13. Elárulva.. magamra maradva...

YeonJi pow

  Mellkasa egyáltalán nem mozgott, amitől kezdett eluralkodni rajtam a rémület. Rázogatni kezdtem élettelen testét, de Ő meg se mozdult. Óráknak tűnő percekig próbálkoztam még, hasztalanul.

 -Könyörgöm JunHong, ne szórakozz velem. Ne merj itt hagyni. Hallod...? -suttogtam a fagyott levegőbe rekedtes hangon. -Ne halj meg, kérlek! Zelo...!! -kiáltottam reményvesztetten.

Love Rain OST - Song Of Rain

  Mintha csak álmodtam volna az egészet, nem akartam elhinni. Ez nem lehet igaz... ez nem a valóság! Kétségbeesetten rázogattam a párducot, de az meg sem mozdult. Azt hittem ennél jobban nem is sírhatnék, de kiapadhatatlanul folytak a könnyeim, miközben a hóban térdeltem. Fehér ruhámon ott csillogott a vére...
 -Szeretlek, hallod?! -szorítottam össze pilláim.
Hirtelen karok ragadtak meg, amik elhúztak a fiútól. Minden erőmmel ellenkeztem, ficánkoltam elragadóim karmai között. Azon voltam, hogy vissza juthassak Zelo-hoz, de nem hagytak. Egyszer csak a fák rejtekéből előlépett pár piros csuklyás alak, köztük néhány párduccal. Egyikük egy puskát tartott a kezében. Ő volt az... Biztosra vettem, hogy az az alak lőtte le szerelmem. A csuklyásokból egy felfedte magát előttem. Alaposan megnéztem magamnak. Markáns arcvonásait és vörösen izzó szemei, ében fekete, vállig érő haj keretezte.
 -El kell tűnnünk. -hallottam meg magam mögül YongGuk mély hangját.
HimChan és YoungJae továbbra is erősen tartott maga mellett. Megindultunk a rengetegbe, azonban JunAh nem mozdult előbbi helyéről.
 -Gyere már..! Nem hallottad? Mennünk kell! -kiáltotta oda neki DaeHyun, de a lány továbbra is csak egy helyben állt, majd megindult a csuklyások felé.
 -Mi a fenét művelsz?! -rivallt rá a fiú.
JunAh hátra fordult és egy bocsánatkérő pillantást küldött barátja felé, végül rám nézett és elfintorodott.
 -Áruló!! -ordítottam torkom szakadtából. -Tűnj a Pokol mélyére! -kezdtem el ismét ficánkolni.
HimChan kezei közül kicsúszott a karom, de YoungJae még időben visszarántott, mielőtt szétszaggattam volna azt a libát. Egyenesen a fiú mellkasának ütköztem, aztán kitéptem magam a szorításból és ruhámat szorosan markolva kezdtem trappolni a hóban, vissza a házhoz. Mikor odaértem megálltam, pár perc múltán utolértek a többiek, viszont a leader ott maradt. DaeHyun rám terítette zakóját, s sajnálkozón a földet kezdte bámulni.
 -Annyira sajnálom...
Magához húzott és megölelt. Az időközben felszáradt sós cseppjeim megint utat találtak.
 -Kérlek, vigyetek haza. -nyögtem erőtlenül.

  Teljesen magamba roskadtam, befordultam és napokon, hónapokon keresztül kerültem mindenki társaságát. A lakásból is csak akkor tettem ki a lábam, ha munkába kellett mennem. Táncra sem jártam be. Nem tudtam volna átlépni az Akadémia küszöbét, azzal a tudattal élve, hogy mennyi emlékem fűződik Zeloval kapcsolatban ehhez a helyhez. Amikor végkimerültségig hajszoltam magam a tánccal... Amikor először táncoltuk párban, és amikor folyton a bemutatóra gyakoroltunk... Könnybe lábadt szemmel mosolyogtam meg a hirtelen jött emlékrohamot. Ilyenkor éreztem csak igazán mennyire magamra maradtam ebben a nagy világban. Marie sokszor próbált meg elráncigálni valahová, ha nem is konkrétan bulizni, vagy étterembe menni, de legalább sétálni. Valahogy mégsem tudtam emberek közé menni. Még a szüleim levelére sem válaszoltam, csak valamelyik félreeső sarokba hajítottam őket kibontatlanul. Úgy járkáltam a lakásban, akár egy zombi. Minden életkedv, és erő kiszállt belőlem. Nem voltam önmagam. A fiúk is, legfőképpen DaeHyun, jó baráthoz híven megpróbálkozott pár vigasztalással, apró ajándékokkal, s néhány kiruccanást is szerveztek. Én azonban a takaró melegje alól utasítottam el mindent, hátat fordítva nekik.

  Ahogy a napok teltek kiderült, hogy JunAh elutazott az ezen a kontinensen királyként uralkodó Öreg párduchoz, és mindent elmondott neki, szóról-szóra. YongGuk útjára bocsátotta, hogy mehet amerre lát. Szépen szólva.. Amikor a fiúval megtettük annak idején azt a bizonyos szabályszegést, a lány akkor is figyelt minket. Hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, ahogy végig nézi, amint mi.. Undorító egy ember... Elnézést, párduc. Mint minden nap, DaeHyun most is eljött, hogy bocsánatot kérjen. És, azóta persze megszakított mindenféle kapcsolatot a lánnyal.
 -Figyelj... -ült le mellém ágyamra. -Tényleg sajnálom... Ha tudtam volna, hogy ez lesz akkor...
 -Akkor mi..? Nem tudtad, hogy az, akit szeretsz becsap mindannyiunkat. Kicsit sem haragszom rád, érted?. Nem tehetsz arról, hogy így alakultak a dolgok... Megtörtént és kész, nem tudsz már rajta változtatni. -erőltettem egy mosolyt meggyötört arcomra.

  Az idő múlásával közelebb kerültünk egymáshoz a fiúval, egyfajta lelki társak lettünk. Hosszú, három hónap után Ő volt az első, aki egy őszinte mosolyt csalt ki belőlem. Viszont a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni a munkahelyemen. Egy-két elrontott cím, név.. Pár befejezetlen rendezvény, amik arra vártak, hogy végezzek a megszervezésükkel. Ki se látszottam a munkából. A főnököm arra hivatkozva, hogy nem akar elküldeni, mert sokat számítok a cégnek, és van tehetségem ehhez, jobbnak látta, ha csak simán lefokoz, így aztán odakerültem, ahonnan elindultam. Kevesebbet kellett bejárnom, ami most egy kisebb terhet vett le vállamról.

 -Francba... -fogtam fejemet kínomban.
Leguggoltam és elkezdtem egyesével felszedegetni a padlóról az előbb széttört üvegpohár darabjait. A lakás úgy nézett ki, mint ahova beütött az atom. Szégyelltem, hogy ennyire nem törődöm lettem és trehány, de... se erőm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy kitakarítsak. Marie-nak és a fiúknak pedig egyenesen megtiltottam, hogy ezt is megcsinálják helyettem, hiszen oly' sok mindenben segítettek már. Kimosták a szennyest, elmentek boltba, vagy pedig a lelkemet ápolták. Azt sem tudtam, hogyan hálálhatnám meg nekik...
 -Ssz...! -szisszentem fel, amikor egy szilánk a bőrömbe vésődött.
Kidobtam, amit idáig összeszedtem, majd halkan szipogva, könnyezve sétáltam el a kanapéig, amire lehuppantam mutatóujjamat szorongatva.
 -Annyira hiányzol... a hangod, érintéseid, régmúlt csókjaid.. minden kis rezzenésed....
Arcomat a pulóverem ujjával megtöröltem, épp akkor lépett be a bejárati ajtón barátnőm.
 -Megjöttem a bolt.. -ból... Istenem! Mi történt?! -eldobta a szatyrokat és egyenesen hozzám rohant. Letérdelt előttem, amiről az éppen szintén térdelő fiú jutott eszembe. Még több sós könny buggyant ki szemem sarkából.

 -Marie... -súgtam elhaló hangon. -Én ezt nem bírom. Megőrülök, ha még több napot kell nélküle eltöltenem...
 -Sh~
Szorosan magához húzott, fejemet pedig nyakhajlatába fúrtam. Hátamat kezdte simogatni nyugtatás képen, de nem használt túl sokat.

  Aznap éjjel, miután barátnőm álomba ringatott, furcsa képek szöktek fejembe. Egy sötét folyosón sétáltam, amikor váratlanul két kar fonódott körém, amik tulajdonosának illatát azonnal felismertem.
 -Zelo! -pördültem meg, hogy hozzá tudjak bújni.
Úgy szorongattam, mintha az életem múlva rajta, ami részben igaz is volt, mert a fiú az életemet jelentette nekem. Csak akkor engedtem el egy picit, hogy a szemeibe nézhessek. Gyönyörű íriszei a megszokott vörös színben pompáztak, de most sokkal élénkebben... Hirtelen arra riadtam fel, hogy iszonyatos hányingerem van. A fürdőbe rohantam és a wc fölé hajolva engedtem ki magamból gyomrom tartalmát. Mikor felálltam kicsit megszédültem, muszáj volt megkapaszkodnom az ajtó kilincsében. Azt hittem menten összeesek. Furcsálltam a dolgot, mert már egy ideje késett. Csak nem..? Áh, ne kombinálj! -veregettem fejbe magam.
  Másnap rávettem magam, hogy elmenjek a sarki gyógyszertárba. Otthon magamra zártam a fürdőszoba ajtaját. Percekig csak néztem a kis csomagot, majd nagy levegőt véve megcsináltam a tesztet. Türelmetlenül vártam, hogy végre meglegyen az eredmény. Aztán...
 -Mi a...?!

12. Egy szív próbája

Író pow

  A fiúk, JunAh és Marie megbeszélték YeonJi nemsokára elkövetkezendő szülinapját. YongGuk vállalta, hogy minden költséget fedez. DaeHyun és a barátnője a parti témáját tervezték meg. YoungJae beszerzett minden kis kelléket. HimChan ellenőrizte, hogy minden a terv szerint megy-e, s az ételt meg az italokat is ő rendelte meg. Zelo ügyelt arra, hogy a lány még véletlenül se szerezzen tudomást az ő kis szervezkedésükről. JongUp biztosította a zenét és segített YoungJae-nek. Marie keresett egy tökéletes helyszínt, ahol az egészet megvalósíthatják. Közben a lány szorgosan tanult internetről, és a fiúk segítségével koreait, hogy könnyebb legyen megérteniük egymást. Viszonylag minden simán zajlott, már csak alig egy rövid hét volt hátra, amikor ki nem derült, hogy a házat, ahol megrendezték volna a kis partit, már előttük lefoglalták. Pontosabban megvette egy gazdag ember, a felsőbb tízezerből.

Marie pow

6 nap a partiig...

 -Aigoo.. most mit tegyünk? -huppantam le csalódottan a kanapéra.
HimChan leült mellém és megborzolta a hajam. -Ez még nem a világ vége. Minden rendben lesz, és találunk majd egy másik helyet.
 -Nem hinném, hogy lesz ennél jobb ház. -szontyolódtam el.
 -Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk. -rakott az ölembe egy laptop-ot. -Szerintem azért nézz még szét, hátha... Hm? -mosolygott rám biztatóan.

 -Köszönöm oppa. -viszonoztam mosolyát.

Minden egyes oldalt átfutottam lehetséges helyek után kutatva, de nem ment olyan könnyen, mint azt gondoltam. Már esteledett, amikor rákattintottam még egy oldalra. A szemeim épphogy csak nem csukódtak le, és már sűrűn ásítoztam is. A többiek pedig már ott ahol éppen ültek elaludtak. Kanapé, annak karfája, bárszék, padló...
 -Akkor mára ez lesz az... utolsó. -szakította meg mondatomat egy ásítás.
Unottan tekertem le a ház képeihez, ám amikor megláttam őket rögtön kinyíltak a csipáim. -Ez az! -kiáltottam fel, mire a fiúk összerezzentek. -Igen, ez lesz az!
Mindenki körém gyűlt és megnézték. Összepacsiztak, majd csoportos ölelésben részesítettek. Egyszer csak egy puha érintést éreztem meg arcomon. A levegő megfagyott, és mindenki elhallgatott, csendben figyelt. Lassan odafordultam, s megpillantottam JongUp csillogó, barna szempárját.
 -Ő.. izé, szóval... Ügyes vagy. -fordult el, és tarkóját kezdte vakargatni kisfiús zavarában.
 -K.. köszönöm.
YongGuk és DaeHyun 'uuh'-zni kezdett, amire én csak mind a kettőnek leosztottam egy-egy tockost. Persze csak barátilag.

  Még aznap felhívtuk a tulajt, hogy biztosra menjünk. Kértünk időpontot is, hogy megnézhessük a terepet.
4 nap a partiig...

  Az út kocsival csupán egy óra hossza volt, és mikor odaértünk a szánkat azonnal eltátottuk. Eléggé modern, kétszintes ház volt, hatalmas ablakokkal. A tulajdonosa a bejáratnál várt minket, és miután körbenéztünk oda is adta a kulcsokat. Visszamentünk a városba és elhoztuk a megrendelt/vett cuccokat, azután vissza a házhoz. JunAh diktálta, hogy mi hova kerüljön, mi pedig megállás nélkül tologattuk a bútorokat. Másnap megvettük a fehér lufikat, amiket felaggatunk a nappaliban mindenhová. A többi díszt is felraktuk, amik a buli témájához híven mind fehérek, esetleg szürkék voltak. JongUp és YongGuk összeállította a zenéhez szükséges berendezést.
1 nap a partiig...
  A megrendelt ételeket kiszállították, mi pedig beraktuk azokat a hűtőbe, hogy ne romoljanak meg. Közben a hó is leesett, így még szebb és jobb összhatása volt az egésznek.
A parti napja...
  Lefizettünk egy taxist, hogy pontosan délután kettőre menjen a házhoz, ahol barátnőm lakik, és megadtuk neki a buli helyszínének címét, hogy oda fuvarozza el. YeonJi érkezése előtt még gyorsan átfutottuk az egészet, hogy minden rendben legyen.

YeonJi pow

  Mikor reggel felkeltem Marie nem volt sehol sem, ami meglehetősen aggasztott. Körbenéztem a lakásban, de nyomát sem láttam a lánynak. Vissza sétáltam a galériába, ahol a falba épített szekrényen találtam egy kis cetlit.

Vegyél egy pihentető fürdőt, és lazíts egy kicsit.
A fürdőszobában találsz egy fehér báli ruhát.
Vedd fel, és kettőkor menj a ház elé. Ott fog várni rád egy taxis.

Varázsolj el minket.....
Szeretettel: Zelo

  Itt meg mi folyik? Zsebre vágtam a papírt és a fürdőbe mentem. Tényleg ott volt a ruha, egy hozzá tartozó hajdísszel. Mosolyogva simítottam végig a hószín anyagon. Megfogtam és kivittem a nappaliba, nehogy vizes legyen. Kibújtam pizsamámból és beálltam a forró víz alá. Hallgatva Zelo utasítására lazítottam kicsit... nagyon. Félórán keresztül csak álltam, és hagytam, hogy a víz végig csordogáljon testemen. Majd utána fogtam a kókuszos samponom és megmostam vele a hajam. Úgy döntöttem jót tesz egy kis újítás, így lapockáig érő hajamat levágtam a vállamig. Picit sajnáltam a padlóra hulló hajtincseket, de végül is nem halok bele, ha pár centivel rövidebb lesz a frizurám. Magamra tekertem egy törölközőt, és a tükör elé beállva nekiálltam megszárítani hajkoronám. Miután végeztem hajsütővassal pár hullámot varázsoltam bele. Úgy döntöttem, hogy a fehérneműim közül előhalászom azt, amit különleges alkalmakra tartogattam. Azaz a fehér, csipkéset, aminek a melltartója pánt nélküli. A cipőim között kezdtem keresgélni, aztán megakadt a szemem egy fehér magassarkún. Felvettem a cipőt, majd a fehér ruhát is, aztán a tükör előtt a hajamba raktam a díszt. Az órára néztem. Hm.. még van egy órám. Addig elővettem a rejtett sminkjeimet. Lealapoztam arcomat, majd halványan egy kis barackos színű pirosítót vittem fel arccsontomra. Szemhéjtussal kihúztam a szememet, utána pilláimon végig szántottam szempillaspirállal. Egy kis ajakbalzsam, és kész is. Még egyszer rápillantottam a ketyegő tárgyra. Háromnegyed kettő... Utoljára végig néztem magamon, aztán felvettem egy bundás, szürke bolerót és lementem a utcára. Pár ember eléggé furcsán nézett rám, de nem érdekelt különösebben a reakciójuk a ruhámra. Kint, a járdán állva vettem csak észre milyen hideg is van, de szerencsére legalább a szél nem fújt, és sütött a nap is. Pont amikor összébb húztam magam megjelent egy taxi, benne egy fehér öltönybe öltözött sofőrrel. Kiszállt és kinyitotta nekem a kocsi hátsó ajtaját. Beültem, majd a sofőr is így tett. Beindította a motort és el is indultunk. Keresztül mentünk az egész városon, végül egy hófödte tájhoz értünk, ahol lekanyarodtunk. Egyenesen be az erdősbe. Szerencsére nem föld, hanem rendes út volt, így könnyen eljutottunk egy hatalmas, modern házhoz. Az autófeljárón megállt a jármű, az öltönyös kiszállt és miután kinyitotta az ajtót, jobb kezét felém nyújtva segített kiszállni. Meghajolt, majd visszaült és elhajtott. Megvártam míg a fák mögött eltűnik a taxi, aztán körbepillantottam. Mindent hó borított, amiken a lemenő nap sugarai fel-fel csillantak. Pár itt telelő madárka csipogását lehetett hallani, amik éppen a fehér fák ágain ugráltak. Mélyet sóhajtottam, leheletem pedig megfagyott mikor találkozott a kinti hideg levegővel, ezzel párát képezve. Egyszeriben két meleg kart éreztem meg oldalamon, majd egy állat a vállamon.
 -Gyönyörű vagy. -suttogta a kékség, miközben arcát hajamba fúrta.

Lassan megfordultam, hogy szemeibe tudjak nézni. Teljes egészében fehérben pompázott, ami személyem szerint nagyon jól állt neki. Felém nyújtotta bal karját, hogy beletudjak karolni, majd komótosan a ház felé kezdtünk sétálni, ahol felmentünk az emeletre. A többiek szintén talpig fehérben voltak. YongGuk a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt, aztán ők is a kezükbe vettek egyet-egyet az átlátszó nedűből. JongUp a hifihez sétált és beindította.

Huh Gak - The Person Who Love Me

 -Boldog tizennyolcadikat YeonJi. -emelte fel poharát Marie. Istenem, teljesen kiment a fejemből, hogy ma van a szülinapom...
Mindenki koccintott mindenkivel, s lehúztuk a pezsgőt. Odajött hozzám JunAh, és beszélgetni kezdtünk. Arról, hogy Ő hogyan talált rá DaeHyun-ra, és hogy, miként lett belőle az ami. Szóba jött az is, hogy én, hogy kerültem ide, Dél-Koreába. Egyszer csak beállt egy kisebb csend, amit a lány egy számomra hihetetlen mondattal szakított meg.
 -Ugye tudod, hogy Zelo csak kihasznál? -kortyolt bele italába.
 -Ezzel mire célzol? -néztem rá kérdőn.
 -Ő csak azért tart téged, hogy letudja valakin vezetni a testi vágyait. És őszintén.. nem te vagy az első ilyen a számára. -vigyorgott tovább.
 -Tessék? -épp hogy csak nem nyeltem félre a nyálam.
 -Jobb ha ezzel tisztában vagy. -nézett végül egyenesen a szememben, majd odasétált barátjához.
Olyan hihetőnek hangzott, de... valahogy mégsem tudom, hogy megbízzak-e benne. Percekig rágódtam még azon, amit mondott, de elűztem a rossz gondolatokat. Nem akartam mindenfélét összekombinálni.

  A következő pillanatban mindenki elhallgatott, a zene elhalkult, és a többiek félkört formázva gyűltek körém. Zelo elém lépett, és... letérdelt. Íriszei csillogtak a boldogságtól, majd előhúzott a nadrágja zsebéből egy kis, fekete ékszerdobozt. Lassan felnyitotta, a szemeim pedig elkerekedtek. Egy eljegyzési gyűrű lapult benne, amit apró kövek díszítettek.
 -Seo YeonJi... hozzám jönnél?
Szívem szerint a nyakába ugrottam volna, azonban... a párduclány bogarat ültetett a fülembe. Ellepték az elmém mindenféle gondolatok, képzelgések. Az agyam mindenáron megpróbálta elhitetni velem, amit JunAh mondott. Szemeimbe könnyek gyűltek és ellöktem a fiú kezét. Megfogtam a ruhám és rohanni kezdtem ki a házból. Arcomon patakokban folytak a sós cseppek. Már levegőt is alig kaptam. Kint megtorpantam hirtelen, de amikor meghallottam magam mögött a fiú hangját, azonnal berohantam a sűrű erdőbe. Két gyönge kezemmel markolásztam fehér ruhám anyagát, úgy futottam tovább. Egyre több, s több öreg fenyő mellett suhantam el, még beljebb jutva ezzel a rengetegbe. Egy pillanatra hátra néztem. Havon és fákon kívül már mást nem láttam. Megkönnyebbülve próbáltam rendbe hozni szabálytalan légzésem, majd lassan gyalogolni kezdtem, kiutat keresve. Nem sokkal később elértem egy fa hídhoz, ami egy befagyott patak felett ívelt át. Lassan kezdtem lépdelni rajta, miközben magam elé meredtem. Nem tudtam visszatartani, megállás nélkül sírtam tovább. Hirtelen morgást hallottam meg pár méterre magam előtt. A fejem azonnal a hang irányába kaptam. Pontosan ott állt előttem Zelo hópárduc alakban. Mélyen szemeibe néztem.
 -Kérlek,... ne higgy neki. -kérlelt.
Hátrálni kezdtem, és majdnem ismét futásnak eredtem, amikor egy pisztoly éles hangja kezdett visszhangozni a fák között. Óvatosan hátra pillantottam, azonban amit megláttam még álmaimban sem mertem elképzelni. A nagymacska a hóban feküdt, amit kezdett beteríteni vörös vére. A szívem kihagyott egy ütemet. A fiúhoz rohantam, és mellé térdeltem. Lassan felé nyújtottam a kezem. Mellkasa egyáltalán nem mozgott, amitől kezdett eluralkodni rajtam a rémület. Rázogatni kezdtem élettelen testét, de Ő meg se mozdult. Óráknak tűnő percekig próbálkoztam még, hasztalanul.
 -Könyörgöm JunHong, ne szórakozz velem. Ne merj itt hagyni. Hallod...? -suttogtam a fagyott levegőbe rekedtes hangon. -Ne halj meg, kérlek! Zelo...!! -kiáltottam reményvesztetten.

Prológus

Egy sűrű, hófödte erdőben futott a végzete elől. Hosszú, fehér ruhája anyagát két gyönge kezével markolta, úgy suhant el egy-egy öreg fenyő mellett.

Egy pillanatra hátra nézett, s már a havon és a fákon kívül mást nem látott. Megkönnyebbülve próbálta rendbe hozni szabálytalan légzését, majd lassan gyalogolni kezdett. Ki a rengetegből...

Nem sokkal később elért egy fa hídhoz, ami egy befagyott kis patak felett ívelt át. Lassan lépdelt rajta, miközben maga elé meredt. Hirtelen morgást hallott pár méterre maga előtt, mire azonnal felkapta a fejét.
A végzete pontosan ott állt előtte. Ez a végzet pedig... egy hópárduc volt.

Mélyen nézett bele a nagymacska vöröslő íriszeibe, amik furcsa mód nyugodtságot, és melegséget árasztottak.
Azonban a rémület még így is eluralkodott rajta. Hátrálni kezdett, majd ismét futásnak eredt....

Próbált menekülni, de hasztalanul. Üldözte a sors Seo Yon-Ji-t, és nem tudott megszökni előle.