5. Az igazság

  Még aznap este is csak a csókunkon járt az eszem. Nem tudtam, hogy elmondjam-e Marie-nak vagy tartsam titokban. Azzal a gondolattal feküdtem le aludni, hogy majd holnap reggel munkába menet mindenről beszámolok neki.

  Nem sokkal elalvásom után egy álom kúszott csendesen a fejembe. Éppen zuhanyoztam. Háttal álltam az ajtónak, úgy dúdolgattam csukott szemmel. Csak akkor vettem észre, hogy valaki bejött, amikor hideg kezek értek hátamhoz. Megborzongtam a hirtelen jött érzésre, majd hátra fordultam. Ott állt velem szemben Zelo és kajánul vigyorgott rám. Egyik ujját végig húzta oldalamon, azután ruhástul beállt a víz alá. Csak egy fehér ing és egy farmer volt rajta. Inge pillanatok alatt tapadt rá vizes bőrére. Nem tagadom, tetszett, amit láttam. Keze közé fogta arcom és egy csókot lehelt ajkaimra, majd nyakam kezdte el lágy puszikkal ellepni. Lehámoztam róla az időközben szétázott, fehér anyagot, majd elhajítottam azt. Mikor fogával beharapta picit a bőröm felsóhajtottam, ami még több bátorságot adott a fiúnak. Kezei lecsúsztak oldalamon, majd belemarkolt fenekembe....

  Minden egyes nap meglátogatott álmomban a fiú. Mindegyik ilyen... erotikus volt..... *cirip cirip* Na szóval, mindegyik ilyesmi volt, csak más-más körülmények között. Konyhapult, kanapé, ágy, lépcső... Mikor sorban elmesélgettem mindent Marie-nak, szegény lány köpni-nyelni nem tudott. Párszor hozzá tette, hogy azért megnézné magának ezt a Zelo gyereket, de erősen tiltakoztam, így rám hagyta a dolgot.

  Egy téli nap, munka után sétára indultam. A közeli Gyeongbokgung palota parkjába mentem. Hideg szél fújt, s már a Nap is lemenőben volt. A kabátomat összébb húztam magamon, és vastag sálamba temettem az arcom. Egy kisfiú szaladt el mellettem, aki egyenest anyukájához rohant.

 -Anyu, nézd! Kacsák...! -mutatott a fodrozódó víz felé, amin egy kacsa mama úszott négy kicsinyével.
Mosolyogva néztem végig a kis jelenetet, majd tovább sétáltam. Unottan néztem, ahogy az apró köveket rugdostam, amikor egy cipőt pillantottam meg magam előtt. Felnéztem a lábbeli tulajdonosára, majd sóhajtva tovább sétáltam lehajtott fejjel. Mikor mellette haladtam el, hirtelen megragadta a karom. Visszafordultam, és értetlenül néztem a fiúra. Kihúztam kezem a szorításából, és sietősre vettem a lépéseimet. Puffogtam egyet, és megálltam. Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, mire ijedtemben megrezzentem. Már éppen mondani akartam Zelonak, hogy hagyjon békén, azonban ő gyorsabb volt nálam.
 -Mutatnom kell valamit...
Megfogta a kezem és elkezdett maga után húzni. Meglepetten néztem le összekulcsolt kezeinkre, ami miatt kellemes melegség járt át. Mikor elértünk ahhoz a házhoz, ahol lakom értetlenül néztem fel a fiúra. A lift helyett lépcsőztünk, majd az ajtót kulcs nélkül kinyitotta. Ezt meg hogy..?! De hát bezártam mielőtt elmentem volna itthonról...! Vagy mégsem?
  Egészen a nappali közepéig húzott. Intett, hogy várjam meg ott, azután felsétált a galériába. Pár perc után hangos zaj jött fentről, s az ütő is megállt bennem, amikor megláttam a hópárducot, amint lépcső tetejéről néz rám. Azt hittem összeesek ott helyben. Hátráltam pár lépést, mire a macska csak lelépdelt a galériából, és megállt nem messze tőlem.
 -Zelo, bújj elő... -próbáltam elviccelni a dolgot, miközben reménykedve vártam, hogy a fiú előjön.
Kínomban már nevettem, azonban a testem ugyanúgy remegett, mint a nyárfa levél.
 -Choi JunHong! Ne szórakozz, hallod...?! -váltottam kicsit komolyabb hangnemre.
 -Én vagyok az... -nézett rám a hópárduc.
Kijelentése teljesen lesokkolt, villámcsapásként ért. -Az.. nem lehet...
Sarkon fordultam, hogy elrohanjak, de alig léptem pár lépést, a fiú mögöttem termett, és hátulról ölelt át. Annyira hihetetlen az egész... Egyszerűen nem jutott el a tudatomig, nem bírtam felfogni. Az elmúlt napokban minden erről bizonygatott. Valahogy mélyen magamban már tudtam, éreztem, hogy ez igaz. De, most, így szembesülve ezzel nem tudom hova rakni a dolgot. Azok az álmok... A furcsa dolgok, amik nemrég kezdődtek el...
Megfordultam, és végig néztem a fiún, miközben szemeim egyre csak megteltek könnyel. Felsőteste fedetlen volt, csak egy farmer volt rajta. Szipogva bújtam oda hozzá. Mellkasába fúrtam a fejem, s csendben pityeregni kezdtem. Szótlanul állt és a hátamat simogatta, állát pedig fejemre tette...

  Attól kezdve, amikor álmomban vagy bármikor is meglátogatott a párduc, már nem féltem tőle, de még mindig furcsán álltam a dologhoz. Közelebb engedtem magamhoz, azonban a közvetlen közelében kényelmetlenül éreztem magam. Az Akadémián is jópár tanár úgy könyvelt el magában, hogy ha páros tánc van, akkor az én páromnak mindenképpen Zelo-nak kell lennie. Mondhatom szép...  Éppen egy ilyen óra végén jött oda hozzám a tánctanár és a fiút is odahívta.
 -Na srácok... Arról lenne szó, hogy a közel jövőben lesz egy bemutatója az Akadémiának. A főnökkel úgy gondoljuk, hogy ti ketten felléphetnétek ezen a kis eseményen. Hálásak lennénk érte. Szóval?
Zelo azonnal rábólintott, én viszont nem tudtam mit mondhatnék. Az egyik felem azt súgta, hogy ne tegyem; a másik viszont arra buzdított, hogy már pedig nekem el kell mennem erre a bemutatóra. Kis habozás után kinyögtem egy halk igent, mire a tanár mindkettőnket egy nagy ölelésben részesített. De csakis a seonsaengnim, és a Joy Dance kedvéért...

2. Különös álom

  Miután kész lettem a vacsorával leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tv-t és közben a kis edényből falatoztam.  Egy elég érdekes vígjáték ment éppen. A címe Baby and Me, és Jang Geun Suk volt benne a főszereplő. Leraktam a konyhapultra a lábast, majd visszaültem és néztem tovább a filmet. Nem tudom, hogy sikerült, de bealudtam közben, és eldőltem a kis egyszemélyes ágy szerűségen.

IU - The Story Only I Didn't Know

  Álmomban egy csendes kis történelmi parkban voltam. Épp hogy csak hajnalodott, így a nap fénye narancssárgásra színezte az eget. Egy kis tó mellett sétáltam el, minek felszínén a Nap fénye ragyogott. A tavacska közepén a Gyeongbokgung palota egyik épülete helyezkedett el. Alig volt néhány ember az épületek között, és az autók zaját is alig lehetett hallani. Egy hatalmas fa mellett sétáltam el, minek aljában egy bokor volt. Ismerős morgást hallottam, mire azonnal odakaptam a fejem. A következő pillanatban már csak annyit észleltem, hogy a földön fekszem és valami nem engedi, hogy felkeljek. A nagymacska erős mancsaival tartott egy helyben. Bárhogy próbáltam segítségért kiáltozni senki sem segített. Egy helyben ficánkoltam, hogy szabadulni tudjak, de semmi haszna nem volt. Szemembe könnyek szöktek, amik aztán lassan csordogáltak le arcomon. Kezemmel töröltem le a sós cseppeket, amikor egy ismerős hangot hallottam meg.
 -Ne sírj... Kérlek...
Amikor látásom kitisztult, szipogva néztem a macska szemeibe. Ugyanis a hang felőle jött. Vörösen izzó szemei furcsa mód megnyugtattak, és akadozó légzésem is rendbe jött. Lelépett rólam, és eltűnt a bokorban... Feltornáztam magam ülő helyzetbe és az állat nyoma után kutattam szemeimmel, azonban az sehol sem volt. Ledöbbenve álltam fel, és a földet kezdtem fixírozni. Az a hang,... pont mint az ismeretlen fiúé...

  Mikor felébredtem csukott szemmel nyújtóztam és ásítottam egyet, majd kinyitottam szemeim. A tv még mindig be volt kapcsolva. Odacsoszogtam és kikapcsoltam, utána elmentem a fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. Hajmosás közben megbeszéltem magammal, hogy ma elmegyek munkát keresni. Mikor kiléptem a fürdőből törölközőbe csavarva, megszólalta a telefonom. Odaszaladtam a kabátomhoz és kivettem belőle a készüléket.
 -Haló?
 -Tudod olyat is feltaláltak, hogy hívás gomb... -szúrt le barátnőm.
 -Uram isten, Marie.! Teljesen kiment a fejemből. Ne haragudj!
 -Dehogy haragszom. -nevette el magát. -Csak eszedbe juthattam volna. -hallani lehetett, ahogy mosolyog a vonal másik végén.
 -Sorry... De, figyelj. Csodaszép ez a lakás, amit szereztél nekem. Egy isten vagy!
 -Tudok róla. -kuncogott. -És mesélj csak, milyen Szöul?

Elmeséltem neki az út fáradalmait, majd megemlítettem neki a tegnapi kis incidenst.
 -És? Hogy néz ki? Helyes?
 -Hát,.. hogy őszinte legyek... Nagyon magas a korához képest, viszont a szemei...
 -És mi a neve?
 -Azt... nem kérdeztem meg.
 -Hogy a villám kacsintson rád! A nevét igazán megkérdezhetted volna!
Utána elmeséltem neki az álmomat, amit nem tudott hová rakni. Végül elköszöntünk egymástól, én pedig felmentem a galériába, hogy embert varázsoljak magamból.

  Kicsit hűvösebb idő volt az utcákon, és a szél is fújt. Kabátomat összehúztam magamon, úgy sétáltam el egy hostess céghez. Mikor benyitottam mosolyogva fogadott a portás, akinek elmondtam miért jöttem, ő pedig útba igazított.
 -A harmadik emeleten, jobbra a hetedik a ajtó.
 -Köszönöm. -hajoltam meg.
Liftbe szálltam hát, majd amikor már az ajtó előtt álltam nagyot nyeltem, és bekopogtam...
  Azonnal rá bólintottak, így megkaptam a munkát. Most már hostess-ként dolgoztam, pontosabban rendezvény szervezőként és alkalmanként tolmácsolnom kellett, köszönhetően a jó angol nyelvtudásomnak.

  Amikor hazafelé sétáltam megakadt a szemem egy plakáton. Joy Dance Academy & Plug In Music Academy. Kiváncsi voltam, ezért felírtam magamnak a telefonszámot, és a címet. Úgy gondoltam megnézem a helyet, ezért taxiba ültem. Körülbelül háromnegyed óra múlva leparkolt a kocsi, kifizettem a fuvart, és bementem az épületbe. Elkezdtem bent sétálgatni a folyosókon. Némeik terem falai üvegből voltak így tökéletesen be lehetett látni. Volt, aki éppen énekórán, színjátszó órán, rapp órán, vagy különféle tánc órákon volt. Ám volt egy terem, amiből csak zeneszó hallatszódott ki, semmi nem utalt arra, hogy éppen oktatás folyt volna bent. Bekukucskáltam az üvegen keresztül. Egy fiú volt bent egyedül, nekem háttal táncolt, azonban arcát a vele szemben lévő tükörben látni lehetett. Meglepett mikor eljutott az agyamig, hogy a teremben a boltos srác volt. Mozdulatai könnyedek voltak, mégis sütött róla az agresszivitás, és az energia. Amikor egy nyaktörő mozdulatot vitt véghez, azt hittem elájulok. Kezeimet az üvegre tapasztottam és úgy figyeltem tovább a fiút. Hirtelen azt vettem észre, hogy a tükörben engem figyel, de a mozgást nem hagyta abba. Mintha le akart volna nyűgözni. Bár ez már sikerült is neki... Mikor a zene leállt térdeire támaszkodott, de a szemkontaktust még mindig nem szakította meg. Éppen mentem volna be hozzá, amikor megszólított valaki.
 -Jó napot. Miben segíthetek? -kérdezte egy fiatal férfi.
 -Ki... ki az? Ott.. bent... -mutattam a terem felé.
 -Áh~ Az csak Zelo. -mosolygott rám.
 -Zelo... -ízlelgettem a nevét.
 -És még valamiben segíthetek esetleg?
 -Hogy lehet ide jelentkezni? -kérdeztem, azonban rá se néztem a férfire, csak Zelo-t néztem tovább az üvegfalon keresztül.