-És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
-Na igen...
-Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
------------------------------------------------------------
-Felkérhetem a hölgyeket egy táncra?
-Oh igen, JunHong-shi!
------------------------------------------------------------
Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.
YeonJi pow
Korgó gyomrom konkrétan koncertet adott, olyannyira kétségbeesetten jelezte, hogy üres és meg kéne már valamivel tömni. Kezeimmel erősen masszírozgatva ültem fel és a szemközti falat bámultam hunyorogva a csimbókokban lógó, kócos hajam mögül. Bal kezemmel hátranyúltam és odanézés nélkül tapogattam ki párnám alatt a telefonomat. Megdörzsöltem csipával telt szemeimet, és megnyomtam a készülék tetején pihenő kis gombot.
-Jézusom.. -ásítottam egy
hatalmasat, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetem. -Mennyi az idő?
-gondolkodtam hangosan. -Szent Antal nevére! Már negyed tizenegy?!
Ahogy kipattantak szemeim elhajítottam a telefont az egyik félreeső sarokba.
Villám gyorsasággal rúgtam le magamról a takarót és rögtön kaptam is a nemrég
eldobott tárgy után. Négykézláb másztam el a lépcsőig, miközben gyorshívón
tárcsáztam találomra egy számot. Majdnem ideggörcsöt kaptam az alatt a pár
másodperc alatt, amíg kicsöngést jelzett. Amikor már a hetedik csöngésre sem
volt hajlandó senki sem felvenni, már azon gondolkodtam, hogy elkezdem ásni a
síromat.Kis híján lezúgtam a galériából, mikor rátenyereltem felülről az első fokra és sikeresen megcsúsztam. Viszont végre meghallgatásra találtak imáim.
-Hallo? -szólt a vonal túlsó végéről egy hang.
-YoungJae! Hála istennek! -könnyebültem meg egy cseppnyit.
-Mit szeretnél? -kérdezte halál nyugodtan.
-Életet kéne mentened. Nagyon megköszönném, ha idejönnél és vigyáznál ChoHee-ra. -hadartam el a lépcsőn lefelé rohanva egyenesen a fürdőt véve célba. -Már így is késésben vagyok a munkahelyemről. Háromnegyed órája az irodai székemet kéne nyomnom. -tartottam a vállammal a telefont, amíg a fogkrémet nyomtam a fogkefémre. -Kéjlekh kéjlekh kéjlekh! -motyogtam teli szájjal.
-Tudod egyáltalán milyen nap van ma? -sejtelmeskedett.
-Öhm.. Hétfő, nem? -öblítettem ki a számat.
-Tévedésben élsz. Még mindig vasárnap van. -kuncogott.
-De hát, én.. izé... Micsoda?! -ejtettem ki a kezemből a fésűmet. -Ne szórakozz velem, jó?! -trappoltam egyenesen a nappaliban lévő kanapéhoz, ami felett a naptár lógott egy szögön. -Hát csak tudom már, hogy milyen na... p van.
Az arcomból az összes vér eltávozott és fal fehér színt vett fel magára. Megrökönyödve hallgattam, ahogyan a fiú nevetni kezd rajtam odaát. A hasam egy hatalmasat mordulva adta tudtomra, hogy bizony pofára estem és ő is jót szórakozik a nyomorúságomon. Ezen felül jött egy második megjegyzése is, miszerint: még mindig éhes.
Ledobtam magam a kanapéra és úgy nyomkodtam halántékomat.
-Akkor... szia YoungJae. -nyomtam ki telefonomat ingerülten.
Mély levegőket véve próbáltam lecsillapítani magamat és lecsitítani a bennem zajló ordításokat, amiket gondolatban sok-sok cifra „szép” szó kísért. Szúszá~ Szúszá~ -hunytam le pilláim egy pillanatra, de teljesen váratlanul kislányom mászott a hátamra boldogan, hogy ő majd most semmivel sem törődve azért is lovagolni fog rajtam. Már a képzeletbeli kantárt is megmarkolta, amikor kezeimmel feneke alá nyúltam és felálltam vele.
-Gyí’ te! Vágtass a naplementébe! -kiáltozta felhőtlenül.
-Nyi-ha-ha.
A harmadik kör után a lakásban fogtam magam és leültettem a konyhapultra, mivel csak nem hagyott egy icike-picike háborítatlan percet sem a hasam. Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó. A vendég érkezését egy hangos köszöntés is jelezte.
-Mi újság népség? -lépett be egy szatyorral a kezében Zelo.
-Engem ma mindenki hagyjon békén.
-Na? Mi történt? -nyomott egy gyors puszit homlokomra, és átkarolt.
-Aish~ Ne tudd meg.. -sóhajtottam. -Egy rakás szánalom vagyok.
-Ezt eddig is tudtuk, egyéb fejlemény? -vigyorgott rám, mire gyilkos pillantásokat küldözgettem felé. -Oké, a nevem Kuss. Értem én. -emelte fel kezeit védekezően, de azért még egy apró mosoly ott lapult ajkain.
-Utállak. -jelentettem ki.
-Én meg imádlak. -lépett oda ChoHee-hez, aki már kapaszkodott is apja nyakába. Letette a teli szatyrot a pultra és felvette a nyakába lányunkat.
-Pacigolunk egyet, jó? -kérdezte a csöppségtől felfelé pislogva.
Átváltozott párduccá, ChoHee pedig a bundáját szorosan markolgatva kacagott nagyokat. Amíg ők a házat járták, én felkutattam a nejlont, amit Zelo hozott. Színültig volt pakolva ramyeon-al, na meg persze az elmaradhatatlan koktélparadicsomokkal. A paradicsomos dobozkákat félre tettem, a tésztás zacskókat viszont azonnal megtámadtam. Mire visszaértek a játékból, már készen gőzölgött az étel az étkező asztalon. Leültünk mindannyian és nekiláttunk az evésnek. Jóízűen szippantottam magamba a levest. Amire ők megették én már rég a pocakomat simogattam elégedetten.
-Ez jól esett. -dőltem hátra. -Egyébként mi a terved mára? -érdeklődtem a langalétától.
-Nos... elgondolkodtam azon, amit mondtál és tényleg meg kéne már békíteni Marie-t és JongUp-ot. Nem jó ez a folytonos civakodás közöttük. És valahogy azt a JeongMin gyereket sem bírom, mióta Marie-t mindig magával ráncigálja valahová. Teljesen elcsavarta a fejét. - tette le pálcikáját. -A hab az egész tortán az, hogy néha ott ólálkodik egy-egy fotós a házunk körül. A média szagot fogott a kettejük kapcsolatáról és ezzel veszélyeztetve van a kilétünk.
-Szuper. Azt hiszem komolyan el kell beszélgetnem vele. Ez már nem állapot. -törtem a fejem. -Menjünk szerintem.
Felálltam és elkezdtem átöltöztetni ChoHee-t. Közben Zelo elpakolt. A pár perces készülődés után az autóban lelkiekben is felkészültem a hosszú beszélgetésre barátnőmmel, ha még persze hívhatom annak. Az átváltozása óta nem önmaga, és kezdi elveszíteni az eszét olyan szinten, hogy nem tudja meghúzni azt a bizonyos vonalat, ahol az emberek azt mondják „Állj!”. Mindennek van határa.
Éppen hogy csak odaértünk, már nyílt is fel a garázsajtó és YongGuk üdvözölt minket. Kiszálltunk a járműből és ChoHee-vel karöltve sétáltunk be. A párducok apraja nagyja az autók között illegette magát. Átverekedte magát a tömegen DaeHyun és odalépett hozzánk.
-MooRae az előbb iktatott ki egy újabb kotnyelest. Egyre többen vannak. -magyarázta a leadernek, majd ránk vezette figyelmét. -Ah, sziasztok. -húzta széles mosolyra ajkait. Viszonzásképpen biccentettünk neki, kislányom pedig megölelte, mire a párducfiú felkapta a kezébe.
-Ezek szerint itt van JeongMin Marie-nál.
Alig mondtam ki már jöttek is le a kis lépcsőn jókedvűen nevetgélve. JongUp pedig, aki eddig az egyik autóból nézett körbe, most a kormányra vezette tekintetét és feldúltan markolgatta azt. Megelégeltem a tétlenséget, így megropogtattam ujjaimat.
-Amíg tárgyalok a kisasszonnyal, addig vigyáznátok Cho-ra? Zelo te meg beszélj légy szíves Jongie-val.
Bólintása után megeredt a fiú felé, én meg Marie felé. Egy szó nélkül kaptam el csuklóját, és bármennyire ellenkezett is, magammal húztam felfelé a lépcsőn.
-Ya! Nem hallod? Engedj már el! -próbálta magáról lefejteni kezemet. -Oppa! -kiáltott oda JeongMin-nek, aki azonban még mielőtt tehetett volna bármit is az egyik idősebb párduc lefogta.
Pattanásig feszült idegekkel löktem be találomra az egyik szoba ajtaján, amibe úgy gondoltam senki sincsen. Sejtésem beigazolódott. Kettesben maradtunk a helyiségben. Amint beléptem utána kulcsra zártam a falapot, és zsebre vágtam a kis tárgyat. Nincs menekvés, főleg az igazság elől nem. A fagyi kegyetlenül nyal vissza.
-Most szépen leülsz és végig hallgatsz! -utasítottam angolul. -Mi az isten verte bajod van mostanában?! Ha?! Mi ez a hirtelen nagy l‘amur azzal az idiótával?!
-Őt hagyd ki ebből! Ne merd a szádra venni! -izzottak fel vörösen szemei.
-Rendben... -csuktam le egy kis időre a szemem, hogy megfékezzem magamat. Haragudtam rá, nagyon is. -Akkor inkább úgy kérdezem: Honnan jött ez a légből kapott szerelem..? -kérdeztem tőle halkabban. -Van fogalmad róla, hogy min megy most keresztül JongUp?
Nem válaszolt, csak karba tett kezekkel ült az ágyon és az ablakon bámult kifelé sértődötten
. -Mi lett veled Marie? Hova lett az a derült, életvidám és kedves lány, akit megismertünk? Aki önzetlenül segített az embereken még a legrosszabb helyzetekben is?
-Már a múlté. -jelentette ki tömören.
Kínos csend telepedett közénk a helyiségben, amit vágni lehetett volna. Sosem gondoltam arra, hogy majd valamikor is így kell beszélgetnem vele. Hogy ennyire megromlik a barátságunk.
-Ha ilyen könnyen feladod a családodat, minket... engem. Akkor jobb lesz, ha elköltözöl innen. Viszont még annyit szeretnék elmondani, hogy gondolkozz el egy kicsit a dolgon. Utána szeretettel várunk a köreinkbe, de csak, mint vendéget... -vettem elő a kulcsot és kinyitottam ajtót.
Szomorúan ballagtam a kis folyosón, szemeim csordultig teltek könnyel. A rengeteg emlékkép, ami eszembe jutott, csak még nehezebbé tették a helyzetet. Nem akartam elengedni így őt, de muszáj. Nem kényszeríthetem semmire, ha csak ő nem szeretné.
„ -Jó utat, és hívj ha majd odaértél.
-Nem tudom mihez kezdenék nélküled. Hálás vagyok mindenért.
Aztán leparkolt az út szélén egy taxi. A sofőr kiszállt belőle és elvette tőlem a bőröndöm, majd berakta a csomagtartóba. Intettem Marie-nak, aki csak rám mosolygott.
-Vigyázz magadra. Mindenképpen hívlak majd. -nyitottam ki a kocsi ajtaját.
-Annyeong!
-Jövő héten Szöulba utazom!
-Tényleg?! És mennyi időre jössz?
-Két hónapra, úgy hogy kösd fel a gatyád. Szét foglak szedni. Muhaha... -nevetett a vonal másik oldalán, amit én sem bírtam nevetés nélkül hagyni.
-Akkor szólok Zelo-nak, hogy majd vigyázzon veled, mert néha nem vagy beszámítható állapotban.
-Na elmehetsz a tudod hová, jó?
-Marie...
-Mond, mit akarsz? -kérdezte közömbösen.
-Segítened kell.. ChoHee eltűnt, és sehol sem találjuk. Szükségem.. szükségünk van rád...
-Már is indulok!
Barátnőm, aki az életét kockáztatta értem, még mindig nem ébredt fel. Szívverése percről percre folyamatosan lassult, és a teste kezdett kihűlni. Már kezdtem lyukat vésni a padlóba folyamatos járkálásommal. Magamat, az álmomat okoltam amiatt, ami Marie-val történt.
Odarohantam JongUp-hoz, és a vállába kapaszkodva engedtem utat könnycseppjeimnek, mire a fiú a fejét a nyakhajlatomba fúrva kezdett el halkan sírni. YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindnyájunkon. Vége.. Nincs többé...
-Ne közelíts! -utasított komor arccal.
-De hát barátok vagyunk. Nem emlékszel? -néztem mélyen a szemébe.
-Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones! -kiáltotta JongUp a lány arcába, mire annak szeme vörössége barnává változott, és arca ellágyult, kétségbeesést tükrözött. Komótosan felém pillantott, és amint meglátta a nyakamon lévő kék-zöld foltokat, könny szökött a szemébe.
-Én.. Én.. Nem akartam...! -futott el sírva.”
Magányra vágytam ezért befordultam egy másik szobába, de még az ajtóban utánam kiáltottak.
-Várj!
