2. évad, 18. Végső megbékélés (Utolsó rész!) -Part1

Previously of the Quaint Dreams...:
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen...
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
------------------------------------------------------------
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra?
        -Oh igen, JunHong-shi!
------------------------------------------------------------
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

YeonJi pow

        Korgó gyomrom konkrétan koncertet adott, olyannyira kétségbeesetten jelezte, hogy üres és meg kéne már valamivel tömni. Kezeimmel erősen masszírozgatva ültem fel és a szemközti falat bámultam hunyorogva a csimbókokban lógó, kócos hajam mögül. Bal kezemmel hátranyúltam és odanézés nélkül tapogattam ki párnám alatt a telefonomat. Megdörzsöltem csipával telt szemeimet, és megnyomtam a készülék tetején pihenő kis gombot.

       -Jézusom.. -ásítottam egy hatalmasat, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetem. -Mennyi az idő? -gondolkodtam hangosan. -Szent Antal nevére! Már negyed tizenegy?!

Ahogy kipattantak szemeim elhajítottam a telefont az egyik félreeső sarokba. Villám gyorsasággal rúgtam le magamról a takarót és rögtön kaptam is a nemrég eldobott tárgy után. Négykézláb másztam el a lépcsőig, miközben gyorshívón tárcsáztam találomra egy számot. Majdnem ideggörcsöt kaptam az alatt a pár másodperc alatt, amíg kicsöngést jelzett. Amikor már a hetedik csöngésre sem volt hajlandó senki sem felvenni, már azon gondolkodtam, hogy elkezdem ásni a síromat.
    Kis híján lezúgtam a galériából, mikor rátenyereltem felülről az első fokra és sikeresen megcsúsztam. Viszont végre meghallgatásra találtak imáim.
        -Hallo? -szólt a vonal túlsó végéről egy hang.
        -YoungJae! Hála istennek! -könnyebültem meg egy cseppnyit.
        -Mit szeretnél? -kérdezte halál nyugodtan.
        -Életet kéne mentened. Nagyon megköszönném, ha idejönnél és vigyáznál ChoHee-ra. -hadartam el a lépcsőn lefelé rohanva egyenesen a fürdőt véve célba. -Már így is késésben vagyok a munkahelyemről. Háromnegyed órája az irodai székemet kéne nyomnom. -tartottam a vállammal a telefont, amíg a fogkrémet nyomtam a fogkefémre. -Kéjlekh kéjlekh kéjlekh! -motyogtam teli szájjal.
        -Tudod egyáltalán milyen nap van ma? -sejtelmeskedett.
        -Öhm.. Hétfő, nem? -öblítettem ki a számat.
        -Tévedésben élsz. Még mindig vasárnap van. -kuncogott.
        -De hát, én.. izé... Micsoda?! -ejtettem ki a kezemből a fésűmet. -Ne szórakozz velem, jó?! -trappoltam egyenesen a nappaliban lévő kanapéhoz, ami felett a naptár lógott egy szögön. -Hát csak tudom már, hogy milyen na... p van.
Az arcomból az összes vér eltávozott és fal fehér színt vett fel magára. Megrökönyödve hallgattam, ahogyan a fiú nevetni kezd rajtam odaát. A hasam egy hatalmasat mordulva adta tudtomra, hogy bizony pofára estem és ő is jót szórakozik a nyomorúságomon. Ezen felül jött egy második megjegyzése is, miszerint: még mindig éhes.
    Ledobtam magam a kanapéra és úgy nyomkodtam halántékomat.
        -Akkor... szia YoungJae. -nyomtam ki telefonomat ingerülten.
Mély levegőket véve próbáltam lecsillapítani magamat és lecsitítani a bennem zajló ordításokat, amiket gondolatban sok-sok cifra „szép” szó kísért. Szúszá~ Szúszá~ -hunytam le pilláim egy pillanatra, de teljesen váratlanul kislányom mászott a hátamra boldogan, hogy ő majd most semmivel sem törődve azért is lovagolni fog rajtam. Már a képzeletbeli kantárt is megmarkolta, amikor kezeimmel feneke alá nyúltam és felálltam vele.
        -Gyí’ te! Vágtass a naplementébe! -kiáltozta felhőtlenül.
        -Nyi-ha-ha.
A harmadik kör után a lakásban fogtam magam és leültettem a konyhapultra, mivel csak nem hagyott egy icike-picike háborítatlan percet sem a hasam. Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó. A vendég érkezését egy hangos köszöntés is jelezte.
        -Mi újság népség? -lépett be egy szatyorral a kezében Zelo.
        -Engem ma mindenki hagyjon békén.
        -Na? Mi történt? -nyomott egy gyors puszit homlokomra, és átkarolt.
        -Aish~ Ne tudd meg.. -sóhajtottam. -Egy rakás szánalom vagyok.
        -Ezt eddig is tudtuk, egyéb fejlemény? -vigyorgott rám, mire gyilkos pillantásokat küldözgettem felé. -Oké, a nevem Kuss. Értem én. -emelte fel kezeit védekezően, de azért még egy apró mosoly ott lapult ajkain.
        -Utállak. -jelentettem ki.
        -Én meg imádlak. -lépett oda ChoHee-hez, aki már kapaszkodott is apja nyakába. Letette a teli szatyrot a pultra és felvette a nyakába lányunkat.
        -Pacigolunk egyet, jó? -kérdezte a csöppségtől felfelé pislogva.
Átváltozott párduccá, ChoHee pedig a bundáját szorosan markolgatva kacagott nagyokat. Amíg ők a házat járták, én felkutattam a nejlont, amit Zelo hozott. Színültig volt pakolva ramyeon-al, na meg persze az elmaradhatatlan koktélparadicsomokkal. A paradicsomos dobozkákat félre tettem, a tésztás zacskókat viszont azonnal megtámadtam. Mire visszaértek a játékból, már készen gőzölgött az étel az étkező asztalon. Leültünk mindannyian és nekiláttunk az evésnek. Jóízűen szippantottam magamba a levest. Amire ők megették én már rég a pocakomat simogattam elégedetten.
        -Ez jól esett. -dőltem hátra. -Egyébként mi a terved mára? -érdeklődtem a langalétától.
        -Nos... elgondolkodtam azon, amit mondtál és tényleg meg kéne már békíteni Marie-t és JongUp-ot. Nem jó ez a folytonos civakodás közöttük. És valahogy azt a JeongMin gyereket sem bírom, mióta Marie-t mindig magával ráncigálja valahová. Teljesen elcsavarta a fejét. - tette le pálcikáját. -A hab az egész tortán az, hogy néha ott ólálkodik egy-egy fotós a házunk körül. A média szagot fogott a kettejük kapcsolatáról és ezzel veszélyeztetve van a kilétünk.
        -Szuper. Azt hiszem komolyan el kell beszélgetnem vele. Ez már nem állapot. -törtem a fejem. -Menjünk szerintem.
Felálltam és elkezdtem átöltöztetni ChoHee-t. Közben Zelo elpakolt. A pár perces készülődés után az autóban lelkiekben is felkészültem a hosszú beszélgetésre barátnőmmel, ha még persze hívhatom annak. Az átváltozása óta nem önmaga, és kezdi elveszíteni az eszét olyan szinten, hogy nem tudja meghúzni azt a bizonyos vonalat, ahol az emberek azt mondják „Állj!”. Mindennek van határa.

    Éppen hogy csak odaértünk, már nyílt is fel a garázsajtó és YongGuk üdvözölt minket. Kiszálltunk a járműből és ChoHee-vel karöltve sétáltunk be. A párducok apraja nagyja az autók között illegette magát. Átverekedte magát a tömegen DaeHyun és odalépett hozzánk.
        -MooRae az előbb iktatott ki egy újabb kotnyelest. Egyre többen vannak. -magyarázta a leadernek, majd ránk vezette figyelmét. -Ah, sziasztok. -húzta széles mosolyra ajkait. Viszonzásképpen biccentettünk neki, kislányom pedig megölelte, mire a párducfiú felkapta a kezébe.
        -Ezek szerint itt van JeongMin Marie-nál.
Alig mondtam ki már jöttek is le a kis lépcsőn jókedvűen nevetgélve. JongUp pedig, aki eddig az egyik autóból nézett körbe, most a kormányra vezette tekintetét és feldúltan markolgatta azt. Megelégeltem a tétlenséget, így megropogtattam ujjaimat.
        -Amíg tárgyalok a kisasszonnyal, addig vigyáznátok Cho-ra? Zelo te meg beszélj légy szíves Jongie-val.
Bólintása után megeredt a fiú felé, én meg Marie felé. Egy szó nélkül kaptam el csuklóját, és bármennyire ellenkezett is, magammal húztam felfelé a lépcsőn.
        -Ya! Nem hallod? Engedj már el! -próbálta magáról lefejteni kezemet. -Oppa! -kiáltott oda JeongMin-nek, aki azonban még mielőtt tehetett volna bármit is az egyik idősebb párduc lefogta.
Pattanásig feszült idegekkel löktem be találomra az egyik szoba ajtaján, amibe úgy gondoltam senki sincsen. Sejtésem beigazolódott. Kettesben maradtunk a helyiségben. Amint beléptem utána kulcsra zártam a falapot, és zsebre vágtam a kis tárgyat. Nincs menekvés, főleg az igazság elől nem. A fagyi kegyetlenül nyal vissza.
        -Most szépen leülsz és végig hallgatsz! -utasítottam angolul. -Mi az isten verte bajod van mostanában?! Ha?! Mi ez a hirtelen nagy l‘amur azzal az idiótával?!
        -Őt hagyd ki ebből! Ne merd a szádra venni! -izzottak fel vörösen szemei.
        -Rendben... -csuktam le egy kis időre a szemem, hogy megfékezzem magamat. Haragudtam rá, nagyon is. -Akkor inkább úgy kérdezem: Honnan jött ez a légből kapott szerelem..? -kérdeztem tőle halkabban. -Van fogalmad róla, hogy min megy most keresztül JongUp?
Nem válaszolt, csak karba tett kezekkel ült az ágyon és az ablakon bámult kifelé sértődötten
.        -Mi lett veled Marie? Hova lett az a derült, életvidám és kedves lány, akit megismertünk? Aki önzetlenül segített az embereken még a legrosszabb helyzetekben is?
        -Már a múlté. -jelentette ki tömören.
Kínos csend telepedett közénk a helyiségben, amit vágni lehetett volna. Sosem gondoltam arra, hogy majd valamikor is így kell beszélgetnem vele. Hogy ennyire megromlik a barátságunk.
        -Ha ilyen könnyen feladod a családodat, minket... engem. Akkor jobb lesz, ha elköltözöl innen. Viszont még annyit szeretnék elmondani, hogy gondolkozz el egy kicsit a dolgon. Utána szeretettel várunk a köreinkbe, de csak, mint vendéget... -vettem elő a kulcsot és kinyitottam ajtót.
Szomorúan ballagtam a kis folyosón, szemeim csordultig teltek könnyel. A rengeteg emlékkép, ami eszembe jutott, csak még nehezebbé tették a helyzetet. Nem akartam elengedni így őt, de muszáj. Nem kényszeríthetem semmire, ha csak ő nem szeretné.


„       -Jó utat, és hívj ha majd odaértél.
         -Nem tudom mihez kezdenék nélküled. Hálás vagyok mindenért.
Aztán leparkolt az út szélén egy taxi. A sofőr kiszállt belőle és elvette tőlem a bőröndöm, majd berakta a csomagtartóba. Intettem Marie-nak, aki csak rám mosolygott.
        -Vigyázz magadra. Mindenképpen hívlak majd. -nyitottam ki a kocsi ajtaját.
        -Annyeong!

        -Jövő héten Szöulba utazom!
        -Tényleg?! És mennyi időre jössz?
        -Két hónapra, úgy hogy kösd fel a gatyád. Szét foglak szedni. Muhaha... -nevetett a vonal másik oldalán, amit én sem bírtam nevetés nélkül hagyni.
        -Akkor szólok Zelo-nak, hogy majd vigyázzon veled, mert néha nem vagy beszámítható állapotban.
        -Na elmehetsz a tudod hová, jó?

        -Marie...
        -Mond, mit akarsz? -kérdezte közömbösen.
        -Segítened kell.. ChoHee eltűnt, és sehol sem találjuk. Szükségem.. szükségünk van rád...
        -Már is indulok!

    Barátnőm, aki az életét kockáztatta értem, még mindig nem ébredt fel. Szívverése percről percre folyamatosan lassult, és a teste kezdett kihűlni. Már kezdtem lyukat vésni a padlóba folyamatos járkálásommal. Magamat, az álmomat okoltam amiatt, ami Marie-val történt.
    Odarohantam JongUp-hoz, és a vállába kapaszkodva engedtem utat könnycseppjeimnek, mire a fiú a fejét a nyakhajlatomba fúrva kezdett el halkan sírni. YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindnyájunkon. Vége.. Nincs többé...

        -Ne közelíts! -utasított komor arccal.
        -De hát barátok vagyunk. Nem emlékszel? -néztem mélyen a szemébe.
        -Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones! -kiáltotta JongUp a lány arcába, mire annak szeme vörössége barnává változott, és arca ellágyult, kétségbeesést tükrözött. Komótosan felém pillantott, és amint meglátta a nyakamon lévő kék-zöld foltokat, könny szökött a szemébe.
        -Én.. Én.. Nem akartam...! -futott el sírva.”


Magányra vágytam ezért befordultam egy másik szobába, de még az ajtóban utánam kiáltottak.
        -Várj!

2. évad, 17. Mégis lenne minden szürke felhő mögött egy szivárvány? (Utolsó előtti rész)

Previously of the Quaint Dreams...:
Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott.
-----------------------------------------------------
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el.
-----------------------------------------------------
 Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

YeonJi pow

    A csuklómon pihenő órát fixíroztam szüntelenül az egyik kis sarokban ücsörögve. Amikor nem a kis vekkert bámultam, akkor a bejáratot szuggeráltam türelmetlenül. Már vártam azt a kis halk csengést, ami egy újabb vevő érkezését jelzi. Mindahányszor megszólalt abban reménykedtem végre Ő érkezik meg, de mindig csalódnom kellett. Lehangolva sóhajtottam egyet és belekortyoltam a még forrón gőzölgő mentolos teámba. Abban a kávézóban ültem, amelyikbe az eső elől tértünk be nemrég.Kifejezetten kérte, hogy ha lehet ott találkozzunk; nem is értettem miért, belementem. És most arra vártam, hogy akármelyik pillanatban, de felbukkanjon végre.
    11:37 -vettem ismét szemügyre a ketyegő szerkezetet. Késik... -nyugtáztam magamban.
Már több, mint félórája, hogy elmúlt a megbeszélt találkozó időpontja. Végül kelletlenül vettem magamra kabátomat. Kegyetlenül magányra ítéltem szegény, az asztalon árválkodó bögrét. Pedig nem állt szándékomban ilyen tettet véghez vinni ellene. Az egyetlen, akit keservesen hibáztathatott bánatában, az csakis egyetlen személy lehetett.. Már a pincérfiúval egyeztettem a rendelés árát, amikor váratlanul nagy hanggal csattogott oda hozzánk. Lihegve vágta le magát a velem szemben lévő székre és megfogta a srác karját.
        -Azt hiszem, egyelőre mégsem fizetnék. -mosolyogtam rá, mire bólintott.
        -Az úrnak mit hozhatok? -kérdezte az imént érkezettől udvariasan.
        -Egy eszpresszót, légy oly' szíves. -válaszoltam helyette.
A pincér megint biccentett, majd eltűnt a látókörömből. Visszahelyeztem bal kezemet az ölembe, míg a jobbal az előttem pihenő, immáron újra elégedett porcelán fülét markolgattam.
        -Bocsánat a késésért, csak Gangnam közepén egy hatalmas dugó alakult ki -sajnálkozott.
Felvezettem rá tekintetem, és küldtem felé egy aprócska mosolyt.
        -Semmi gond, HimChan.
        -Nos, akkor...
        -Igen. Komolyan kell most beszélgetnünk. Ha ezt letudtuk, akár a patakhoz is elmehetünk.
        -Rendben. -húzta ki magát.
        -Kezdésnek elmondhatnánk, hogy mit gondolunk a másikról. Szóval..? -mindenképpen szerettem volna a legelejéről kivesézni a dolgot. Le szerettem volna zárni minden kis szálat ezzel kapcsolatban.
        -Hát... Valójában eleinte a vonzódást egyszerűen annak tudtam be, hogy csak kishúgomként tekintek rád. De mint később kiderült, ez merőben másabb volt, mint szimpla kötődés. Amikor... elraboltak titeket, megvadult bennem a legkisebb porcikám is. Akkor bizonyosodott be igazán számomra, hogy többet jelentesz nekem mindennél. -halkult el.
        -Még a csapatnál is? Önmagadnál is? -feszültek meg tagjaim.
        -Úgy gondolom, igen. -bökte ki végül. -De én mindezek ellenére melletted szeretnék állni jóban és rosszban is. Túlságosan fáj, parányi darabokra tör szét, ha eszembe jut mennyire tehetetlen, szánalmas alak vagyok.
        -Nem vagy szánalmas, csak... szerelmes. Megértem. -szorítottam meg a falapon ökölbe ránduló kezét. -Figyelj. Most elárulom én mit gondolok, oké? Oké.. Mikor először találkoztunk egy kedves, anyáskodó embernek gondoltalak, aki képes a legszörnyűbb dolgokra is azért, hogy megvédje a családját. Jelen esetben a csapatot. Nem mondom azt, hogy nem állsz közel hozzám, de azt sem, hogy viszonoznám az érzéseidet. Elveszíteni sem akarlak. Mondhatjuk úgy, hogy szeretlek, azonban csak úgy, mint egy nagyon jó barátot, vagy mint egy testvért szokás. Remélem megérted ezt... Azon viszont mélyen elgondolkodhattál volna, hogy milyen áldozat lett volna az, ha egy pillanatnyi fellángolás miatt, eldobsz mindent, amit eddig elértél, vagy amid volt. Nemde?

Nem válaszolt, csak lesütötte szemeit így folytattam tovább mondandóm.
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen... -nyelt egy nagyot.
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
Felhörpintettük a maradék italunkat, majd ki is fizettük őket, hogy útnak induljunk a Cheonggyecheon felé.
    A nap hátralévő részében ott járkáltunk fel s alá. Felidéztük a közös emlékeket, beleértve a boldogokat és a kínosakat is. Sikerült megállapodnunk abban, hogy félre tesszük az eddig történteket és teljesen új lappal kezdünk... barátokként.

    Sötétedéskor, mikor a Nap már nyugovóra térni készült, hogy felkelthesse társát, a Holdat, meglátogattam kislányommal karöltve az Akadémiát. Bent sok új, és régi arccal is találkoztunk. Egykori tanárom repesve kapta nyakába ChoHee-t és úgy mentünk tovább a folyosókon.
        -Egyébként itt van ám az apuka is. -nézett rám vigyorogva a seonsaengnim.
        -Kicsoda?
        -Zelo.
Elvezetett az egyik táncos próbateremhez, majd ott elvált tőlünk. Halkan lopakodva osontunk be hozzá, miközben a zene csak úgy dübörgött a hangfalakból. Azonban sikeresen lebuktunk. A tükörben meglátott minket, mire odaszaladt ChoHee-hez és a hónalja alá kapta.
        -Hát ti? -nyomott egy barackot kislányunk fejére.
        -Erre jártunk, úgy hogy benéztünk. És te?
        -Egy kis nosztalgia. -tette le a csöppséget.
        -Aigoo, de régen is volt már, mikor utoljára ezek között a falak között koptattuk a cipőnket napról-napra. Emlékszel még az 'If You Love Me' koreográfiájának történetére? -kérdeztem kuncogva.
        -Hogy is felejthetném el. Nem volt párod, mire engem állítottak be hozzád. -vágott egy fintort, mire játékosan a vállába bokszoltam.
        -És istenem..! A bemutató! Jézusom, de utáltam eleinte azokat a próbákat veled. -nevettem fel.
        -Magát a fellépést ne is említsd. -vörösödött el.
        -Régi szép emlékek.

Apink - No No No

A közben elcsendesedett termet a következő szám kezdte megtölteni.
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra? -hajolt meg előttünk a kezét nyújtva.
        -Oh igen, JunHong-shi! -egyeztem bele a mellkasomra téve jobb tenyerem.
Egymás mellett állva kezdtük el együtt, ami kicsit kudarcba fulladt, ugyanis mind rosszul csináltuk. Jókat és hangosan kacagva pontosítottuk a másikat, hogy 'azt így kell, nem, mert úgy'.
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

Már csak Marie-val kell valahogy megoldani az egészet......

2. évad, 16. Kuszaság

Previously of the Quaint Dreams...:

 -Inkább beszéljünk valami másról... Hová is megyünk most?

 -Meglepetés.
----------------------------

 -Sa.. SangHoon...? És és... IlHoon..? Sung.. Jae?! Ugye nem álmodom?

 -Annyeong haseyo!
-------------------------------

 -Mindent tönkre tettél.. -kúszott elmémbe a lány hangja. -Az egész a te hibád...

Egyszeriben éles fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, és a tüdőmben rekedt a levegő. Kínos csend lepett el mindent. HimChan lefagyva nézte végig, ahogyan a párduc kihúzza belőlem karmait, majd a bozótba veti magát, és eltűnik A pólómon forró nedvesség áradt szét, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Tényleg.. képes volt.. ezt tenni velem...?

YeonJi pow

    Mikor szemeimet nyitogatni kezdtem, furcsamód halk szuszogást hallottam magam mellől. Odafordultam és egy édesen alvó Zelo-val találtam szembe magam. Megsimítottam arcát, mire résnyire nyitotta pilláit.
  -Jó reggelt. -nyüszögte egy félmosollyal arcán.
  -Neked is.
Felültem, mire kislányom csimpaszkodott nyakamba a nevemet kiáltozva. Az egészet csak álmodtam volna? -dőltem hátra ChoHee-vel. Pár percig még hármasban lustálkodtunk, aztán felkeltem mellőlük és átmentem HimChan-hoz. Mikor beléptem hozzá még hangosan szuszogott. Közelebb sétáltam az ágyához, de váratlanul megreccsent a padló a talpam alatt. Hátára fordult és nyammogott párat. Hirtelen nem tudtam, hova kapjak zavartságomban. Azt hittem menten felsikítok, de inkább visszanyeltem és a takarót megfogva húztam fentebb rajta. Ugyanis anyaszült meztelenül volt. Egyszeriben felhorkantott és karomnál fogva lerántott az ágyra, maga mellé. Elképedve bámultam felsőtestét és a paplan alól kilógó egyik lábát. Fejben megcsapkodtam magam párszor az olyan hülye gondolataim miatt, mint például a "formás combok". Minél jobban próbálkoztam kimászni a szorításából annál inkább húzott magához. Aztán egyszeriben felnyitotta pilláit és tányérnyi nagyságú szemekkel meredt rám. Elhúzódott tőlem és maga elé kapta takaróját. Amíg ő felöltözött, én izzó arccal ültem fel és fordultam a fiúval ellenkező irányba. Pár perc múlva csak annyit észleltem, hogy besüppedt mellettem az ágy. Aztán felnéztem az immáron ruhában lévő HimChan-ra.
  -Én.. -szólaltunk föl egyszerre, mire elmosolyodtunk mind a ketten.
  -Az előbbit.. izé, sajnálom. -vakarta meg zavartan a tarkóját.
Válaszképpen megráztam a fejem, hogy "semmi gond". Kínos csend telepedett ránk. A percek szinte már óráknak tűntek. Ezért inkább ujjaimmal malmozásba fogtam és a padlóval kezdtem szemezni.
  -A koncert.. SungJae és a többiek.. Amikor Marie megtámadott, ugye... nem csak álom volt? -remegett a hangom.
  -Öhm.. Valószínű igen. -nézett végre rám.
  -De hogyan?
  -Hát tegnap, mikor elhoztalak a munkahelyedről elkezdtünk beszélgetni egy darabig. Aztán.. el akartalak vinni valahová, de csak félúton vettem észre, hogy elaludtál. Így inkább hazahoztalak. -mosolygott.
  -Értem.. -sóhajtottam. -És hová szerettél volna elvinni?
  -Az egyik közeli parkba sétálni.
Elkezdte egy picit harapdálni alsó ajkát, és apró pír szökött arcára. Látszott rajta, hogy még mondani szeretne valamit. Jobb kezem vállára raktam, mire megrezzent. Úgy döntöttem rákérdezek.
  -Hm, mi az? Valami baj van?
  -Csak.. a patakhoz is el szerettem volna menni veled.
A patak... Megrohamoztak az emlékképek. Ahogyan ott ültünk a Cheonggyecheon partján, aztán.. megcsókolt. Még mindig ajkaimon éreztem minden apró érintését. Mintha csak ismét a párnáimat falná. Majd eleredt az eső és befutottunk egy kis kávézóba. Megmosolyogtam gondolatot, hogy amikor elállt az eső mi elfutottunk hozzám. Azon a napon, akkor.. olyasmit tettem -tettünk-, amit nem lett volna szabad. De valahogy mégis élveztem. Egyfelől lelkiismeret furdalásom volt, hogy megcsaltam Zelo-t, de másfelől  meg minden egyes percét élvezem a HimChannal eltöltött időnek. Gondolatmenetemből egy vékonyka hang hozott vissza a valóságba. Aztán két kis kar fonódott körém.
  -Omma~ Éhes vagyok! -szorított meg ChoHee.
Elmosolyodtam és odafordultam kislányomhoz, aki ölembe temetkezett aztán felvigyorgott rám.
  -Menj a konyhába, és addig találd ki, hogy mit csináljak. Rendben? -borzoltam meg az amúgy is kócos fürtjeit.
Bólintott egyet és kirohant. Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott. Kimentem kislányom után, akinek megfogtam a kezét és leguggoltam hozzá.
  -Na akkor mit szeretnél enni?
  -Gofrit!
  -Igenis, kisfőnök. -nevettem.
Kislányom épp a tojásokat ütötte fel erősen koncentrálva, kinyújtott nyelvvel, amikor megjelent Marie. A hűtőhöz lépett és kivett belőle egy doboz tejet. Már tűkön ülve vártam, hogy mikor tesz valami csípős, epés megjegyzést, de a lány csak csendben iszogatta a tejét. Furcsálltam is, hogy most nem kezdett el veszekedni, mint idáig bármikor mióta átváltozott. Sóhajtottam egyet és folytattam a gofri sütést ChoHee-val. Egy pillanatban nem figyeltem oda, mire sírást hallottam meg. Odakaptam a fejem és csak annyit láttam, hogy kislányom a jobb mutatóujját szorongatja és pityereg. Marie odalépett hozzá és felkapta a kezébe.
  -Gyere, mutasd. -mondta neki. -Hát ezt szépen megégetted. Menjünk és kezeljük le, oké?
Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Ezt most jól hallottam és láttam? Mikor lett Marie megint ilyen kedves? -töprengtem magamban. Mikor visszajöttek a lány mosolyogva adta át nekem ChoHee-t, aztán kopogást hallottunk és egy JeongMin lépett be a nappaliba. Ha azt gondoltam először, hogy ennél furcsább nem is lehetne, akkor nagyot tévedtem. Azt hittem a fiúval már megszakította minden kapcsolatát, erre tessék.
  -Oh, oppa! Végre itt vagy! -ugrott a nyakába.
  -Ühm. -bólintott a fiú. -Akkor mehetünk?
Az állam már a bokámat verdeste. Az egy dolog, hogy engem figyelembe se vett és köszönni is luxus, de hogy ilyen jóban legyenek.. Éppen menni készültek, mikor JongUp toppant be. Amikor meglátta a kettejüket azonnal megtorpant és szemeit lesütve sétált oda hozzám. A lányt cseppet sem érdekelte a mellette elsétáló hópárduc fiú. Miután elmentek JongUp szomorúan ült le ChoHee-val az ölében, míg én csináltam a gofrikat.
  -Valami történt? -kérdeztem.
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el. -mosolyogtam rá kissé erőltetetten.
A következő pillanatban Gwiyomi szaladt a lábunkhoz. Biztosan megérezte az illatokat. Miközben ChoHee a kiskutyán nevetett és én megpróbáltam elzavarni, a történteken rágódtam. Régebben sem volt tejfel az életem, de mostanában minden egyre kuszább. A Zelo-val való kapcsolatom, a kislányunk, HimChan, Marie, és még sorolhatnám... Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

2. évad, 15. Egy csodás este.. vagy mégsem?

Previously of the Quaint Dreams...:
 -Reméljük minél hamarabb felébred, és végre nyugtunk lesz.
 -Úgy legyen.
-------------------
  YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindannyiunkon. Vége.. Nincs többé...
--------------------------------------------------
 -Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját  legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones!
 -Én.. Én.. Nem akartam...!

YeonJi pow

  Marie átváltozása utána azonnal haza utaztunk, és azóta minden nap a lány kirohanásaitól volt hangos. Ha hozzá mertem szólni, képes volt nekem is nekem jönni. Egyedül JongUp-ra hallgatott, mint teremtőjére. Érzékenyebb, indulatosabb és hirtelen haragú lett. Rá se ismertem az akkori barátnőmre, akivel órákat tudtunk beszélgetni megállás nélkül, és a kedvenceink számaira tomboltunk, de ez most már nem Ő.. ChoHee egyenesen félt tőle, így miután megint munkába álltam csakis MooRae-re tudtam rábízni kislányomat. Igen.. megint dolgozom, most már teljes időben. Van, hogy otthonról szervezek meg mindent, de van, hogy nyolc órás műszakban bent vagyok, és papírokat nyálazok át ide-oda rohangálva.

  Éppen egy ilyen nap után tartottam haza, amikor megállt mellettem egy fekete Hyundai. Megálltam és mosolyogva néztem, ahogy lehúzódik a vezetőülés felőli, besötétített ablak. HimChan nézett vissza rám.
 -Pattanj be! -intett egyet fejével.
Beültem mellé az anyósülésre és el is indultunk. Kényelembe helyeztem magam, és hátra döntöttem a fejemet egy hangosat sóhajtva.
 -Valami baj van? -nézett rám, majd vissza az útra.
 -Papír papír hátán, és tudod.. Marie...
 -Már megint mit csinált? -komorult el.
 -Reggel átvittem hozzátok ChoHee-t, hogy és éppen MooRae-vel beszélgettünk a nagy kanapén ülve, amikor beállt az ajtóba és lenézően odaszólt nekem, hogy idézem: "Na már megint jöttél becsicskáztatni minket? Hord már el magad, még ha fáj is! Ne mást csicskáztass!" Nem tudom mi lett vele... -néztem ki az ablakon.
 -Mi sem tudjuk, hidd el..
 -Inkább beszéljünk valami másról... Hová is megyünk most? -erőltettem egy mosolyt a fiú felé.
 -Meglepetés. -vigyorgott, miközben megálltunk egy zebránál, hogy átengedjünk pár iskolást.
 -Ne már! Mond már el. -csaptam a vállára.
 -Csak annyit, hogy.. Ugye a kedvenc bandád most a 100% és a BTOB??
 -Igen, miért..? -néztem rá értetlenül. -Na neee~ Ez most komoly?! -sikkantottam fel.
 -És ugye a kedvenc tagjaid SangHoon, SungJae és IlHoon? -mosolygott sejtetően, amikor végre elindultunk.
 -Micsoda?! Ezt mind honnan tudod?! És és.. Nem vagy igaz! Nem hiszlek el! -kezdtem el a plüss ülést karmolgatni alattam.

Körülbelül egy őrjítő tíz perc múlva megérkeztünk egy a Han folyó partján lévő színpad szerűséghez. Már sötétedett. És akkor hirtelen kigyulladt a színpadon lévő összes fény. Ámuldozva néztem, ahogy a két oldalán színes vízsugarak törtek az ég felé. Az üveg kupola szétnyílt, és feltűnt három feketébe öltözött fiú, kezükben egy-pálca. Előttük pedig dobok helyezkedett el. Hangos zene, pontosabban mennydörgés szólalt meg, amik majdnem elsöpörtek, mint egy hullám. Közelebb léptem pár lépést, mire a három ismeretlen nanta-zni kezdett. A dobok tetejéről fel-fel csapódó vizet is halványan beszínezte a rá szűrődő fény. A fiúk egyenként is bemutatták a tudásukat pár darab szólóval. Aztán véget ért a csodálatos nanta koncert. Tapsviharban törtem ki, és csillogó szemekkel vártam, hogy a három ismeretlen felnézzem rám. Ugyanis pont úgy voltak megvilágítva, hogy nem láttam rendesen az arcukat. Az egyikük előrébb lépett a doboktól és ismét hangos ritmus csapta meg a fülem. A magas, vékony fiú táncolásba kezdett nekem háttal, majd egy váratlan pillanatban előre fordult és széttépte a felsőjét. Önkívületi állapotban nyúltam felé, miközben egy sóhaj szökött fel a torkomból. HimChan pedig csak jóízűen kuncogott rajtam. Hátra sétált, mire a másik kettő megindult előre. Egy eszméletlen hiphop show-t mutattak be. Teli tutting-al, popping-al, és egyéb elkápráztató mozdulatokkal. Jött a következő szám, és immáron hárman kezdtek el hibátlanul egyszerre mozogni. Észre sem vettem, hogy eltátott szájjal bámulom őket, csak amikor HimChan alulról feltolta az állam.
 -Még a végén belerepül egy légy a szép kis szádba. -hajolt a fülemhez, hogy halljam is, amit mond.
Beálltak a végpózba, és a lehető legtöbb fény rám szegeződött, amitől szó szerint kiégett a retinám. Váratlanul hangos nevetést hallottam meg. Megráztam a fejem és akkor jutott el a tudatomig, hogy már leoltódott a lámpák egy része, és a párduc fiú a hasát fogja a röhögéstől.
 -Ne haragudjatok rá, csak életében először volt szerintem ilyen koncerten. -mosolygott a három fiúra, akik időközben odajöttek.
Tányérnyi nagyságúra nőttek a szemeim, és szóhoz se jutottam, csak makogni tudtam.
 -Sa.. SangHoon...? És és... IlHoon..? Sung.. Jae?! Ugye nem álmodom?
 -Annyeong haseyo! -hajoltak meg egyszerre.
 -Isten király vagy Oppa! -ugrottam HimChan nyakába, aki megveregette a hátamat.
 -Azért ennyire ne szeress.. -szedett le magáról.
Oldalról átkarolt és a kezemet kezdte simogatni, miközben a fiúk ittak. Eléggé ki voltak merülve a rögtönzött koncerttől.
 -Hogy tetszett, YeonJi? -mosolygott rám SungJae. Úr isten, tudja a nevem!
 -Szóhoz sem jutok, és és.. ezt mind csak miattam? -néztem végig rajtuk csillogó szemekkel.
 -Egy rajongóért mindent. -mondták kórusban.
 -Jongmal kamsahamnida!* -hajoltam meg kilencven fokban úgy, hogy a hajam a cipőjüket súrolta.
 -Jaj, ne köszönd. Semmiség. -legyezgetett IlHoon.
 -De nem tudjátok, hogy ez nekem mennyit jelent. Egy fellépésre sem tudtam elmenni, mert Bostonból fárasztó lett volna elutazni még Amerikán belül is, nem még Ázsiába eljönni, vagy Európába. És most...Teljesülhetett az álmom. Nagyon hálás vagyok. -hajoltam meg ismét.
 -Ne nekünk hálálkodj, hanem a barátodnak. HimChan-nak. -biccentett az említett felé IlHoon.
 -De.. hogyan? Hogy tudtad ezt megszervezni, és egyáltalán erre rávenni a fiúkat? -csimpaszkodtam a karjára, mint egy kis majom.
 -Meg vannak a kapcsolataim, és a BTOB-vel jó barátok vagyunk egy ideje. -kacsintott.
 -Mióta? És és.. érted na.
 -Körülbelül 2-3 éve már, hogy találkoztunk egy fehér tigris falkával. Köztük volt MinHyuk, IlHoon, és SungJae is.
 -A többiek nem alakváltók, de ugyan úgy tudnak a fajtánkról, és elfogadják, hogy mik is vagyunk. -fejezte be HimChan mondatát SungJae.
 -De ti, hogy jöttök a képbe? -pislogtam értetlenül.
 -A 100%-ból mindannyian alakváltók vagyunk. Pontosabban hiúzok. A rajongók nem tudják ezt, még a kiadónál sem. Csak a szűk baráti és családi körünk. Úgy hogy te egy kivételes személy vagy. -bólogatott SangHoon.
 -Ne mááár~ -nőttek kétszeresére a szemeim. -Még milyen fajokról nem tudok? -néztem összevont szemöldökkel HimChan-ra.
 -Sok mindent nem tudsz még kicsi lány. -borzolta össze a hajamat.

  A fiúkkal beültünk a folyó partján egy kávézóba, és egészen késő estig elbeszélgettük az időt. Szó volt a fiúk munkájáról, az ildoságról, és még sok másról... Időközben SangHoon összegombolta a felsőjét, mert látta, hogy elég feltűnően bámulom. De hát mit tehettem volna, ha olyan jó teste van? Körülbelül tíz óra felé úgy döntött a három fiú, hogy elindulnak vissza a dorm-jukba. Egy ölelés után sorban mindegyikük taxiba ült, és már csak a távolodó alakjukat láthattam.

  A Han folyó partján sétálgattunk tovább az alig kivilágított járdán. Pár percig szótlanul élveztük a város zaját.
 -Istenem... -sóhajtottam. -Nem is tudom, hogy háláljam ezt meg neked. -pillantottam a szemem sarkából HimChan-ra, miközben zsebre vágtam a kezeim.
 -Tényleg nem kell meghálálnod. Semmiség az egész.
 -De..
 -Nekem az bőven elég volt, hogy boldognak láttalak végre. Ami engem is azzá tett... -állt meg, és fordított maga felé.
Elmosolyodtam és csoki barna szemeibe pillantottam, amik csillogtak az örömtől. Megsimítottam az arcát, majd folytattam a sétálást, miközben a köveket rugdostam. Hirtelen a fiú figyelmeztető kiáltását hallottam meg magam mögül aztán már a földön feküdtem, felettem egy hópárduccal.
 -Marie, szállj már le rólam! -lökdöstem a nagymacskát, de az még erősebben a betonra nyomott. -Nem hallod?! -rivalltam rá.
 -Mindent tönkre tettél.. -kúszott elmémbe a lány hangja. -Az egész a te hibád...
Egyszeriben éles fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, és a tüdőmben rekedt a levegő. Kínos csend lepett el mindent. HimChan lefagyva nézte végig, ahogyan a párduc kihúzza belőlem karmait, majd a bozótba veti magát, és eltűnik A pólómon forró nedvesség áradt szét, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Tényleg.. képes volt.. ezt tenni velem...? Aztán képszakadás, minden elsötétült...

2. évad, 12. Hold virág

Alig tíz perc múlva mindenki visszajött, ChoHee nélkül...
 -Szerintem jobb lesz, ha tovább indulunk, mert már sötétedik. -indult meg a kocsi felé YoungJae.
 -Nem! Én egy tapodtat sem mozdulok a lányom nélkül!
 -Nyugodj meg.. -jött oda YongGuk.
 -Nem nyugszom meg! Ne kérjetek ilyet tőlem... -szipogtam.

YeonJi pow

  Zelo odalépett mellém és a vállam átkarolva kezdett lassan a kisbusz felé húzni. Kelletlenül ültem be a járműbe, és az ablakon kibámulva reménykedtem, hogy minden rendben van, és semmi baja sem esik ChoHee-nek. Miután elindult a kocsi, már nem tudtam tovább élvezni az ősz nyújtotta táj gyönyörű látványát. Elsápadva bújtam Zelo-hoz, aki magához húzva próbált megnyugtatni azzal, hogy hátamat simogatta, ami kissé sikerült is neki, de ott motoszkált bennem a gondolat, hogy bármi megtörténhet, bármi lehetséges.

  Mikor HimChan leparkolt azonnal kiszálltam az autóból és a ház felé vettem az irányt, sarkamban MooRae-vel. Megkerestem a konyhát és ott az étkező asztalnál leültem. Idegesen a hajamba túrtam és csak meredtem kifelé az ablakon, amikor a lány mögém lépett. Át akart ölelni, de ezúttal nem hagytam neki.
 -Sajnálom, de most nem szeretném, hogy használd az erődet... -néztem fel rá kérlelően.
Bólintott egyet, majd lemondóan sóhajtott, miközben leült velem szemben. Két karjával megtámasztotta fejét és ujjaival arcán dobolt.
 -Inkább mesélj.. Mi volt, amíg távol voltál? -kérdeztem, most már rá nézve.
 -Mikor megérkeztem az Öreg királyhoz, rögtön több szolgáló lány is sürögni kezdett körülöttem. Az egyik legszebb szobát kaptam meg, és amit akartam, mind teljesítették. Mindenki igazi hercegnőként kezelt, kivéve Dédapámat...
 -Értem.. És? Tovább? -bólogattam egykedvűen.
 -Nos... Folyton kritizált a Király, és amikor edzéseken voltam, folyton eljött megnézni, de mindenbe csak belekötött. Csináld így, csináld úgy, ez nem jó, az nem jó... A végére azt hittem, megőrülök. -csapott sóhajtva arcára.
 -Ühüm~ -bólogattam tovább.
 -Ha nem érdekel, akkor abbahagyhatom. Csak szólj.
 -Nyugodtan folytasd csak... -erőltettem magamra egy mosolyt.
 -Na szóval...

Író pow

  Folytatta ott, ahol abbahagyta. A Királlyal való edzések töltötték ki szinte minden idejét. Ahhoz képest milyen idős a Király, mégis ere teljében van. Amikor volt szabadideje a palotában lévő könyvtár sorait járta, és a benne lakozó lénnyel kapcsolatosan keresett információkat, hogy minél jobban megismerhesse önmagát. Mint kiderült, nem csak mások érzelmeire tud hatást gyakorolni, hanem a ködöt, és a jeget is tudja manipulálni. A hátsó kertben volt egy kis halas tavacska, a közepén egy vízsugárral. Leült a partjára a könyvvel a kezében, és annak utasításait olvasva, követve próbálta gyakorolni a benne rejlő erők uralását. Eleinte sehogy sem ment neki, mindig elrontott valamit, és nem tudta, mit. Azonban az egyik nap, amikor végre sikerült neki, megjelent DaeHyun, akinek már elmondhatatlanul hiányzott a lány. Egy gyors csók után MooRae izgatottan mutatta meg a fiúnak, hogy mit tanult. Jobb kezén lévő ujjait a víz felé fordította, aminek felszínén lassan köd kezdett úszni, ökölbe szorította bal kezét, mire eltűnt a köd és a tó közepén lévő vízsugár hirtelen megfagyott. Mikor elengedte ujjait és visszafordult DaeHyun felé minden visszaállt eredeti állapotába, mintha mi sem történt volna. Megölelték egymást, a fiú a lány sötéten fénylő hajába fúrta arcát, és mélyen beleszippantott...

YeonJi pow

 -... és ezután DaeHyun gondolt egyet és elhozott onnan, így most itt vagyok veletek megint. -mosolygott.
 -Wow~ Meg tudnád nekem is mutatni? -egyenesedtem ki a széken ülve.
 -Persze. -állt fel.
Kisétált a közeli tóig, én pedig követtem őt. -Figyelj. -utasított.
Amikor az orrom előtt fagyott be a tó vize az állam szó szerint a bokámat súrolta. Amikor még rá is lépett a jégre, és ugrálni kezdett rajta, azt hittem, a végén még belerepül egy légy a számba, vagy ott helyben összeesek.
 -Oké.. Most már elég lesz a műsorból MiMi.. -jött oda DaeHyun, aki mikor átölelte a lányt eltűnt alóluk a jég.
Mind a ketten a vízben kötöttek ki, amitől a ruhájuk és ők is teljesen eláztak. Míg ők párduc alakban kiúsztak a partra, én önfeledt kacagásban törtem ki, le kellett guggolnom, hogy ne essek össze, miközben össze-vissza hadonásztam kezeimmel. A könnyeimet törölgetve álltam fel, mikor megálltak előttem és visszaváltoztak. MooRae közelebb lépett és a haját megcsavarva csöpögtette rám a vizet, mire a hirtelen jött hideg érzéstől sikítva szaladtam távolabb.

  Miután mindenki lepakolt, Zeloval kettesben kimentünk a partra. Beültünk egy csónakba és kieveztünk a tó közepéig. Mikor megálltunk Zelo dülöngélni kezdett, amitől a csónak is mozogni kezdett alattunk.
 -Hülye vagy?! -sikkantottam. -Úgy szórakozz, hogy nem tudok úszni!
Erősen belekapaszkodtam a csónak szélébe és semmiért sem eresztettem el, mire a velem szemben ülő fiú hangosan nevetni kezdett.
 -Ya! Mi olyan vicces?!
 -Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összefossa magát félelmében.
 -Kac-kac... Röhög a vakbelem. -forgattam meg szemeimet.
 -De jó neki.. -kuncogott.
 -Istenem~ Mire vállalkoztam én? Úgy érzem idiótákkal vagyok körülvéve, és te vagy a vezetőjük... -bólogattam.
 -Ya! Nem vagyok idióta, csak furcsán normális. Kikérem magamnak. -durcázott.
Pár másodperc elteltével mind a ketten nevetésben törtünk ki, de olyan szinten, hogy Zelo eldőlt, mire majdnem a csónak is felborult. Ijedtemben sikítani kezdtem, mire parton megjelent YongGuk.
 -Jól van fiatalok, vége a gyereknapnak! -kiáltotta.
Rögtön elhallgattunk és visszaeveztünk a többiekhez. Miután kiszálltunk a csónakból, YoungJae kezén egy kesztyűt pillantottam meg, amint egy levelet tart vele.
 -Az meg minek? -kérdeztem értetlenül a kesztyűre mutatva.
 -Pfuh~ -sóhajtott. -A levél egy olyan anyaggal van bevonva, amire allergiásak a hópárducok, jobban mondva már az érintésétől is rosszul leszünk, a bőrünkön égési sérülések keletkeznek. Hold virág a neve, olyasmi, mint a vámpíroknál a verbéna... -ecsetelte YoungJae.
 -Értem... És én mit kezdjek vele?
 -Arra szeretnénk megkérni, hogy olvasd fel... Végül is a te neved áll a címzettnél. -vakarta a tarkóját JongUp.
 -Áh~ Akkor hát... -vettem el a borítékot.

"Először is nyugodj meg kérlek,
nálam van a gyerek, nem kell aggódnod érte...
Csak akkor, ha pontban holnap éjfélkor nem jelensz meg
az erdő közepén lévő, kerek réten...
Ha meg tudom, hogy bárkit is magaddal hozol
búcsúzhatsz örökre a kicsi ChoHee-tól..."

  Idegesen olvastam végig a nekem szánt sorokat. Minden egyes szó után egyre kétségbeesettebb lettem. A kis üzenet végére érve a szemeim megteltek könnyel, és a kezem remegni kezdett. Elejtettem a papírt, mire Marie felkapta a földről és ő is elolvasta.
 -Mi az, hogy "pontban holnap éjfélkor"? De hát akkor van a csillaghullás is, nem? -kérdezte.
Mindenki bólogatni kezdett. Idegesen a hajamba túrtam, és a ház felé kezdtem trappolni.
 -Ezért megfizetsz ShinJae!

2. évad, 11. Fájdalmas pillanatok

 -Csak egy kicsit.. maradjunk így... csendben....

 -A szemeid...

  Lassan felállt és felém lépdelt. Megállt előttem és ujjaival végigsimított az arcomon, majd arcával közeledni kezdett. Amikor már csak pár centi volt köztünk lehunyta a pilláit. Forró lehelete pőre bőröm csiklandozta. Váratlanul kicsapódott az ajtó, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.
 -Itt meg mi folyik?!
 -JongUp..?

Marie pow

DBSK - Taxi

  Azonnal felpattantam és odaszaladtam JongUp elé.
 -Ez nem az aminek látszik.. -markolgattam a pulóverét.
 -Akkor mi..? -suttogta csukott szemekkel.
 -Én.. Én...
 -Kérlek.. most hagyj...
Lefejtette magáról a karjaimat és elment. Visszafordultam JeongMin-hoz, felpofoztam, s a párducfiú után eredtem. Én egyáltalán nem ezt akartam. Már éppen egy taxit fogott volna, amikor sikerült utol érnem. Megfogtam a karját, betoltam a kocsiba, és beültem mellé. A sofőrnek lediktáltam a címet, majd JongUp felé fordultam.
 -Beszéljük meg. Légyszíves...
 -Nincs mit megbeszélnünk. -bámult kifelé a mellette lévő ablakon.
 -Nézz rám, kérlek.. -gyűltek könnyek a szemembe.
Lassan felém fordította a fejét, amikor rám pillantott szemeiben ugyan úgy könnyek tömkelegét láttam meg.
 -Szeretlek.. Igen! Szeretlek...
Ajkaimra haraptam. Még sosem mondtam ki ennyire nyíltan az érzéseimet, és ez megrémített. Viszont.. mégis határozottabb lettem ettől. Megsimítottam arcát, amit végig pásztáztam a tekintetemmel. Sűrű és fényes barna haját, férfias állát, puha ajkait, aztán csillogó barna szemeibe pillantottam. Fejemmel közeledni kezdtem felé és egy puszit leheltem párnáira. Amikor eltávolodtam visszahúzott magához és ajkait enyémhez nyomta. Lassú, érzelemmel teli csók volt, azonban mikor elváltunk elfordult tőlem és fájdalmasan kezdett a térdével szemezni.
 -De.. ugye tudod, hogy ez most semmit sem jelentett?
Minden egyes szava villámcsapásként érte a szívemet.
 -Ezt meg hogy érted...? -próbáltam szemkontaktust keresni vele, de mindhiába.
 -Szakítsunk.
 -Mi?!
 -Nem végleg.. csak egy kis időre...
 -És mennyi az a kis idő? -néztem ki az ablakon.
 -Nem tudom. Talán egy hét.. talán kettő... Lehet, hogy egy hónap...
 -Értem~

  Mikor a taxi megérkezett mind a ketten kiszálltunk. JongUp fizetett, majd bánatosan kullogtunk be a házba. Ő a szobájába ment, én pedig a garázsban maradtam és beültem az egyik fekete Hyundai-ba. Benyomtam a kocsi zenelejátszóját és találomra kiválasztottam egy számot, maximumra feltekertem a hangerőt és a vezető ülésen hátradőlve, csukott szemekkel élveztem a ritmust.

YeonJi pow

  Hangos zeneszóra ébredtünk mind a ketten. Kimásztunk az ágyból, mamuszunkat felvettük és kimentünk a folyosóra. Nem csak mi, de az egész ház felébredt úgy látszik. Mindenki sorjában pizsamában lement a lépcsőn, a fiúkat előre engedve. Furcsa volt. JongUp és Marie kivételével tényleg az összes ember ott járkált fel, s alá. Mikor leértünk a garázshoz a szememet dörzsölgetve léptem ki YongGuk-ék mögül. Marie ült az egyik kocsiban, amelyikből a zene is ordított. Odamentem hozzá és kinyomtam az élvezetének tárgyát, mire felháborodva nyitotta fel pilláit.
 -Még jó páran aludni szerettünk volna..! Mennyi az idő egyáltalán? -fordultam hátra.
 -Fél hat! -nyögte be hátulról egy fiatal párduc fiú.
 -És akkor mi van? -rántotta meg vállát barátnőm.
 -Mi lenne? Az, hogy mindenkit felriasztottál a hülyeségeddel. -ráztam a fejem.

Szóltam a fiúknak, hogy hagyjanak magunkra, így sóhajok közepette vissza kezdtek szállingózni a szobájukba.
 -Mi van veled?
 -Semmi.
 -Minden rendben? -guggoltam le a kocsi mellé és a lábára raktam a tenyerem. -Csak akkor vagy ilyen ha baj van...

 -Jól vagyok, ne aggódj.
 -Én nem úgy látom. Na...?
 -Szakítottunk JongUp-al! -szorította össze a szemeit. -Most boldog vagy?!
 -Miért lennék az..?

Magamhoz húztam, és a hátát kezdtem simogatni, miközben szabadjára engedte könnyeit. Egy pár percig még az ölelésemben sírt, majd pizsamájának az ujjával megtörölte arcát. Szipogott még egy kicsit, aztán elmesélte, hogy mi történt. Leesett állakkal hallgattam végig a kis monológját. Furcsa érzésem volt ezzel a JeongMin-nal kapcsolatban...

Író pow

  Eljött a csillaghullás előtti nap, így ShinJae is érthetően egyre izgatottabb volt. Mindent megszervezett előre. Követőket állított a párducokra mikor azok elindultak a 'nyaralójukba'. Egyedül utánuk ment, és onnantól kezdve farkas alakban tengette az idejét. Minden percben a kis házuk mellett ólálkodott a fák mögé bújva.

  Miután a két lány megbeszélték a dolgot, Marie kivett pár nap szabadságot, és messziről elkerülte JeongMin-t, bárhogy próbált a közelébe férkőzni. JongUp és a lány is megtartották a tisztes távolságot, pedig a többiek megpróbáltak minden tőlük telhetőt, hogy szóba álljanak egymással és béke legyen köztük.

YeonJi pow

  Nagyokat ásítozva keltem fel aznap reggel, mikor indulnunk kellett a nyaralóhoz. Csukott szemekkel megtapogattam a mellettem lévő helyet, ami még meleg volt, ezzel jelezve, hogy Zelo is nemrég ébredt fel. Mosolyogva másztam ki az ágyamból, és miután felöltöztem ellenőriztem, hogy mindent összepakoltam-e. Fényképezőgép, fehérnemű, ChoHee cuccai, váltóruhák, pizsama, és zseblámpa...
 -Fuh~ Úgy tűnik minden megvan. -cipzároztam össze a bőröndöt.
Olyan dejavú-m volt.. Ezzel a bőrönddel jöttem el Bostonból... Lebattyogtam az alsó szintre, hogy megnézzem kislányomat, aki még békésen aludt. Kisimítottam arcából csillogó fekete haját, aztán a konyhába mentem, hogy az útra csináljak pár szendvicset. Amikor a szendvicseket csomagoltam be, nyöszörgést hallottam meg, majd kislányom csoszogott oda hozzám a szemét dörzsölgetve. A lábamhoz bújt, mire én felkaptam a karomba és egy puszit nyomtam arcára.
 -Éhes vagy? -kérdeztem tőle, amire hevesen bólogatni kezdett.
Leraktam és csináltam még egy szendvicset, amit a kezében nyomtam, és nyammogni kezdett rajta. Pár perccel később Zelo lépett ki a fürdőből törölközőbe csavarva. Megrázta vizes haját és odalépett hozzám egy csókra.
 -Fúj~ -fintorgott ChoHee. -Undorítóak a felnőttek.
Elváltunk egymástól és nevetni kezdtünk.

  Délután kettő felé járt márt, amikor DaeHyun kopogott az ajtónkon, meglepetésünkre MooRae-vel az oldalán. A két fiú megfogta a cuccokat és kimentünk a kocsikhoz, ahol miután bepakoltak, mindannyian beültünk a kisbuszba és köszöntöttük egymást. HimChan ült a vezetőülésen, aki útközben a visszapillantó tükörből folyamatosan engem figyelt. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tudom, engem néz, és szinte lyukat éget belém a tekintetével. Mikor kiértünk a városból elhúztam egy picit az ablakot és kinéztem rajta. Minden fa már magára öltötte az ősz színeit, és komótosan vetette le leveleit. Nem sokkal később egy tó mellett haladtunk el. A nap sugarai fel-felcsillantak a felszínén, és olykor pár hal is kiugrált a vízből. Kezembe vettem a kis ChoHee-t, és mutogatni kezdtem neki.
 -Nézd.. Milyen szép~
Tapsikolni, vigyorogni és pattogni kezdett, a plüss hópárduccal a kezében, ami egyszer csak kiesett az ablakon.
 -Állj! -kiáltottam előre HimChannak, aki fékezni kezdett.
Mielőtt megálltunk volna kislányom kiugrott az ölemből és párduccá változva szaladt a plüsséért. Szájába kapta és az erdőbe rohant. Mikor megálltunk azonnal kiszálltam a kocsiból és rohanni kezdtem arra, amerre ChoHee is. A többiek is kiszálltak. Zelo rögtön átváltozott és a lány után eredt. Félóra múlva sem jött vissza egyikőjük sem. YongGuk, DaeHyun, MooRae és YoungJae is elmentek megkeresni ChoHee-t. A kisbusznak nekidőlve kezdtem pityeregni az ujjaimat tördelve. Odajött hozzám HimChan, aki át akart ölelni, de én ellöktem magamtól.
 -Kérlek, hagyj...
 -Csak segíteni akarok.
 -Akkor segíts azzal, hogy békén hagysz és elmész te is keresni őket. -rivalltam rá könnyekkel küszködve.
Védekezőn maga elé emelte kezeit, és hátrálni kezdett, majd párduc alakban eltűnt a fák között. Alig tíz perc múlva mindenki visszajött, ChoHee nélkül...
 -Szerintem jobb lesz, ha tovább indulunk, mert már sötétedik. -indult meg a kocsi felé YoungJae.
 -Nem! Én egy tapodtat sem mozdulok a lányom nélkül!
 -Nyugodj meg.. -jött oda YongGuk.
 -Nem nyugszom meg! Ne kérjetek ilyet tőlem... -szipogtam.

2. évad, 10. Szívdobbanások

 -Már nem is örülsz, hogy láthatsz?

 -Basszus! A csirke!

 -Remélem minél hamarabb leszállsz róla.

 -Ne bántsd!

YeonJi pow

  Kétségbeestem, és a padlón guggolva zokogtam. A fiúk bárhogy próbáltak felállítani, nem engedelmeskedtem nekik, tovább sírtam. 

A szívem majd' kettéhasadt. Nem tudtam feldolgozni, hogy alig békültünk ki Zelo-val, de már most összevesztünk. A mellkasom iszonyatosan fájt, és légszomjam támadt. Egyszeriben DaeHyun rángatott fel a földről karomnál fogva, és a tenyere hirtelen arcomon csattant. Kővé dermedtem, rögtön eltűntek a könnyek a szememből. Kezei közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.
 -Most jól figyelj ide! Zelo után mész és megbeszélitek a dolgot, de addig vissza ne merjetek jönni, amíg ki nem békültetek.
Szipogtam párat és HimChan-ra pillantottam. Ezt DaeHyun is észrevette.
 -Őt meg majd én lerendezem. Na menj, -kúszott egy mosoly az arcára. -gyerünk!
 -Köszönöm oppa... -öleltem meg.
Elmondhatatlan mennyire hálás voltam azért a pofonért, ami visszarántott a Földre.. Kilencven fokban meghajoltam, úgy hogy a hajam a padlót súrolta és már az utcán is voltam, szemeimmel Zelo-t keresve. Valami azt súgta, hogy az Akadémiára kell mennem, így se szó se beszéd odarohantam. Mikor odaértem végig kutattam az összes tánctermet. Már a lelkesedésem kezdett alább hagyni, amikor egyikben sem találtam meg. Az utolsó terembe nyitottam be nagy hévvel a fiú nevét kiáltva, viszont csak értetlen szempárokkal találtam szembe magam. Bocsánatot kértem és az ajtót magam után becsukva kullogtam ki az épületből. Magatehetetlenül járkáltam a városban. Több park mellett is elmentem. Az egyikben egy srác gördeszkázott megállás nélkül. Tovább mentem, és akkor belém hasított a felismerés... Visszaszaladtam a fiúhoz és hátulról átöleltem. A hátába fúrtam a fejem, mert éreztem ahogyan a sós cseppek az arcom mardossák. Szorosabbra fontam karjaim körülötte, mire a fiú megszólalt.
 -Ő~ Bocsánat, de ismerjük egymást?
Elengedtem és felpillantottam rá. A levegő megfagyott körülöttünk. Mélyen meghajoltam és elfutottam onnan. Ez ma nem az én napom... A fiú, akit az előbb szorongattam, még kicsit sem hasonlított Zelo-ra. Nem értem, hogy keverhettem össze őket. Elindultam hazafelé. Útközben a köveket rugdosva gondolkoztam, hogy mi lesz most, ha Zelo örökre megharagszik rám és elhagy. Azt sehogy sem tudnám elviselni, főleg a kis ChoHee-nak lenne rossz. Egyik gyereknek sem kívánnám, hogy apa nélkül nőjön föl, nem még a sajátomnak. Zsebre vágtam a kulcsomat és az ajtót magam után becsukva dobtam le a cipőimet, amikor megakadt valamin a szemem. Egy negyvenkettes deszkás cipő hevert szétdobálva az előszobában. Lassú léptekkel indultam meg befelé. Amint megpillantottam Zelo-t, ahogy az ablak mellet állva néz ki azon, odasiettem hozzá és a hátának nekicsapódva szorítottam magamhoz. Fejemet beledörgöltem pulóverébe, miközben magamba szippantottam jellegzetes édeskés, mégis férfias illatát. Halkan szaladtak végig arcomon a könnycseppjeim. A fiú megfordult és karjait körém fonta, állát pedig fejemre helyezte.
 -Már azt hittem, hogy...
 -Sh~ -szakított félbe. -Csak egy kicsit.. maradjunk így... csendben....

  Aznap már több szót nem váltottunk. Telefonáltam Marie-nak, hogy mi van ChoHee-val. Azt mondta, hogy neki dolgozni kellett mennie, ezért a fiúk vigyáznak rá, amíg ő nem végez. Sorban lezuhanyoztunk és bebújtunk az ágyba, magunkra húzva a hatalmas takarót. Zelo nyakhajlatába fúrtam a fejem, mire ő magához húzott, így nyomott el az álom mindkettőnket.

Marie pow

 -Akkor újra. Egy, két, há' és...
Éppen egy énekóra közepén csücsültem késő este. Egy TS Entertainment-es gyakornokot bíztak rám. Jó hangja van és tehetséges, viszont sokszor elfogy a levegője, és a szám felé felé már végig küszködi az egészet. Már két napja csak a levegővételt gyakoroljuk, hogy miként takarékoskodjon az oxigénnel, de nem.. neki esze ágában sincs azt csinálni, amit mondok. Egyszerűen kikészít... Mikor lesz ennek már vége? Már azt hittem, hogy sikerülni fog, amikor ismét szenvedni kezdett. Kész.. feladom... Éppen szóltam volna a lánynak, hogy mára végeztünk, amikor megjelent JeongMin. Felálltam a zongorától és egy öleléssel üdvözöltem.
 -Figyelj~ Szerintem majd holnap folytatjuk, rendben? Nehogy megerőltessük a hangodat. -fordultam a tanítványom felé, aki bólintott egyet és egy meghajolás után távozott is.
 -Aish~ Végem van.. -huppantam vissza a zongora elé.
JeongMin leült mellém, és a billentyűket kezdte lenyomkodni.
 -Előbb-utóbb majd menni fog neki, hidd el.
 -Ja.. holnap után, kis kedden. -sóhajtottam.
 -Nehogy azt gondold, hogy nekünk is egyről a kettőre ment minden. Velem kifejezetten sokat szenvedtek.
 -Oh, tényleg?
 -Igen. Volt, hogy annyira nyűgös voltam a sok herce-hurca miatt, hogy az énekórákon nem hogy a levegőt rosszul vettem, de még hamis is voltam. -bólogatott.
 -Wá~ Nehéz lehet idolnak lenni... Nem lennék a helyetekben, mert nekem már az is elég kimerítő, hogy órákat itt ülök nap mint nap.
 -Pedig neked még jobb dolgod van. -nevetett.
A hangja édesen csengett, szó szerint zene volt a füleimnek. Annyira, hogy engem is nevetésre késztetett. Ám amikor ránéztem, valami furcsán akadt meg a tekintetem. Lefagyott a mosoly a számról, mire JeongMin értetlenül nézett rám.
 -A szemeid...
Az egyik szeme barnán csillogott, viszont a másik élénk kék színű volt. Előkapta a telefonját, aminek a képernyőjén megnézte magát. Arcvonásai elkomorodtak és zsebre vágta a készüléket.
 -Sajnálom, de most mennem kell.
Úgy viharzott ki, hogy reagálni sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi lett vele, legfőképpen a szemeivel. Olyan.. furcsa volt az egész. Ez rányomta a bélyegét a napom további részére is. Nyomott hangulatban mentem haza JongUp-hoz, aki mikor megérkeztem gyertyafényes vacsorával várt a szobánkban. Bocsánatot kértem tőle és miután lezuhanyoztam, elmentem megkeresni ChoHee-t. A nappaliban szendergett a kanapén összekuporodva. Kerestem egy plédet, amit aztán ráterítettem, és nyomtam egy puszit az arcára. Unottan sétáltam le a lépcsőn, vissza a szobámba, ahol rögtön be is dőltem az ágyba JongUp mellé, aki már aludt. Az éjszaka nem aludtam túl sokat, viszont ha sikerült, akkor is csak JeongMin tekintete járt a fejemben. Körülbelül hajnali három lehetett, amikor álmatlanságom miatt elmentem a fürdőbe, hogy igyak. Még a villanyt sem kapcsoltam fel, így sötétben tapogatózva nyitottam be a fürdőszobába. Megengedtem a vizet a mosdó kagylóban, és a fejemet a csap alá hajtottam. Kortyoltam párat a hideg vízből, aztán elzártam a csapot. Mikor a számat törölve egyenesedtem ki a tükörben megpillantottam egy alakot mögöttem kirajzolódni, aminek kéken és barnán izzott a szeme. A levegő a tüdőmben rekedt, nem mertem pislogni sem. Hirtelen elsötétült minden és csak annyit hallottam, ahogy JongUp a nevemet kiabálja...

  Arra eszmélten fel, hogy valaki rázogat. Résnyire nyitottam a szemeimet, hogy megvizsgálhassam hol is vagyok. Zongora, üvegfalak.. Az Akadémia...? Pislogtam párat és teljesen kinyitottam a pilláim. Ekkor megpillantottam egy ismerős alakot.
 -JeongMin? -ültem fel.
Egy pohár vizet nyomott a kezembe, miközben leült mellém a zongora melletti kis, párnázott padra.
 -Mennyi az idő? -raktam le a poharat, miután ittam.
Mikor a szemeibe néztem kissé meghökkentem. Megint két színben csillogtak az íriszei. Barna, kék... Azonban most nem takargatta előttem.
 -Mindjárt öt óra. -mosolygott.
Én viszont kicsit sem tudtam mosolyogni. Túlságosan lefoglalt, hogy miért ilyen a szeme. Felállt és leült az ablakhoz, onnan nézett rám.
 -Ugye tudod, hogy nemsokára Leonida csillaghullás lesz?
 -Uhm, -bólintottam. -A fiúkkal együtt nézzük majd meg.
 -Értem.. Pedig reménykedtem, hogy velem nézed meg. -konyult le a szája.
Lassan felállt és felém lépdelt. Megállt előttem és ujjaival végigsimított az arcomon, majd arcával közeledni kezdett. Amikor már csak pár centi volt köztünk lehunyta a pilláit. Forró lehelete pőre bőröm csiklandozta. Váratlanul kicsapódott az ajtó, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.
 -Itt meg mi folyik?!
 -JongUp..?

2. évad, 9. Kétségbeesett kiáltás

 -Már késő.. Mindent elrontottam...

Nemrég még olyan kicsi volt, most meg már... Áh, gyorsan telik az idő~

 -Nem láttad, hogy nézett téged...

Majd beugrott neki. A csillaghullás... Amikor a Leonida-nak nevezett meteorraj elhalad a fejük fölött.

 -Szeretlek~

YeonJi pow

 -Gwiyomi! Ül..! Ah~ Istenem...
Kínomban már a fejemet fogtam a konyhámba állva. A kis Beagle folyamatosan a lábam körül futkosott, és így nem tudtam tőle főzni. Csoda, hogy nem buktam még fel benne. De persze ChoHee és Zelo csak röhögve nézte, ahogyan a kutyával szenvedek. Gyilkos pillantásokkal illettem őket, majd fogtam a kiskutyát és kislányom kezébe nyomtam.

 -Vigyétek már el légyszíves sétálni, ameddig főzök.
Megfogták a pórázt és már ott sem voltak. Megkönnyebbülve sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Már javában ősz volt, Október közepe. Szerencsére nem az a hűvös, hanem pont, hogy a melegebb, kellemesebb fajta ősz. A falevelek sárgás, vöröses, barnás színekben pompáztak, és lassan, komótosan hullottak le a fák ágairól. Már több, mint két éve, hogy Szöulban élek. ChoHee is egyre gyorsabban nő. Ahhoz képest, hogy nemrég volt az első szülinapja, vagyis koreai idő szerint már két éves, már úgy néz ki, mint egy négy-öt éves kisgyerek...

  A fiúkkal megbeszéltük, hogy majd nemsokára elutazunk pár napra, hogy kiszellőztessük a fejünket, és hogy hátra hagyjuk kicsit a várost. A párducok egyik úgy nevezett "nyaralójába" megyünk el, ahol eltöltünk egy hétvégét, és onnan nézzük meg a Leonida csillaghullást. YongGuk azt mondta, hogy azt mindenképpen látnunk kell, mert elmondhatatlan milyen gyönyörű.

  Amióta kibékültünk Zelo-val, HimChan folyamatosan rám van szállva. Mintha nem is ő lenne. Amikor csak egyedül vagyok, ő megjelenik és megpróbál behálózni, pontosabban visszaszerezni. Pedig soha sem voltam az övé. Ami akkor történt csak egy félrelépés volt, egy züllős pillanat, amikor nem tudtam mit is teszek, és kiket bántok meg, kiken lépek keresztül.

  Visszatértem az ételhez, és tovább kockázgattam a csirkemellet. A wok-ba tettem a húst és ráöntöttem a csípős paradicsom szószt. Éppen a kezemet töröltem meg, amikor hangokat hallottam meg az ajtó felől. Boldogan pillantottam oda, de nem pont az fogadott, amire, vagyis akikre számítottam.
 -Már megint te? Tudhattam volna... -motyogtam az orrom alatt.
 -Már nem is örülsz, hogy láthatsz? -fonta karjait körém.
 -Pontosan. -léptem el tőle. -Azt hittem már megbeszéltük, hogy semmi sem lehet köztünk.
 -Hinni a templomban szokás. -kacsintott.
Megforgattam a szemeimet, és megkevertem a húst. Megfűszereztem és beleraktam a zöldségeket, miközben magamon éreztem a fiú pillantását. Mintha lyukat égetett volna belém. Visszafordultam felé, hirtelen közelsége meglepett. A levegő egy másodpercre bennem rekedt, majd idegesen sóhajtottam. Nem gyengülhetek el...! Ujjaival végig simított arcomon, és közelebb hajolt annyira, hogy a leheletétől kirázott a hideg. Elkaptam a fejem, s lehunyt pillákkal kezdtem kérlelni.
 -HimChan, légyszíves, menj el. -a hangom cseppet sem volt olyan határozott, mint ahogy azt én szerettem volna. -Könyörgöm...
 -Tudom.. érzem, hogy te is táplálsz érzéseket irántam.
Ajkait végighúzta nyakamon, s a kulcscsontomra nyomott egy apró puszit. Beleborzongtam érintésébe. A bőröm szinte égett, ahol hozzám ért. Féltem beismerni, de... jól esett. A szám sarkára lehelt egy csókot, majd végignyalt párnáimon. Aztán eltávolodott, éhesen hajoltam közelebb, mintha többet akarnék, azonban a bensőmben felvillant egy vörös lámpa, ezzel jelezve, hogy erősen tiltakozik. HimChan hátat fordított nekem, és távozott. Ijedten kaptam ajkaimhoz. Istenem, mit tettem..? Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan, de ez a fiú valahogy, mindig elveszi az eszem...

 -Basszus! A csirke!

Író pow

  ShinJae szinte minden egyes percben a zongorája előtt ült, és töprengett. Nem tudta, hogyan valósíthatná meg YeonJi átváltoztatását. Húgaként szerette a lányt, és pont ezért is szerette volna, hogy farkas legyen belőle. Maga mellett szerette volna tudni. Két szolgálóját megbízta azzal, hogy figyeljék a lányt, és YongGuk-ékat. Amikor megtudta, hogy elmennek a városból, csak hogy megnézzék a Leonidákat, felcsillant a szemében a remény, hogy talán mégis sikerülhet a terve. Izgatottan kezdett el készülődni arra a bizonyos napra...

 Egy nap, amikor már esteledett és Marie éppen hazafelé tartott a munkából, hirtelen megjelent mellette JeongMin. Először megijedt a lány, aztán mosolyogva kezdett el a fiúval beszélgetni. Egészen hazáig kísérte JeongMin Marie-t. A ház előtt búcsúzkodtak éppen, amikor JongUp váratlanul felnyitotta a garázsajtót. Neki támaszkodott a fém szerkezetnek és úgy várta, hogy barátnője végre befejezze az enyelgést. Miután Marie elköszönt és bement, JongUp kint maradt.
 -Remélem minél hamarabb leszállsz róla. -nézett fenyegetően az előtte állóra a párducfiú.
Valami furcsát érzett a levegőben. Mintha egy másik alakváltó jelenlétét észlelte volna, és egy titokzatos szagot. Nem tudta volna megmondani, hogy milyen fajé lehetett, de abban biztos volt, hogy nem jelentett valami jót.

YeonJi pow

  Folytattam a főzést. Habár az eszem folyamatosan HimChan-on járt. Nem bírt nyugton hagyni a gondolat, hogy ha most így elgyengültem, mi lesz akkor később ha még durvább eszközökhöz folyamodik. Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz ha sikerül neki... Áh~ Semmiképpen sem. A húst is kis híján odaégettem a nagy gondolkozásban. Már éppen egy tálba szedtem ki az elkészült ételt, amikor nagy vihogva megérkezett Zelo és ChoHee a kis Gwiyomi-val.
 -Hm~ Micsoda illatok~ -ölelt meg szerelmem.
 -Gyorsan, mindenki vályúhoz. Mielőtt kihűl. -szedtem elő a tányérokat.
Mikor mindenki végzett a mosogatóba pakoltam és törölgetni kezdtem az edényeket. Nagyokat sóhajtottam, miközben az agyam azon kattogott, hogy mit tehetnék. Egyszer csak Zelo lépett mögém. Szembe fordított magával, és tekintetével enyémet kereste, én viszont a padlót bámultam, mintha az annyira érdekes lett volna.
 -Valami baj van? -húzott közelebb magához.
 -Nem, semmi...
 -Látom rajtad.. Szóval ki vele. -próbált meg a szemembe nézni.
 -Nos... HimChan...
 -Mit csinált már megint? -lett komorabb.
 -Nem adja fel.. Folyamatosan próbálkozik, és én meg... nem tudok ellenállni. Sajnálom oppa.... -húzódtam el tőle.
Zelo eltávolodott tőlem, felvette a cipőjét és kiviharzott a lakásból. Írtam egy gyors sms-t Marie-nak, hogy jöjjön át vigyázni ChoHee-ra és a kutyára, amíg én Zelo után rohanok. Kiszaladtam az utcára, de akkor már sehol sem láttam a fiút. Viszont ezer százalék, hogy a többiekhez ment. Fogtam egy taxit és egyenesen odahajtottunk. Miután kifizettem a fuvart, felhúztam a garázsajtót és a lépcső felé indultam, ahol már hallani lehetett a kiabálást. Mikor kicsaptam a második emelet ajtaját, minden szem rám szegeződött, kivéve a kék hajúét, akinek az ökle éppen HimChan felé tartott. Tanácstalanul kapkodtam a fejem kettejük között, majd kétségbeesésemben elkiáltottam magam.
 -Ne bántsd!
Értetlenül nézett rám Zelo mikor megfordult. Pár pillanat erejéig kínos csend telepedett ránk, aztán Zelo kisuhant mellettem a helyiségből, én pedig a könnyeimmel küszködve rogytam a padlóra.

2. évad, 8. Újra együtt

 -Shin... ShinJae..?

 -Én.. Nem így akartam... Hidd el...

 -Utállak!

YeonJi pow

  Mikor felébredtem, Zelo még mellettem aludt édes-deden. Megsimítottam arcának vonalát, végig térképeztem minden egyes szegletét. Egy kék tincse az arcába lógott, amivel játszani kezdtem. Most mi lesz velünk...? Hogyan tovább? Aish~ Óvatosan nyomtam egy aprócska puszit az állára, és kimásztam az ágyból. Összeszedtem a ruháimat, és miután felöltöztem, már épp indultam volna, amikor nyöszörgést hallottam meg. Hátra pillantottam. Zelo csukott szemekkel nyújtózkodott, miközben a takarót rugdosta le magáról. Amikor rám nézett, még levegőt is elfelejtettem venni. Hogy lehettem ennyire hülye? Miért kellett nekem HimChan karjaiba ugornom...? Megfordultam és lassan kifelé kezdtem kullogni a szobából. Egyszeriben két kart éreztem meg, amint körém fonódik.
 -Nem akarlak elveszíteni. -suttogta a fülembe.

Perzselő leheletétől szívem felgyorsult.
 -Már késő.. Mindent elrontottam... -fejtettem le magamról karjait.

Csuklómnál fogva visszarántott magához, egyenesen meztelen mellkasának ütköztem. Államnál fogva kényszerített, hogy nézzek rá, de fejemet elrántottam és kiviharzottam a szobából. A könnyeimmel küszködve rohantam be egy másik szobába és bezárkóztam oda. Nem számítottam arra, hogy MooRae pont bent lesz. Mikor meglátta sírástól felduzzadt szemeimet, és rémült tekintetem azonnal odajött és magához szorított. A képessége jó hatással volt rám, ismét lenyugodtam és úgy meséltem el neki a történteket.

Zelo pow

  Tehetetlenül néztem végig, ahogy elszalad. Abban a pillanatban nem tudtam rá haragudni, de valahogy... mégis bekúszott az elmémbe, ahogy akkor csókolózáson kaptam őket. Idegesen a hajamba túrtam és a fürdőbe mentem, hogy egy frissítő zuhany alatt gondolkodni tudjak. A hideg, párás csempének nekitámaszkodva hagytam, hogy végig csurogjon rajtam a forró víz. Amióta megjelent ez a lány, fenekestől felfordult az életem. Örültem annak, hogy abban a kis boltban találkoztunk, de egyszerűen nem hittem volna, hogy ez lesz belőle...
 -Aish~ -ráztam meg vizes hajamat.
Elzártam a csapot, egy törölközőt magamra csavartam és úgy mentem vissza a hálóba. Meglepetésemre ChoHee ült az ágyon és az egyik biciklis maszkommal játszott. Megpróbálta felvenni, de nagy volt rá. Visszamentem a fürdőbe, és magamra húztam egy alsót, egy pólót, meg egy melegítő nadrágot. Leguggoltam kislányom mellé és elnézegettem, ahogy a maszkot forgatja és bosszankodik, mert az nem jó rá. Végül a kezembe nyomta és kinyújtotta rám a nyelvét. Elnevettem magam és megborzoltam fekete haját. Nemrég még olyan kicsi volt, most meg már... Áh, gyorsan telik az idő~

Író pow

  Eltelt egy hét, Zelo és YeonJi nem beszéltek túl sokat, miután megbeszélték, hogy adnak időt egymásnak. Csak a lányuk kedvéért váltottak olykor pár szót. Közben MooRae elhatározta, hogy elutazik az Öreg királyhoz, hogy mindent megtudjon a származásáról, és erejéről. DaeHyun el akarta kísérni, de a lány nem engedte, arra hivatkozva, hogy ezt most egyedül szeretni elintézni. MooRae távozása előtt elcsattant első csókjuk is, amibe mind a ketten fülig vörösödtek.

  Marie-nak is teljes mértékben sikerült elfogadni a fiúk mivoltát, és úgy járkált tovább közöttük, mintha mi sem történt volna. A JongUp-al való kapcsolatuk is elmélyült. Szinte a nap minden percében együtt voltak. A lány véglegesen is beköltözött a fiúkhoz, és munkát is keresett. Történetesen az Akadémián lett énektanár. Sok-sok gyakornokkal, és híres emberrel találkozott, amit álmában sem mert volna elképzelni. Amikor az egyik nagy kedvencével találkozott, a Boyfriend-el, nem tudta, hogy sikítson, sírjon vagy ugráljon örömében. Aznap JongUp is bent volt az Akadémián, mivel úgy döntött, hogy tánctanár szeretne lenni. Épp a Boyfriend-es fiúkkal sétálgatott a folyosókon Marie, hogy körbevezesse őket, mikor JongUp is csatlakozott hozzájuk. Féltékenyen méregette JeongMin-t, aki nagyon bele volt merülve abba, hogy a barátnőjét bámulva. Csoda, hogy egyáltalán a nyála nem csöppent el. Este, a szobájukban, épp Marie jött ki a fürdőből, és a vizes haját törölgette, miközben JongUp az ágyukon feküdt és gondolkozott.
 -Min töröd ennyire a fejed? -kérdezte a lány, lehuppanva barátja mellé.
 -Nem láttad, hogy nézett téged...
 -Ki?
 -Az a bájgúnár..
 -Milyen bájgúnár?
 -JeongMin... Azt hittem, kiesik a szeme, annyira bámult. -ült fel a fiú.

 -Ne foglalkozz vele. Nem éri meg.
 -De akkor is...
 -Moon JongUp. -mondta ki teljes nevét Marie, szemeit összeszűkítve, mire a fiú elhallgatott.
Nem tehetett róla. Furcsa érzése volt ezzel a JeongMin-nal kapcsolatban. Úgy érezte, hogy rajta kell tartania a szemét.

  Eközben ShinJae erősen gondolkozott azon, hogy mit tegyen YeonJi-val. Majd beugrott neki. A csillaghullás... Amikor a Leonida-nak nevezett meteorraj elhalad a fejük fölött. A legenda szerint, ha egy farkas akkor megharap egy halandót, akkor tiszta vérű utódjává válik, aki minden lénynél erősebb lesz. Néhány szóbeszéd szerint egy Leonida csillaghulláskor megharapott ember teljesen kiirtott egy másik fajt, és egyesek szerint a Cillumn alakváltó faj volt az. A Cillumn-ok nappal emberi alakban jártak, azonban a hold felkelte után chimera-ként suhantak el az erdő fái között. Ma már egyetlen megmaradt Cillumn-ról sincs tudomása az alakváltó világnak...

YeonJi pow

Tiffany (SNSD) - Because It's You (Love Rain OST)

  Majdnem beleőrültem abba a másfél hétbe, amit Zelo nélkül kellett eltöltenem. Nem bírtam a szemébe nézni a szégyentől. Az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket az a közös kislányunk volt.
  Egy napsütötte délutánon a városban sétáltunk, amikor ChoHee meglátott egy játszóteret. Rögtön odaszaladt és megrohamozta a hintát. Beleült és megpróbálta lökni magát, de nem ért le a lába. Leugrott róla és Zelo-t a nadrágjánál fogva rángatta oda, hogy lökje meg. Visszaült és várt apjára, aki készségesen eleget tett lánya kérésének. Leültem nem messze tőlük egy padra és figyeltem kettejüket. Mind a ketten hangosan nevetgéltek. Lehunytam a szemeimet, és úgy élveztem ahogy a nap sugarai arcomat simogatják. Fejben megpróbáltam meg nem történtté tenni a nemrég történteket, de nem ment. Akárhogy próbáltam elképzelni, mi lenne így a jövőben velünk, hasztalan volt. Nem tudtam, mi lesz ezután. Megbékélünk-e majd, és boldog családként élünk tovább, vagy minden szertefoszlik. A legjobban attól rettegtem, hogy Zelo örökre megutál és elhagy minket.

Ne mond, hogy sajnálod

Ennek a szerelemnek számomra nincs vége

Ha így válunk majd el

Mit kéne tennem? Mit kéne tennem?

Nekem csak te vagy szerelmem, de nem vagyok képes szeretni

Tényleg ezeket a szavakat akarom mondani, de nem vagyok képes elmondani

A szavak azt mondják nem tudjuk tartani szeretetet a fokozatos törés mellett, ez elszomorít
... Szeretlek, mert szeretlek
Mit kéne tennem?

  Merengésemből kislányom szakított ki. Az ölembe ugrott és a kezemet kezdte csipkedni.
 -Anyu, anyu! Kaphatok egy kiskutyát? Na~ Apu megengedte. -bólogatott büszkén az apjára mutogatva.
Leraktam ChoHee-t és felálltam. Pár másodperces töprengés után mosolyogva bólintottam, mire kislányom sikongatva ugrálni kezdett. Zelo felkapta a nyakába és elindultunk egy kisállat kereskedést keresni. Út közben beugrottunk egy fagyizóba is venni pár gombóc fagyit, majd mentünk tovább. Már a nap is lemenőben volt, narancs színűre színezte az eget, és a felhőket, amikor végre ráakadtunk egy kis boltra. Amikor bementünk a kis ChoHee alaposan körülnézett, majd odaszaladt egy Beagle kölyökkutyához.
 -Őt akarom~!
Az eladónő kivette nekünk a kicsi Beagle-t a testvérei közül és a pultra rakta.
 -Fiú vagy lány? -kérdezte Zelo.
 -Kislány és törzskönyvezett.
 -Áh~ Értem... És mennyit kérne érte? -érdeklődtem.
 -Csak az oltási kis könyvét kell kifizetni, ajándékba chippeltetjük is.
 -Az nagyszerű lenne. -csaptam össze a tenyerem. -Na kicsim, biztos ő lesz az?
Bólintott.
 -Biztos biztos? -csíptem meg arcát.
 -Ezer százalék! -húzta ki magát vigyorogva.
 -Akkor ő lenne az. -mosolyogtam az eladóra.
 -Rendben. -somolygott vissza.
Gyorsan bechippelte a kutyust, és kifizettük. Vettünk neki nyakörvet és pórázt is.
 -Mi legyen a neve? -bökött Zelo fejével az újdonsült családtagra.
 -Ő~ Talán~ Gwiyomi! -tárta szét karjait ChoHee.
 -És miért pont Gwiyomi? -kuncogott Zelo.
 -Mert cuki~~!
Mindannyian elnevettük magunkat, és a kutyus is vakkantott egyet, jelezve, hogy tetszik neki az új neve.

  A fiúk házához visszaérve a nappaliban bemutattuk a kis Gwiyomi-t a többieknek, és leraktuk, had játsszon vele egy kicsit ChoHee. Kettesben félre vonultunk. Leültünk a kanapéra, és szótlanul ültünk egymás mellett perceken keresztül.
 -Sajnálom. -mondtuk kórusban.
Zelo megvakarta a tarkóját, és a padlót kezdte fixírozni.
 -Én tényleg nem szeretnélek elveszíteni téged... -sóhajtotta.
 -Én sem téged...
 -Akkor most...? -nézett rám.
 -De nem haragszol?
 -Rád soha sem tudnék. -mosolyodott el, s összekulcsolta ujjainkat.
 -Szeretlek~ -hajtottam fejemet a vállára.
 -Én is, Jagiya~