-nél karjai közé ugrottam és lábaimmal derekát kulcsoltam át. Kezeimmel szorosan közrefogtam arcát, már-már sajátomként éreztem gyors szívverését. Ohh, ohh.. Trouble, trouble, trouble... Hirtelen vége lett mindennek, a hangfalak elhalkultak, és csak mi maradtunk némán, farkas szemet nézve...

  Akkor még nem tudtuk, hogy egy Yum Jun-Ah nevű lány a közönség soraiból árgus szemekkel figyel minket, ami miatt minden el fog veszni....