2. évad, 17. Mégis lenne minden szürke felhő mögött egy szivárvány? (Utolsó előtti rész)

Previously of the Quaint Dreams...:
Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott.
-----------------------------------------------------
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el.
-----------------------------------------------------
 Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

YeonJi pow

    A csuklómon pihenő órát fixíroztam szüntelenül az egyik kis sarokban ücsörögve. Amikor nem a kis vekkert bámultam, akkor a bejáratot szuggeráltam türelmetlenül. Már vártam azt a kis halk csengést, ami egy újabb vevő érkezését jelzi. Mindahányszor megszólalt abban reménykedtem végre Ő érkezik meg, de mindig csalódnom kellett. Lehangolva sóhajtottam egyet és belekortyoltam a még forrón gőzölgő mentolos teámba. Abban a kávézóban ültem, amelyikbe az eső elől tértünk be nemrég.Kifejezetten kérte, hogy ha lehet ott találkozzunk; nem is értettem miért, belementem. És most arra vártam, hogy akármelyik pillanatban, de felbukkanjon végre.
    11:37 -vettem ismét szemügyre a ketyegő szerkezetet. Késik... -nyugtáztam magamban.
Már több, mint félórája, hogy elmúlt a megbeszélt találkozó időpontja. Végül kelletlenül vettem magamra kabátomat. Kegyetlenül magányra ítéltem szegény, az asztalon árválkodó bögrét. Pedig nem állt szándékomban ilyen tettet véghez vinni ellene. Az egyetlen, akit keservesen hibáztathatott bánatában, az csakis egyetlen személy lehetett.. Már a pincérfiúval egyeztettem a rendelés árát, amikor váratlanul nagy hanggal csattogott oda hozzánk. Lihegve vágta le magát a velem szemben lévő székre és megfogta a srác karját.
        -Azt hiszem, egyelőre mégsem fizetnék. -mosolyogtam rá, mire bólintott.
        -Az úrnak mit hozhatok? -kérdezte az imént érkezettől udvariasan.
        -Egy eszpresszót, légy oly' szíves. -válaszoltam helyette.
A pincér megint biccentett, majd eltűnt a látókörömből. Visszahelyeztem bal kezemet az ölembe, míg a jobbal az előttem pihenő, immáron újra elégedett porcelán fülét markolgattam.
        -Bocsánat a késésért, csak Gangnam közepén egy hatalmas dugó alakult ki -sajnálkozott.
Felvezettem rá tekintetem, és küldtem felé egy aprócska mosolyt.
        -Semmi gond, HimChan.
        -Nos, akkor...
        -Igen. Komolyan kell most beszélgetnünk. Ha ezt letudtuk, akár a patakhoz is elmehetünk.
        -Rendben. -húzta ki magát.
        -Kezdésnek elmondhatnánk, hogy mit gondolunk a másikról. Szóval..? -mindenképpen szerettem volna a legelejéről kivesézni a dolgot. Le szerettem volna zárni minden kis szálat ezzel kapcsolatban.
        -Hát... Valójában eleinte a vonzódást egyszerűen annak tudtam be, hogy csak kishúgomként tekintek rád. De mint később kiderült, ez merőben másabb volt, mint szimpla kötődés. Amikor... elraboltak titeket, megvadult bennem a legkisebb porcikám is. Akkor bizonyosodott be igazán számomra, hogy többet jelentesz nekem mindennél. -halkult el.
        -Még a csapatnál is? Önmagadnál is? -feszültek meg tagjaim.
        -Úgy gondolom, igen. -bökte ki végül. -De én mindezek ellenére melletted szeretnék állni jóban és rosszban is. Túlságosan fáj, parányi darabokra tör szét, ha eszembe jut mennyire tehetetlen, szánalmas alak vagyok.
        -Nem vagy szánalmas, csak... szerelmes. Megértem. -szorítottam meg a falapon ökölbe ránduló kezét. -Figyelj. Most elárulom én mit gondolok, oké? Oké.. Mikor először találkoztunk egy kedves, anyáskodó embernek gondoltalak, aki képes a legszörnyűbb dolgokra is azért, hogy megvédje a családját. Jelen esetben a csapatot. Nem mondom azt, hogy nem állsz közel hozzám, de azt sem, hogy viszonoznám az érzéseidet. Elveszíteni sem akarlak. Mondhatjuk úgy, hogy szeretlek, azonban csak úgy, mint egy nagyon jó barátot, vagy mint egy testvért szokás. Remélem megérted ezt... Azon viszont mélyen elgondolkodhattál volna, hogy milyen áldozat lett volna az, ha egy pillanatnyi fellángolás miatt, eldobsz mindent, amit eddig elértél, vagy amid volt. Nemde?

Nem válaszolt, csak lesütötte szemeit így folytattam tovább mondandóm.
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen... -nyelt egy nagyot.
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
Felhörpintettük a maradék italunkat, majd ki is fizettük őket, hogy útnak induljunk a Cheonggyecheon felé.
    A nap hátralévő részében ott járkáltunk fel s alá. Felidéztük a közös emlékeket, beleértve a boldogokat és a kínosakat is. Sikerült megállapodnunk abban, hogy félre tesszük az eddig történteket és teljesen új lappal kezdünk... barátokként.

    Sötétedéskor, mikor a Nap már nyugovóra térni készült, hogy felkelthesse társát, a Holdat, meglátogattam kislányommal karöltve az Akadémiát. Bent sok új, és régi arccal is találkoztunk. Egykori tanárom repesve kapta nyakába ChoHee-t és úgy mentünk tovább a folyosókon.
        -Egyébként itt van ám az apuka is. -nézett rám vigyorogva a seonsaengnim.
        -Kicsoda?
        -Zelo.
Elvezetett az egyik táncos próbateremhez, majd ott elvált tőlünk. Halkan lopakodva osontunk be hozzá, miközben a zene csak úgy dübörgött a hangfalakból. Azonban sikeresen lebuktunk. A tükörben meglátott minket, mire odaszaladt ChoHee-hez és a hónalja alá kapta.
        -Hát ti? -nyomott egy barackot kislányunk fejére.
        -Erre jártunk, úgy hogy benéztünk. És te?
        -Egy kis nosztalgia. -tette le a csöppséget.
        -Aigoo, de régen is volt már, mikor utoljára ezek között a falak között koptattuk a cipőnket napról-napra. Emlékszel még az 'If You Love Me' koreográfiájának történetére? -kérdeztem kuncogva.
        -Hogy is felejthetném el. Nem volt párod, mire engem állítottak be hozzád. -vágott egy fintort, mire játékosan a vállába bokszoltam.
        -És istenem..! A bemutató! Jézusom, de utáltam eleinte azokat a próbákat veled. -nevettem fel.
        -Magát a fellépést ne is említsd. -vörösödött el.
        -Régi szép emlékek.

Apink - No No No

A közben elcsendesedett termet a következő szám kezdte megtölteni.
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra? -hajolt meg előttünk a kezét nyújtva.
        -Oh igen, JunHong-shi! -egyeztem bele a mellkasomra téve jobb tenyerem.
Egymás mellett állva kezdtük el együtt, ami kicsit kudarcba fulladt, ugyanis mind rosszul csináltuk. Jókat és hangosan kacagva pontosítottuk a másikat, hogy 'azt így kell, nem, mert úgy'.
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

Már csak Marie-val kell valahogy megoldani az egészet......

2. évad, 10. Szívdobbanások

 -Már nem is örülsz, hogy láthatsz?

 -Basszus! A csirke!

 -Remélem minél hamarabb leszállsz róla.

 -Ne bántsd!

YeonJi pow

  Kétségbeestem, és a padlón guggolva zokogtam. A fiúk bárhogy próbáltak felállítani, nem engedelmeskedtem nekik, tovább sírtam. 

A szívem majd' kettéhasadt. Nem tudtam feldolgozni, hogy alig békültünk ki Zelo-val, de már most összevesztünk. A mellkasom iszonyatosan fájt, és légszomjam támadt. Egyszeriben DaeHyun rángatott fel a földről karomnál fogva, és a tenyere hirtelen arcomon csattant. Kővé dermedtem, rögtön eltűntek a könnyek a szememből. Kezei közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.
 -Most jól figyelj ide! Zelo után mész és megbeszélitek a dolgot, de addig vissza ne merjetek jönni, amíg ki nem békültetek.
Szipogtam párat és HimChan-ra pillantottam. Ezt DaeHyun is észrevette.
 -Őt meg majd én lerendezem. Na menj, -kúszott egy mosoly az arcára. -gyerünk!
 -Köszönöm oppa... -öleltem meg.
Elmondhatatlan mennyire hálás voltam azért a pofonért, ami visszarántott a Földre.. Kilencven fokban meghajoltam, úgy hogy a hajam a padlót súrolta és már az utcán is voltam, szemeimmel Zelo-t keresve. Valami azt súgta, hogy az Akadémiára kell mennem, így se szó se beszéd odarohantam. Mikor odaértem végig kutattam az összes tánctermet. Már a lelkesedésem kezdett alább hagyni, amikor egyikben sem találtam meg. Az utolsó terembe nyitottam be nagy hévvel a fiú nevét kiáltva, viszont csak értetlen szempárokkal találtam szembe magam. Bocsánatot kértem és az ajtót magam után becsukva kullogtam ki az épületből. Magatehetetlenül járkáltam a városban. Több park mellett is elmentem. Az egyikben egy srác gördeszkázott megállás nélkül. Tovább mentem, és akkor belém hasított a felismerés... Visszaszaladtam a fiúhoz és hátulról átöleltem. A hátába fúrtam a fejem, mert éreztem ahogyan a sós cseppek az arcom mardossák. Szorosabbra fontam karjaim körülötte, mire a fiú megszólalt.
 -Ő~ Bocsánat, de ismerjük egymást?
Elengedtem és felpillantottam rá. A levegő megfagyott körülöttünk. Mélyen meghajoltam és elfutottam onnan. Ez ma nem az én napom... A fiú, akit az előbb szorongattam, még kicsit sem hasonlított Zelo-ra. Nem értem, hogy keverhettem össze őket. Elindultam hazafelé. Útközben a köveket rugdosva gondolkoztam, hogy mi lesz most, ha Zelo örökre megharagszik rám és elhagy. Azt sehogy sem tudnám elviselni, főleg a kis ChoHee-nak lenne rossz. Egyik gyereknek sem kívánnám, hogy apa nélkül nőjön föl, nem még a sajátomnak. Zsebre vágtam a kulcsomat és az ajtót magam után becsukva dobtam le a cipőimet, amikor megakadt valamin a szemem. Egy negyvenkettes deszkás cipő hevert szétdobálva az előszobában. Lassú léptekkel indultam meg befelé. Amint megpillantottam Zelo-t, ahogy az ablak mellet állva néz ki azon, odasiettem hozzá és a hátának nekicsapódva szorítottam magamhoz. Fejemet beledörgöltem pulóverébe, miközben magamba szippantottam jellegzetes édeskés, mégis férfias illatát. Halkan szaladtak végig arcomon a könnycseppjeim. A fiú megfordult és karjait körém fonta, állát pedig fejemre helyezte.
 -Már azt hittem, hogy...
 -Sh~ -szakított félbe. -Csak egy kicsit.. maradjunk így... csendben....

  Aznap már több szót nem váltottunk. Telefonáltam Marie-nak, hogy mi van ChoHee-val. Azt mondta, hogy neki dolgozni kellett mennie, ezért a fiúk vigyáznak rá, amíg ő nem végez. Sorban lezuhanyoztunk és bebújtunk az ágyba, magunkra húzva a hatalmas takarót. Zelo nyakhajlatába fúrtam a fejem, mire ő magához húzott, így nyomott el az álom mindkettőnket.

Marie pow

 -Akkor újra. Egy, két, há' és...
Éppen egy énekóra közepén csücsültem késő este. Egy TS Entertainment-es gyakornokot bíztak rám. Jó hangja van és tehetséges, viszont sokszor elfogy a levegője, és a szám felé felé már végig küszködi az egészet. Már két napja csak a levegővételt gyakoroljuk, hogy miként takarékoskodjon az oxigénnel, de nem.. neki esze ágában sincs azt csinálni, amit mondok. Egyszerűen kikészít... Mikor lesz ennek már vége? Már azt hittem, hogy sikerülni fog, amikor ismét szenvedni kezdett. Kész.. feladom... Éppen szóltam volna a lánynak, hogy mára végeztünk, amikor megjelent JeongMin. Felálltam a zongorától és egy öleléssel üdvözöltem.
 -Figyelj~ Szerintem majd holnap folytatjuk, rendben? Nehogy megerőltessük a hangodat. -fordultam a tanítványom felé, aki bólintott egyet és egy meghajolás után távozott is.
 -Aish~ Végem van.. -huppantam vissza a zongora elé.
JeongMin leült mellém, és a billentyűket kezdte lenyomkodni.
 -Előbb-utóbb majd menni fog neki, hidd el.
 -Ja.. holnap után, kis kedden. -sóhajtottam.
 -Nehogy azt gondold, hogy nekünk is egyről a kettőre ment minden. Velem kifejezetten sokat szenvedtek.
 -Oh, tényleg?
 -Igen. Volt, hogy annyira nyűgös voltam a sok herce-hurca miatt, hogy az énekórákon nem hogy a levegőt rosszul vettem, de még hamis is voltam. -bólogatott.
 -Wá~ Nehéz lehet idolnak lenni... Nem lennék a helyetekben, mert nekem már az is elég kimerítő, hogy órákat itt ülök nap mint nap.
 -Pedig neked még jobb dolgod van. -nevetett.
A hangja édesen csengett, szó szerint zene volt a füleimnek. Annyira, hogy engem is nevetésre késztetett. Ám amikor ránéztem, valami furcsán akadt meg a tekintetem. Lefagyott a mosoly a számról, mire JeongMin értetlenül nézett rám.
 -A szemeid...
Az egyik szeme barnán csillogott, viszont a másik élénk kék színű volt. Előkapta a telefonját, aminek a képernyőjén megnézte magát. Arcvonásai elkomorodtak és zsebre vágta a készüléket.
 -Sajnálom, de most mennem kell.
Úgy viharzott ki, hogy reagálni sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi lett vele, legfőképpen a szemeivel. Olyan.. furcsa volt az egész. Ez rányomta a bélyegét a napom további részére is. Nyomott hangulatban mentem haza JongUp-hoz, aki mikor megérkeztem gyertyafényes vacsorával várt a szobánkban. Bocsánatot kértem tőle és miután lezuhanyoztam, elmentem megkeresni ChoHee-t. A nappaliban szendergett a kanapén összekuporodva. Kerestem egy plédet, amit aztán ráterítettem, és nyomtam egy puszit az arcára. Unottan sétáltam le a lépcsőn, vissza a szobámba, ahol rögtön be is dőltem az ágyba JongUp mellé, aki már aludt. Az éjszaka nem aludtam túl sokat, viszont ha sikerült, akkor is csak JeongMin tekintete járt a fejemben. Körülbelül hajnali három lehetett, amikor álmatlanságom miatt elmentem a fürdőbe, hogy igyak. Még a villanyt sem kapcsoltam fel, így sötétben tapogatózva nyitottam be a fürdőszobába. Megengedtem a vizet a mosdó kagylóban, és a fejemet a csap alá hajtottam. Kortyoltam párat a hideg vízből, aztán elzártam a csapot. Mikor a számat törölve egyenesedtem ki a tükörben megpillantottam egy alakot mögöttem kirajzolódni, aminek kéken és barnán izzott a szeme. A levegő a tüdőmben rekedt, nem mertem pislogni sem. Hirtelen elsötétült minden és csak annyit hallottam, ahogy JongUp a nevemet kiabálja...

  Arra eszmélten fel, hogy valaki rázogat. Résnyire nyitottam a szemeimet, hogy megvizsgálhassam hol is vagyok. Zongora, üvegfalak.. Az Akadémia...? Pislogtam párat és teljesen kinyitottam a pilláim. Ekkor megpillantottam egy ismerős alakot.
 -JeongMin? -ültem fel.
Egy pohár vizet nyomott a kezembe, miközben leült mellém a zongora melletti kis, párnázott padra.
 -Mennyi az idő? -raktam le a poharat, miután ittam.
Mikor a szemeibe néztem kissé meghökkentem. Megint két színben csillogtak az íriszei. Barna, kék... Azonban most nem takargatta előttem.
 -Mindjárt öt óra. -mosolygott.
Én viszont kicsit sem tudtam mosolyogni. Túlságosan lefoglalt, hogy miért ilyen a szeme. Felállt és leült az ablakhoz, onnan nézett rám.
 -Ugye tudod, hogy nemsokára Leonida csillaghullás lesz?
 -Uhm, -bólintottam. -A fiúkkal együtt nézzük majd meg.
 -Értem.. Pedig reménykedtem, hogy velem nézed meg. -konyult le a szája.
Lassan felállt és felém lépdelt. Megállt előttem és ujjaival végigsimított az arcomon, majd arcával közeledni kezdett. Amikor már csak pár centi volt köztünk lehunyta a pilláit. Forró lehelete pőre bőröm csiklandozta. Váratlanul kicsapódott az ajtó, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.
 -Itt meg mi folyik?!
 -JongUp..?

2. évad, 9. Kétségbeesett kiáltás

 -Már késő.. Mindent elrontottam...

Nemrég még olyan kicsi volt, most meg már... Áh, gyorsan telik az idő~

 -Nem láttad, hogy nézett téged...

Majd beugrott neki. A csillaghullás... Amikor a Leonida-nak nevezett meteorraj elhalad a fejük fölött.

 -Szeretlek~

YeonJi pow

 -Gwiyomi! Ül..! Ah~ Istenem...
Kínomban már a fejemet fogtam a konyhámba állva. A kis Beagle folyamatosan a lábam körül futkosott, és így nem tudtam tőle főzni. Csoda, hogy nem buktam még fel benne. De persze ChoHee és Zelo csak röhögve nézte, ahogyan a kutyával szenvedek. Gyilkos pillantásokkal illettem őket, majd fogtam a kiskutyát és kislányom kezébe nyomtam.

 -Vigyétek már el légyszíves sétálni, ameddig főzök.
Megfogták a pórázt és már ott sem voltak. Megkönnyebbülve sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Már javában ősz volt, Október közepe. Szerencsére nem az a hűvös, hanem pont, hogy a melegebb, kellemesebb fajta ősz. A falevelek sárgás, vöröses, barnás színekben pompáztak, és lassan, komótosan hullottak le a fák ágairól. Már több, mint két éve, hogy Szöulban élek. ChoHee is egyre gyorsabban nő. Ahhoz képest, hogy nemrég volt az első szülinapja, vagyis koreai idő szerint már két éves, már úgy néz ki, mint egy négy-öt éves kisgyerek...

  A fiúkkal megbeszéltük, hogy majd nemsokára elutazunk pár napra, hogy kiszellőztessük a fejünket, és hogy hátra hagyjuk kicsit a várost. A párducok egyik úgy nevezett "nyaralójába" megyünk el, ahol eltöltünk egy hétvégét, és onnan nézzük meg a Leonida csillaghullást. YongGuk azt mondta, hogy azt mindenképpen látnunk kell, mert elmondhatatlan milyen gyönyörű.

  Amióta kibékültünk Zelo-val, HimChan folyamatosan rám van szállva. Mintha nem is ő lenne. Amikor csak egyedül vagyok, ő megjelenik és megpróbál behálózni, pontosabban visszaszerezni. Pedig soha sem voltam az övé. Ami akkor történt csak egy félrelépés volt, egy züllős pillanat, amikor nem tudtam mit is teszek, és kiket bántok meg, kiken lépek keresztül.

  Visszatértem az ételhez, és tovább kockázgattam a csirkemellet. A wok-ba tettem a húst és ráöntöttem a csípős paradicsom szószt. Éppen a kezemet töröltem meg, amikor hangokat hallottam meg az ajtó felől. Boldogan pillantottam oda, de nem pont az fogadott, amire, vagyis akikre számítottam.
 -Már megint te? Tudhattam volna... -motyogtam az orrom alatt.
 -Már nem is örülsz, hogy láthatsz? -fonta karjait körém.
 -Pontosan. -léptem el tőle. -Azt hittem már megbeszéltük, hogy semmi sem lehet köztünk.
 -Hinni a templomban szokás. -kacsintott.
Megforgattam a szemeimet, és megkevertem a húst. Megfűszereztem és beleraktam a zöldségeket, miközben magamon éreztem a fiú pillantását. Mintha lyukat égetett volna belém. Visszafordultam felé, hirtelen közelsége meglepett. A levegő egy másodpercre bennem rekedt, majd idegesen sóhajtottam. Nem gyengülhetek el...! Ujjaival végig simított arcomon, és közelebb hajolt annyira, hogy a leheletétől kirázott a hideg. Elkaptam a fejem, s lehunyt pillákkal kezdtem kérlelni.
 -HimChan, légyszíves, menj el. -a hangom cseppet sem volt olyan határozott, mint ahogy azt én szerettem volna. -Könyörgöm...
 -Tudom.. érzem, hogy te is táplálsz érzéseket irántam.
Ajkait végighúzta nyakamon, s a kulcscsontomra nyomott egy apró puszit. Beleborzongtam érintésébe. A bőröm szinte égett, ahol hozzám ért. Féltem beismerni, de... jól esett. A szám sarkára lehelt egy csókot, majd végignyalt párnáimon. Aztán eltávolodott, éhesen hajoltam közelebb, mintha többet akarnék, azonban a bensőmben felvillant egy vörös lámpa, ezzel jelezve, hogy erősen tiltakozik. HimChan hátat fordított nekem, és távozott. Ijedten kaptam ajkaimhoz. Istenem, mit tettem..? Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan, de ez a fiú valahogy, mindig elveszi az eszem...

 -Basszus! A csirke!

Író pow

  ShinJae szinte minden egyes percben a zongorája előtt ült, és töprengett. Nem tudta, hogyan valósíthatná meg YeonJi átváltoztatását. Húgaként szerette a lányt, és pont ezért is szerette volna, hogy farkas legyen belőle. Maga mellett szerette volna tudni. Két szolgálóját megbízta azzal, hogy figyeljék a lányt, és YongGuk-ékat. Amikor megtudta, hogy elmennek a városból, csak hogy megnézzék a Leonidákat, felcsillant a szemében a remény, hogy talán mégis sikerülhet a terve. Izgatottan kezdett el készülődni arra a bizonyos napra...

 Egy nap, amikor már esteledett és Marie éppen hazafelé tartott a munkából, hirtelen megjelent mellette JeongMin. Először megijedt a lány, aztán mosolyogva kezdett el a fiúval beszélgetni. Egészen hazáig kísérte JeongMin Marie-t. A ház előtt búcsúzkodtak éppen, amikor JongUp váratlanul felnyitotta a garázsajtót. Neki támaszkodott a fém szerkezetnek és úgy várta, hogy barátnője végre befejezze az enyelgést. Miután Marie elköszönt és bement, JongUp kint maradt.
 -Remélem minél hamarabb leszállsz róla. -nézett fenyegetően az előtte állóra a párducfiú.
Valami furcsát érzett a levegőben. Mintha egy másik alakváltó jelenlétét észlelte volna, és egy titokzatos szagot. Nem tudta volna megmondani, hogy milyen fajé lehetett, de abban biztos volt, hogy nem jelentett valami jót.

YeonJi pow

  Folytattam a főzést. Habár az eszem folyamatosan HimChan-on járt. Nem bírt nyugton hagyni a gondolat, hogy ha most így elgyengültem, mi lesz akkor később ha még durvább eszközökhöz folyamodik. Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz ha sikerül neki... Áh~ Semmiképpen sem. A húst is kis híján odaégettem a nagy gondolkozásban. Már éppen egy tálba szedtem ki az elkészült ételt, amikor nagy vihogva megérkezett Zelo és ChoHee a kis Gwiyomi-val.
 -Hm~ Micsoda illatok~ -ölelt meg szerelmem.
 -Gyorsan, mindenki vályúhoz. Mielőtt kihűl. -szedtem elő a tányérokat.
Mikor mindenki végzett a mosogatóba pakoltam és törölgetni kezdtem az edényeket. Nagyokat sóhajtottam, miközben az agyam azon kattogott, hogy mit tehetnék. Egyszer csak Zelo lépett mögém. Szembe fordított magával, és tekintetével enyémet kereste, én viszont a padlót bámultam, mintha az annyira érdekes lett volna.
 -Valami baj van? -húzott közelebb magához.
 -Nem, semmi...
 -Látom rajtad.. Szóval ki vele. -próbált meg a szemembe nézni.
 -Nos... HimChan...
 -Mit csinált már megint? -lett komorabb.
 -Nem adja fel.. Folyamatosan próbálkozik, és én meg... nem tudok ellenállni. Sajnálom oppa.... -húzódtam el tőle.
Zelo eltávolodott tőlem, felvette a cipőjét és kiviharzott a lakásból. Írtam egy gyors sms-t Marie-nak, hogy jöjjön át vigyázni ChoHee-ra és a kutyára, amíg én Zelo után rohanok. Kiszaladtam az utcára, de akkor már sehol sem láttam a fiút. Viszont ezer százalék, hogy a többiekhez ment. Fogtam egy taxit és egyenesen odahajtottunk. Miután kifizettem a fuvart, felhúztam a garázsajtót és a lépcső felé indultam, ahol már hallani lehetett a kiabálást. Mikor kicsaptam a második emelet ajtaját, minden szem rám szegeződött, kivéve a kék hajúét, akinek az ökle éppen HimChan felé tartott. Tanácstalanul kapkodtam a fejem kettejük között, majd kétségbeesésemben elkiáltottam magam.
 -Ne bántsd!
Értetlenül nézett rám Zelo mikor megfordult. Pár pillanat erejéig kínos csend telepedett ránk, aztán Zelo kisuhant mellettem a helyiségből, én pedig a könnyeimmel küszködve rogytam a padlóra.

2. évad, 8. Újra együtt

 -Shin... ShinJae..?

 -Én.. Nem így akartam... Hidd el...

 -Utállak!

YeonJi pow

  Mikor felébredtem, Zelo még mellettem aludt édes-deden. Megsimítottam arcának vonalát, végig térképeztem minden egyes szegletét. Egy kék tincse az arcába lógott, amivel játszani kezdtem. Most mi lesz velünk...? Hogyan tovább? Aish~ Óvatosan nyomtam egy aprócska puszit az állára, és kimásztam az ágyból. Összeszedtem a ruháimat, és miután felöltöztem, már épp indultam volna, amikor nyöszörgést hallottam meg. Hátra pillantottam. Zelo csukott szemekkel nyújtózkodott, miközben a takarót rugdosta le magáról. Amikor rám nézett, még levegőt is elfelejtettem venni. Hogy lehettem ennyire hülye? Miért kellett nekem HimChan karjaiba ugornom...? Megfordultam és lassan kifelé kezdtem kullogni a szobából. Egyszeriben két kart éreztem meg, amint körém fonódik.
 -Nem akarlak elveszíteni. -suttogta a fülembe.

Perzselő leheletétől szívem felgyorsult.
 -Már késő.. Mindent elrontottam... -fejtettem le magamról karjait.

Csuklómnál fogva visszarántott magához, egyenesen meztelen mellkasának ütköztem. Államnál fogva kényszerített, hogy nézzek rá, de fejemet elrántottam és kiviharzottam a szobából. A könnyeimmel küszködve rohantam be egy másik szobába és bezárkóztam oda. Nem számítottam arra, hogy MooRae pont bent lesz. Mikor meglátta sírástól felduzzadt szemeimet, és rémült tekintetem azonnal odajött és magához szorított. A képessége jó hatással volt rám, ismét lenyugodtam és úgy meséltem el neki a történteket.

Zelo pow

  Tehetetlenül néztem végig, ahogy elszalad. Abban a pillanatban nem tudtam rá haragudni, de valahogy... mégis bekúszott az elmémbe, ahogy akkor csókolózáson kaptam őket. Idegesen a hajamba túrtam és a fürdőbe mentem, hogy egy frissítő zuhany alatt gondolkodni tudjak. A hideg, párás csempének nekitámaszkodva hagytam, hogy végig csurogjon rajtam a forró víz. Amióta megjelent ez a lány, fenekestől felfordult az életem. Örültem annak, hogy abban a kis boltban találkoztunk, de egyszerűen nem hittem volna, hogy ez lesz belőle...
 -Aish~ -ráztam meg vizes hajamat.
Elzártam a csapot, egy törölközőt magamra csavartam és úgy mentem vissza a hálóba. Meglepetésemre ChoHee ült az ágyon és az egyik biciklis maszkommal játszott. Megpróbálta felvenni, de nagy volt rá. Visszamentem a fürdőbe, és magamra húztam egy alsót, egy pólót, meg egy melegítő nadrágot. Leguggoltam kislányom mellé és elnézegettem, ahogy a maszkot forgatja és bosszankodik, mert az nem jó rá. Végül a kezembe nyomta és kinyújtotta rám a nyelvét. Elnevettem magam és megborzoltam fekete haját. Nemrég még olyan kicsi volt, most meg már... Áh, gyorsan telik az idő~

Író pow

  Eltelt egy hét, Zelo és YeonJi nem beszéltek túl sokat, miután megbeszélték, hogy adnak időt egymásnak. Csak a lányuk kedvéért váltottak olykor pár szót. Közben MooRae elhatározta, hogy elutazik az Öreg királyhoz, hogy mindent megtudjon a származásáról, és erejéről. DaeHyun el akarta kísérni, de a lány nem engedte, arra hivatkozva, hogy ezt most egyedül szeretni elintézni. MooRae távozása előtt elcsattant első csókjuk is, amibe mind a ketten fülig vörösödtek.

  Marie-nak is teljes mértékben sikerült elfogadni a fiúk mivoltát, és úgy járkált tovább közöttük, mintha mi sem történt volna. A JongUp-al való kapcsolatuk is elmélyült. Szinte a nap minden percében együtt voltak. A lány véglegesen is beköltözött a fiúkhoz, és munkát is keresett. Történetesen az Akadémián lett énektanár. Sok-sok gyakornokkal, és híres emberrel találkozott, amit álmában sem mert volna elképzelni. Amikor az egyik nagy kedvencével találkozott, a Boyfriend-el, nem tudta, hogy sikítson, sírjon vagy ugráljon örömében. Aznap JongUp is bent volt az Akadémián, mivel úgy döntött, hogy tánctanár szeretne lenni. Épp a Boyfriend-es fiúkkal sétálgatott a folyosókon Marie, hogy körbevezesse őket, mikor JongUp is csatlakozott hozzájuk. Féltékenyen méregette JeongMin-t, aki nagyon bele volt merülve abba, hogy a barátnőjét bámulva. Csoda, hogy egyáltalán a nyála nem csöppent el. Este, a szobájukban, épp Marie jött ki a fürdőből, és a vizes haját törölgette, miközben JongUp az ágyukon feküdt és gondolkozott.
 -Min töröd ennyire a fejed? -kérdezte a lány, lehuppanva barátja mellé.
 -Nem láttad, hogy nézett téged...
 -Ki?
 -Az a bájgúnár..
 -Milyen bájgúnár?
 -JeongMin... Azt hittem, kiesik a szeme, annyira bámult. -ült fel a fiú.

 -Ne foglalkozz vele. Nem éri meg.
 -De akkor is...
 -Moon JongUp. -mondta ki teljes nevét Marie, szemeit összeszűkítve, mire a fiú elhallgatott.
Nem tehetett róla. Furcsa érzése volt ezzel a JeongMin-nal kapcsolatban. Úgy érezte, hogy rajta kell tartania a szemét.

  Eközben ShinJae erősen gondolkozott azon, hogy mit tegyen YeonJi-val. Majd beugrott neki. A csillaghullás... Amikor a Leonida-nak nevezett meteorraj elhalad a fejük fölött. A legenda szerint, ha egy farkas akkor megharap egy halandót, akkor tiszta vérű utódjává válik, aki minden lénynél erősebb lesz. Néhány szóbeszéd szerint egy Leonida csillaghulláskor megharapott ember teljesen kiirtott egy másik fajt, és egyesek szerint a Cillumn alakváltó faj volt az. A Cillumn-ok nappal emberi alakban jártak, azonban a hold felkelte után chimera-ként suhantak el az erdő fái között. Ma már egyetlen megmaradt Cillumn-ról sincs tudomása az alakváltó világnak...

YeonJi pow

Tiffany (SNSD) - Because It's You (Love Rain OST)

  Majdnem beleőrültem abba a másfél hétbe, amit Zelo nélkül kellett eltöltenem. Nem bírtam a szemébe nézni a szégyentől. Az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket az a közös kislányunk volt.
  Egy napsütötte délutánon a városban sétáltunk, amikor ChoHee meglátott egy játszóteret. Rögtön odaszaladt és megrohamozta a hintát. Beleült és megpróbálta lökni magát, de nem ért le a lába. Leugrott róla és Zelo-t a nadrágjánál fogva rángatta oda, hogy lökje meg. Visszaült és várt apjára, aki készségesen eleget tett lánya kérésének. Leültem nem messze tőlük egy padra és figyeltem kettejüket. Mind a ketten hangosan nevetgéltek. Lehunytam a szemeimet, és úgy élveztem ahogy a nap sugarai arcomat simogatják. Fejben megpróbáltam meg nem történtté tenni a nemrég történteket, de nem ment. Akárhogy próbáltam elképzelni, mi lenne így a jövőben velünk, hasztalan volt. Nem tudtam, mi lesz ezután. Megbékélünk-e majd, és boldog családként élünk tovább, vagy minden szertefoszlik. A legjobban attól rettegtem, hogy Zelo örökre megutál és elhagy minket.

Ne mond, hogy sajnálod

Ennek a szerelemnek számomra nincs vége

Ha így válunk majd el

Mit kéne tennem? Mit kéne tennem?

Nekem csak te vagy szerelmem, de nem vagyok képes szeretni

Tényleg ezeket a szavakat akarom mondani, de nem vagyok képes elmondani

A szavak azt mondják nem tudjuk tartani szeretetet a fokozatos törés mellett, ez elszomorít
... Szeretlek, mert szeretlek
Mit kéne tennem?

  Merengésemből kislányom szakított ki. Az ölembe ugrott és a kezemet kezdte csipkedni.
 -Anyu, anyu! Kaphatok egy kiskutyát? Na~ Apu megengedte. -bólogatott büszkén az apjára mutogatva.
Leraktam ChoHee-t és felálltam. Pár másodperces töprengés után mosolyogva bólintottam, mire kislányom sikongatva ugrálni kezdett. Zelo felkapta a nyakába és elindultunk egy kisállat kereskedést keresni. Út közben beugrottunk egy fagyizóba is venni pár gombóc fagyit, majd mentünk tovább. Már a nap is lemenőben volt, narancs színűre színezte az eget, és a felhőket, amikor végre ráakadtunk egy kis boltra. Amikor bementünk a kis ChoHee alaposan körülnézett, majd odaszaladt egy Beagle kölyökkutyához.
 -Őt akarom~!
Az eladónő kivette nekünk a kicsi Beagle-t a testvérei közül és a pultra rakta.
 -Fiú vagy lány? -kérdezte Zelo.
 -Kislány és törzskönyvezett.
 -Áh~ Értem... És mennyit kérne érte? -érdeklődtem.
 -Csak az oltási kis könyvét kell kifizetni, ajándékba chippeltetjük is.
 -Az nagyszerű lenne. -csaptam össze a tenyerem. -Na kicsim, biztos ő lesz az?
Bólintott.
 -Biztos biztos? -csíptem meg arcát.
 -Ezer százalék! -húzta ki magát vigyorogva.
 -Akkor ő lenne az. -mosolyogtam az eladóra.
 -Rendben. -somolygott vissza.
Gyorsan bechippelte a kutyust, és kifizettük. Vettünk neki nyakörvet és pórázt is.
 -Mi legyen a neve? -bökött Zelo fejével az újdonsült családtagra.
 -Ő~ Talán~ Gwiyomi! -tárta szét karjait ChoHee.
 -És miért pont Gwiyomi? -kuncogott Zelo.
 -Mert cuki~~!
Mindannyian elnevettük magunkat, és a kutyus is vakkantott egyet, jelezve, hogy tetszik neki az új neve.

  A fiúk házához visszaérve a nappaliban bemutattuk a kis Gwiyomi-t a többieknek, és leraktuk, had játsszon vele egy kicsit ChoHee. Kettesben félre vonultunk. Leültünk a kanapéra, és szótlanul ültünk egymás mellett perceken keresztül.
 -Sajnálom. -mondtuk kórusban.
Zelo megvakarta a tarkóját, és a padlót kezdte fixírozni.
 -Én tényleg nem szeretnélek elveszíteni téged... -sóhajtotta.
 -Én sem téged...
 -Akkor most...? -nézett rám.
 -De nem haragszol?
 -Rád soha sem tudnék. -mosolyodott el, s összekulcsolta ujjainkat.
 -Szeretlek~ -hajtottam fejemet a vállára.
 -Én is, Jagiya~

16. Boldog családi pillanatok (The End)

YeonJi pow

  Mikor kiengedtek, a pici ChoHee-val a karomban sétáltam ki a kórház ajtaján, amit épp Zelo tartott nyitva előttem. Kint az utcán egy kisebb embertömeg fogadott. Az Akadémiáról jöttek el néhányan. Táncos, énekes, színész növendékek meg tanárok is...
 -Ezt te szervezted? -néztem mosolyogva a mellettem álló fiúra.
 -Hát~ -fütyörészett az eget kémlelve.
Odagyűltek körénk és bókokkal kezdtek elhalmozni.
 -De szép kisbaba.
 -Gratulálok a kicsihez, gyönyörű.
 -Biztosak vagyunk benne, hogy jó anyuka leszel.
 -Aranyos kislány, szép munka Zelo.
És ehhez hasonlók. Végül a seonsaengnim is utat tört tanítványai között.
 -Azért sajnálom, hogy mostantól kevesebbet fogunk találkozni. Az egyik legjobb és legkedvesebb diákom voltál számomra.
 -Kamsahamnida. -bólintottam egyet meghajolásképpen.

  Miután elköszöntünk tőlük beültünk Zelo autójába, ami egy fekete Maserati Quattroporte volt, rajta piros lángcsíkokkal az elején. Páran furcsán nézhettek, mert eléggé érdekesen látszódhatott az, hogy egy sportkocsiban egy gyerekülés díszelgett, benne egy kisgyerekkel. Lassan felértünk a ház liftjével, a lakás ajtójához sétáltunk. Zelo kinyitotta nekem, utána levettük a cipőnket, és a kabátunkat. Mikor beléptem a nappaliba a szám tátva maradt. A falakon állatos, és mesefigurás matricák voltak. A konyhát egy gyerekrács választotta el, hogy a pici ne tudjon oda bemenni, és esetleg valami kárt okozni magában. A kanapé mellé be volt rakva egy járóka, és egy babakocsi. A bárszékek helyén pedig egy kiságy helyezkedett el, aminek az oldalába egy pelenkázó volt beépítve egy kis szekrénnyel, teli újszülöttnek való ruhákkal és cipőkkel. A galériában meg volt hagyva minden a maga rendjében. Valószínű azért, hogy legyen egy kis zúg, ahol kettesben lehetünk egy kicsit. Köszönöm szépen Marie Jones...

Pár héttel később

DBSK - Flower Lady

  Reggel arra ébredtem, hogy a pici sírása zengi be a lakást. Rápillantottam a telefonom órájára. Hajnali háromnegyed hat... Lesétáltam a lépcsőn és odamentem a kiságyhoz. Kivettem belőle kislányom, majd a karjaimban tartva kezdtem csitítgatni. Körülbelül félóra múlva már ismét csendesen szundított. Pár percre rá, hogy leraktam az alvó ChoHee-t, megjelent mögöttem Zelo, és állát vállamra rakva húzott magához. Nem sokkal később a fiú kézen fogva kihúzott a teraszra, magunk után becsukva az üvegajtót, hogy nyugodtan aludhasson tovább a kicsi. Leült a napozóágyra, én pedig a korláthoz sétáltam és a munkájukba rohanó embereket kezdtem nézni. Kávéval, újsággal és a táskájukkal a kezükben lépdeltek a járdán, vagy éppen taxit fogtak maguknak. Elgondolkoztam egy kicsit a mai világon.
 -Beszélnünk kéne YongGuk-hyunggal. Meg kéne nekik mutatni ChoHee-t. Nem gondolod..? -rántott vissza a valóságba Zelo hangja.
 -Hm? Ja, igen. És mikor kellene? -fordultam felé.
 -Ma nem lenne jó? Mármint, hogy... érted? -vakarta tarkóját.
 -De, persze. Majd ha felébredt, akkor összepakolunk és mehetünk is.
Felállt, s odajött hozzám, hogy utána apró puszikkal lepje el pőre bőröm. Kirázott a hideg a hirtelen jött jó érzésre. Mikor egy érzékeny pontomhoz értek ajkai egy halk sóhaj szökött fel torkomból.
 -Annyira hiányzott már ez... -suttogta fülembe, amin lassan végig nyalt.
 -Nehh~ Bármikor felébredhet a picihh~
Végigpuszilt állkapcsomon egészen párnáimig. Finoman csókolt, s ráharapott alsó ajkamra, amik következtében reflexszerűen váltak el egymástól ajkaim. Nyelve utat talált számba. Perceken keresztül élveztük még ki az adott alkalmat arra, hogy egy kicsit kettesben lehessünk. Kezeim felkúsztak pólója alá, és hátát kezdtem karmolgatni. Ujjaival lehúzta bal vállamról a ruhám pántját, majd az oldalamon lement egészen fenekemig, amibe belemarkolt. Egyre forróbb lett a levegő, és a bőrünk szinte izzott ahol egymást érintettünk. Váratlanul sírás csapta meg a fülem.
 -Pont a legjobbkor.. -mosolygott Zelo, miután elváltunk.
Felkuncogtam, majd kivettem a kis ChoHee-t a kiságyból, és elkezdtem felöltöztetni. Visszaraktam a kiságyba, s a konyhába mentem. Az egyik szekrényből kivettem egy kis üveg pépesített barackot, amit felbontottam. Leültem a kicsivel a kanapéra, és amíg Zelo elfoglalta a fürdőszobát, hogy átöltözhessen, addig megetettem ChoHee-t. Mikor a fiú kijött odaadtam neki a gyereket, és én is szedelőzködni kezdtem. Mikor a kicsi cuccait is összeszedtük, beültünk Zelo kocsijába és tíz óra körül már ott is voltunk. A hátsó vész be-kijáraton mentünk fel a második emeleti nappaliba, ami szerencsénkre üres volt. Lepakoltunk, és a fiú elment, hogy a többieket felhívja hozzánk. Pár perccel később bejött Zelo, aki maga mögé állított, majd kikiáltott.
 -Gyertek.!
Először YoungJae lépett, be mögötte YongGuk-al, majd JongUp, Marie, DaeHyun, végül HimChan.
 -Szeretnék valakit bemutatni nektek. -lépett el előlem a fiú.
Mindenki eltátotta a száját, kivéve Marie-t, aki már tudott a kisgyerekről.
 -Istenem de édes~ -szaladt oda hozzám HimChan és a kicsi arcát kezdte csipkedni, mire az elnevette magát.
Mindenki odagyűlt, és bókolgatni kezdtek. Képeket vágtak, hogy a kicsi folyamatosan nevessen.
 -Had vegyen már levegőt is. -kuncogtam. -Ő... YongGuk.. valami baj van? -fagyott le a mosoly, mikor észrevettem, hogy a vezető nem mozdult előbbi helyéről.
Lassan felém sétált, a többiek pedig utat engedtek neki. -Megfoghatom? -kérdezte.
 -Persze. Hogyne.
A kezébe adtam a kicsit, mire a fiú mosolyogni kezdett.
 -Őszintén gratulálok. Miért nem mondtátok előbb? Nem haraptam volna le a fejeteket.
 -De...
 -Kicsit sem haragszom, mielőtt rosszra gondolnál. -szakított félbe.
 -Köszönjük oppa. -hajoltam meg.
Egy ideig még a fiúk eljátszottak a kicsi ChoHee-val, amikor egyszeriben észrevettem, hogy JongUp és Marie félrevonul. A szemem sarkából figyeltem őket, ahogy a kanapén üldögélve nevetgélnek, és beszélgetnek. Ujjaikat összekulcsolták és a lány a fiú vállára borult, és mindketten úgy vigyorogtak, mint a vadalma. Zelo-ra néztem, aki csak bólintott. Odamentem a két gerlepárhoz és lehuppantam barátnőm mellé. Úgy rebbentek szét, mintha mi sem történt volna.
 -Mindent láttam. -jegyeztem meg. -Na szóval. Akkor most mi is van köztetek? -néztem felváltva rájuk.
 -Hát~ Elakartuk mondani, csak...
 -Előbb utóbb amúgy is megtudtam volna. Ki vele? Mióta vagytok együtt?
 -Nos.. tulajdonképpen nem sokkal azután, hogy Zelo eltűnt a szülinapodon. -válaszolt JongUp.

  Boldogan éltünk, mint egy kis.. na jó... nagy család. Szinte mindennap átjöttek a fiúk, és az egész napot átbeszélgettük, miközben a gyerekkel játszottak. Marie végleg odaköltözött hozzájuk arra hivatkozva, hogy ne zavarjon minket, meg JongUp miatt is. Bár, azt azért nem mondtuk el neki, hogy a fiúk mik is valójában... A szüleimnek is írtam egy jó hosszú levelet, ami mellé beraktam egy kis képet hármunkról. Zelo-ról, rólam, és ChoHee-ről. Meglepően kedvesek lettek. Azóta már alig-alig veszekednek. Egyszer még meglátogatni is eljöttek hozzánk. Apám meg is jegyezte, hogy kedveli ezt a JunHong gyereket. Minden rendbe jött, és a lehető legjobban alakult.


  Mikor Dél-Koreába, Szöulba jöttem, akkor még álmodni sem mertem, arról, hogy ilyen kedves emberekkel fogok találkozni, és hogy pont hópárducok lesznek azok. Soha sem hittem, hogy az egyikükkel még családot is fogok alapítani. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy akkor találkoztam a kisboltban Choi JunHong-gal...

7. Az ajándék

  Ahogy a mozdulatok fogytak, és a zene a végéhez közeledett, az utolsó 'trouble'-nél karjai közé ugrottam és lábaimmal derekát kulcsoltam át. Kezeimmel szorosan közrefogtam arcát, már-már sajátomként éreztem gyors szívverését. Ohh, ohh.. Trouble, trouble, trouble... Hirtelen vége lett mindennek, a hangfalak elhalkultak, és csak mi maradtunk némán, farkas szemet nézve...

  Pár másodpercig még a végpózban néztünk egymás szemébe, és a másik arcába lihegtünk, megpróbálva szabályozni szapora légzésünket. Tisztán látszott íriszeiben a vágy valami után, aztán arcával közeledni kezdett, míg végül lecsukta pilláit és ajkaink találkoztak. Nem csinált semmit, nem mozdult, csak éppen hogy hozzáérintette párnáit az enyémhez. Jóleső, és egyben furcsa melegség járt árt. A gyomromban, mintha ezernyi kis pillangó repdesett volna. És, ennek tetejében még nem elég, hogy eleve rohamosan vert a szívem, most viszont már szabályszerűen dübörgött, ki akart törni a helyéről. Hirtelen levegőt sem tudtam venni. Mintha egy örvény szippantott volna be. Közelebb hajoltam és harapdálni kezdtem ajkait, mire belemosolygott a csókba. Egy köd fátyolszerűen lepte el elmémet, ami miatt nem tudtam uralkodni magamon. Többet, s többet akartam...

  A mámorító pillanatból csak akkor ébredtünk fel, amikor hatalmas ujjongásra, tapsolásra lettünk figyelmesek. A köd elillant és körbe pillantottam. Amikor eljutott a tudatomig, hogy az imént mit csináltunk, ellöktem magamtól a fiút és hajammal próbáltam eltakarni vöröslő arcomat. Zelo csak lehajtotta a fejét és a tarkóját kezdte el kisfiús zavarában vakargatni. Gyorsan meghajoltunk, majd lerohantunk a kis színpadról és felkonferálták az Akadémia tanárait. Bocsánatot akartam kérni táncpartneremtől, azonban az eltűnt és színét sem láttam sehol...

Zelo pow

  Kisétáltam a színpad mögül, egyenest a közönségtől nem messze álló személyhez, akit félre húztam, hogy kis beszélgetésünket senki se hallhassa.
 -Mit keresel itt? -vontam kérdőre.
 -Fontos neked az lány, igazam van? -nézett ki mögülem és YeonJi-t kezdte bámulni.
 -Nem válaszoltál a kérdésemre! Miért jöttél?!
Tovább leste YeonJi-t, ami kezdte felnyomni bennem a pumpát. -Hm?! -vicsorítottam rá, mire végre rám emelte tekintetét.
 -Nyugi, nem mondom el a többieknek. -mosolygott ártatlanul. -Hogy titkon egy emberlányra pazarlod az idődet.
Az ütő megállt bennem. -Honnan tudsz róla...? -halkultam el.
 -Ugyan már... -nevetett. -Lesüt rólad, hogy odáig meg vissza vagy érte. Nem volt nehéz rájönnöm... És az a csók~
Átölelte magát és hangosan cuppogni kezdett a levegőbe. Abban a pillanatban azt hittem megfojtom, ha nem lenne Daehyun barátnője. De, erőt vettem magamon és szó nélkül elviharzottam onnan. A távolból még hallani lehetett, ahogy a szánalmas poénján nevet egy sort.

Love Rain OST - Love Rain (Piano Ver.)

  Sötétedés előtt még elmentem YeonJi lakására. Amikor az ajtón beléptem megpillantottam a lányt, ahogy az éppen a laptopját bújja a konyhapulton ülve. Ledobtam a cipőmet és a kabátomat, aztán odasétáltam hozzá.
 -Nézd, én sa... -pattantam fel mellé, és bocsánatot próbáltam kérni, de ő félbeszakított.

YeonJi pow

  Lecsuktam a gépem, aztán szemeibe néztem és végig simítottam karján. Hiába bántott, hogy csak úgy eltűnt, akkor sem tudtam rá haragudni valahogy.
 -Nem kell bocsánatot kérned. Biztos valami fontos dolgod akadt, hogy el kellett menned. Megértem...
Sajnálkozón lehajtotta a fejét, aztán egy mosoly varázsolt arcára és rám pillantott. -De képzeld, hoztam neked valamit.
A kabátjához sétált, azután úgy jött vissza, hogy valamit a háta mögött elrejtett. Kíváncsi lettem.
 -Mi az ott? -mutattam mögé.
 -Hm? Micsoda? Én nem látok semmit. -nézett körbe meglepettséget imitálva.
 -Az, ott... a kezedben. -ugrottam le és a kis dobozkáért nyúltam, de elhúzta előlem.
 -Ja, hogy ez~
 -Igen. Tudni szeretném mi az.
 -Mindent a maga idejében. -nyújtotta rám a nyelvét.
 -Úgy is az enyém, szóval ide vele!
Csípőre vágtam a kezeimet és a lábammal dobolni kezdtem. Csodálkozva nézett rám, aztán kuncogni kezdett.
 -Mi olyan vicces? Ha?
A kuncogásból végül vihorászás lett, amit kihasználva megkíséreltem elvenni a dobozt, de hirtelen elhallgatott és a feje felé emelte.
 -Nem-nem. Még nem kapod meg.
 -De miért? És, egyébként is... Miért vagy ilyen magas? -puffogtam.
Lábujjhegyre állva nyújtózkodtam, hogy elérjem a kis tárgyat, de még így is túl magasan volt.
 -Na~ Add ide~

  Ugrálni kezdtem, viszont véletlenül sikerült a fiú lábára ugornom, amitől mindketten megcsúsztunk és a földön kötöttünk ki. Pontosabban csak ő, én pedig rajta. A vészes közelségtől meglepődötten néztünk egymás szemébe. Kirázott a hideg és libabőrös lettem, amikor forró lehelete pőre bőrömhöz ért. Gyorsan kivettem a kezéből a dobozt, mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem. Ledobtam magam a kanapéra és bontogatni kezdtem a csomagot. Zelo pár perc múltán végre felkelt a padlóról és leült elém törökülésben.
 -Khm.. remélem tetszeni fog.
Levettem a doboz tetejét és eltátottam a számat. Teli volt kagyló alakú belga pralinével. -A kedvenc csokim! Honnan tudtad?!
 -Az legyen az én titkom. -kacsintott.
Kivettem egyet és beleharaptam. A számban olvadni kezdett csokoládé, mire hosszan kifújtam a levegőt és hátradőltem csukott szemekkel.
 -Utállak. -nyammogtam tovább.
Kuncogott egy sort a reakciómon, aztán ismét megszólalt. -Van még valami.
 -És micsoda? -pillantottam rá fél szemmel.
 -A pralinék alatt megtalálod.

  Gyorsan visszatornáztam magam ülésbe, aztán széttúrtam a kis kagylókat. Egy mini, masnizott szatyorka volt benne. Félre raktam a dobozt, és kikötöttem a csomagocskát. Annyira őszintén meglepődtem, hogy elakadt a lélegzetem. Kivettem az ezüst tárgyat és ujjaimat végig vezettem rajta. Szemembe akaratlanul is könny szökött, de ez most örömömben volt. Egy ehhez hasonló medalionos karkötőt kaptam anyukámtól még kiskoromban, amikor betöltöttem a hatodik életévemet. Miután meghalt semmi áron nem bírták leszedni rólam. És, amikor már kicsi volt rám, akkor is mindig nálam volt. Egészen addig amíg egy napon el nem tűnt. Most pedig...
 -Olyan egy bőgő masina vagyok... -töröltem meg kézfejemmel víz áztatta arcomat.
 -Héj, valami baj van? Nem tetszik? -rakta Zelo kezét a combomra, és aggódóan vizslatott.
 -De, tetszik... Imádom....
 -Akkor mi a..
Egy csókkal hallgattattam el. Köszönöm Choi JunHong... Köszönöm....

6. The Dance

  A próbák rendszerint a tánc órák után voltak, és egészen késő estig tartottak, így amikor hazaértem rögtön lezuhanyoztam és beestem az ágyba. Mikor másnap reggel kómásan felkeltem folyton nyugtáztam magamban, hogy egy vödör kávé is kevés lenne ahhoz, hogy teljesen felébredjek. Azonban a nap végére valahogy mindig sikerült feltornáznom a kedvem és mosollyal az arcomon sétáltam be az órákra.

  Már csak egy hét van a bemutatóig, ezért szüntelenül a próbateremben voltam gyakorolni. Volt, hogy amikor szabad volt egy napom és otthon voltam, akkor Zelo átjött és órákon keresztül próbáltunk tökélyre fejleszteni egy-egy mozdulat sort. Egyik éjszaka sehogy sem sikerült elaludnom, emiatt valami kényelmesebb szerelést öltöttem magamra és meglátogattam az én jó barátomat, a Joy Dance-t. Kerestem egy üres termet, és a számomra legkedvesebb számot raktam be.

Christina Perri - A Thousand Years

  Leültem a padlóra, és térdeimet átöleltem, fejemet pedig ráhajtottam. Kinyújtottam a jobb lábam, míg kezeimmel alulról köröztem egyet lassan. Felálltam és a tükörbe néztem, majd kinyújtottam a kezem, mintha valami vagy valaki után keservesen nyúlnék, hogy maradjon. Heart beats fast... Colors and promises... Kiskoromban az igazi szüleim sokszor vittek el kortárs tánc órákra. Miután repülő szerencsétlenségben meghaltak azt hittem sohasem lesz már minden ugyan olyan, ami be is igazolódott, így azután ebben vezettem le minden fájdalmam. Folyton-folyvást a táncba menekültem. Ez volt az egyetlen mentsváram, a társam. Ilyenkor nem volt senki sem, aki bántani tudott volna, sérthetetlen voltam. Belül mégis darabokra törtem közben. Amikor nevelőszülőkhöz kerültem úgy kilenc éves lehettem. Hetekre magamba fordultam, és enni is csak úgy ettem, hogy én magam csináltam pár szendvicset, mástól viszont nem fogadtam el semmit. Nem tudtam beletörődni, hogy most már idegen helyen, idegen családban élek, és idegen emberek a szüleim... Egy-egy ugrásnál anyukám mosolya villant be, ami még gyermek koromban az elmémbe vésődött. A mai napig olyan hihetetlen, hogy elhagytak, nincsenek többé. Anyu, apu.... Éppen egy repülésszerű ugrást vittem véghez, amiben lábaimat behajlítottam. Úgy éreztem tényleg repülni tudok, azonban rosszul léptem és érkezés után elcsúsztam. A földön ülve kezdtek el halkan csordogálni a könnyeim. Akármennyire is próbáltam visszafojtani, most eltörött bennem a mécses. Eldőltem a padlón, majd összekuporodva hagytam, hogy sós cseppek áztassák arcomat. Egy kezet éreztem meg, amint a hátamat simogatja, azután pedig lefekszik mellém valaki és körém fonja karjait. Hajamba fúrja arcát, s leheletét a nyakamon érzem. Megfordultam és a mellkasába bújtam. Az éveken át magamban tartott fájdalom, kín, amit próbáltam elrejteni mindenki elől... most mégis egy másik ember pólójában köt ki, könnyek formájában.
 -Kérlek, -nyögtem erőtlenül. -ne hagyj magamra...
Zokogásom egyre csak erősebb lett, míg végül az álom rám talált az ismerős idegen karjai között.

One step closer... One step closer...
I have died everyday
Waiting for you
Darling don't be afraid
I have loved you for a
Thousand Years...
I'll love you for a
Thousand more......

  Arra ébredtem fel, hogy a fejem iszonyatosan hasogat. Kinyitottam a szemem, a nap még alig-alig szűrődött be az ablakon. Épp hogy csak annyi fényt adott, hogy kivegyem a tárgyak körvonalát. A saját ágyamban feküdtem. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem haza, de legalább biztonságos helyen vagyok végre. Felültem és megtapogattam arcomat, s felálltam. Ráérősen a lépcsőhöz vánszorogtam, majd lesétáltam rajta, csiga lassúsággal szedve a fokokat. Mikor leértem az alsó szintre meghökkentem egy kicsit. Egy borzos, kék hajú, békés arcú fiú feküdt a kanapén, és lassan szuszogott. Felmentem a galériába egy takaróért, aztán betakartam.
 -Köszönöm, hogy tegnap este mellettem voltál...
A homlokára nyomtam egy puszit, és hagytam, hogy zavartalanul aludjon tovább. A fürdőbe mentem, az ajtót magam után becsukva. Apránként vettem le magamról a ruhadarabokat, s beálltam a zuhany alá, hogy gyenge testemet felfrissítsem. A zuhanyrózsából jövő forró víz kellőképpen ellazított. Egy ideig csak csukott szemmel élveztem a vízcsobogás megnyugtató hangját. Miután elzártam a csapot, egy törölközőt csavartam magamra és a hajamra. A szárítóról levettem egy tiszta szürke melegítőt és egy fehérneműt. Magamra vettem őket, aztán hajzuhatagom szárazra törlése közben a konyhába mentem. A nyakamba raktam a textilt, és nekiláttam egy bőséges reggeli elkészítéséhez. Feltettem olajat melegedni egy serpenyőben, majd kikevertem a palacsinta tésztát, amibe raktam két kanál tejfölt, ahogy anyukám csinálta régen. Miután kisütöttem az összeset, egy tálban félre tettem őket, és a serpenyőt a mosogatóba raktam. Egy kisebb edényben felmelegítettem egy kis mézet, amihez fahéjat és vanília cukrot kevertem, majd elzártam alatta a tűzhelyet. Egészen addig kavargattam a mézet amíg az el nem kezdett kihűlni. Kevergetés közben nyöszörgésre lettem figyelmes. Kíváncsian pillantottam a kanapé felé, amin a fiú nyammogott félig nyitott szemekkel. Megmosolyogtam.
 -Jó reggelt. -nyújtózkodott.
 -Neked is, Zelo. -tettem le az edényt a konyhapultra.
Mélyet szippantott a levegőből, mire a hasa korgott egy hatalmasat, ezzel jelezve, hogy üres. -Mi a reggeli? -kérdezte mosollyal az arcán, miközben mellém sétált és átnézett vállam felett.
 -Amerikai palacsinta. Remélem szereted.
 -Hm, jól hangzik.
Két tányért raktam a pultra, melléjük raktam a mézes keveréket, a kisütött palacsintákat, és két-két villát, meg kést. Leültünk és mindketten a palacsinták felé nyúltunk villával a kezünkben. Ugyan azért a palacsintáért. Összenéztünk, aztán elkaptam a fejem és elvettem a tésztát, majd meglocsoltam a mézes, fahéjas öntettel. Rögvest nekiálltam enni, közben magamon éreztem a fiú égető tekintetét. Hirtelenjében csak elnevette magát. Jól hallottam? Nevet...? Életemben először hallottam őt nevetni.... Édes hangja zene volt füleimnek. Nem bírtam ki, én is kuncogni kezdtem. Váratlanul elcsendesült, én pedig értetlenül néztem rá.
 -Gyönyörű vagy... -csillogtak íriszei.
Éreztem, ahogy az arcom megtelik vérrel, és felforrósodik. Pár pillanatig még engem figyelt, azután sorra tüntette el a tányérja tartalmát. Mintha a tekintete lyukat égetett volna belém, egészen a lelkemig hatolt. Olyan furcsán éreztem magam...

  Eljött a bemutató napja. Az utolsó napokban már nem feszengtem Zelo közelében, sőt. Viszonylag még élveztem is, ha vele lehettem. A táncpróbákon szinte tökéletes volt az összhang azóta a reggel óta. Már a főpróbán is túl voltunk, de valahogy soha sem mertem túl hosszú ideig a fiú szemeibe nézni. Féltem, hogy megint túlságosan magával ragad, és kiszalad alólam a lábam. A seonsaengnim rám szólt, hogy legalább élesben nézzek már bele abba a két szép szemébe és ne a padlóval szemezzek. Mikor kinéztem a színpad mögül, azt hittem menten összeesek annyi ember várt már kint arra, hogy elkezdődjön a kis műsor. Nem gondoltam volna, hogy ennyien el fognak jönni. Figyelem elterelés képen fejben párszor átnéztem a koreográfiát, hogy biztosan ne rontsak vagy felejtsek el valamit. Amikor mi jöttünk kezdtem bepánikolni. Zelo odajött hozzám és pár biztató szót súgott a fülembe, majd felsétált a színpadra. Mély levegőt vettem, és követtem őt, aztán meghajoltunk mindketten. Felvettük a kezdőpózt. Leültünk egymástól körülbelül egy méterre, térdeinket terpeszben felhúztuk és nyújtott karokkal rátámaszkodtunk.

Taylor Swift - I Knew You Were Trouble

  Mikor elkezdődött az ének az izmaim megrándultak, és a kezdeti idegességem egyszeriben elrepült. Teljes szinkronban, és összhangban mozogtunk a zenére, mintha ez csak természetes lenne. You find me, you find me... Szemeink csak akkor váltak el, ha hátat kellett fordítanom neki, de utána rögtön visszatértünk egymáshoz. Mozdulataink feszesek, erőteljesek voltak. Maximálisan átéltük az egészet. Ahogy hozzám ért, érintése nyomán égett a bőröm. Minden egyes mozdulatnál, amikor hozzá simultam a testem felhevült....

'Cause I knew you were trouble when you walked in

So shame on me now

Flew me to places I'd never been

'Til you put me down, oh...

I knew you were trouble when you walked in

So shame on me now

Flew me to places I'd never been

Now I'm lying on the cold hard ground..

  Ahogy a mozdulatok fogytak, és a zene a végéhez közeledett, az utolsó 'trouble'-nél karjai közé ugrottam és lábaimmal derekát kulcsoltam át. Kezeimmel szorosan közrefogtam arcát, már-már sajátomként éreztem gyors szívverését. Ohh, ohh.. Trouble, trouble, trouble... Hirtelen vége lett mindennek, a hangfalak elhalkultak, és csak mi maradtunk némán, farkas szemet nézve...

  Akkor még nem tudtuk, hogy egy Yum Jun-Ah nevű lány a közönség soraiból árgus szemekkel figyel minket, ami miatt minden el fog veszni....

5. Az igazság

  Még aznap este is csak a csókunkon járt az eszem. Nem tudtam, hogy elmondjam-e Marie-nak vagy tartsam titokban. Azzal a gondolattal feküdtem le aludni, hogy majd holnap reggel munkába menet mindenről beszámolok neki.

  Nem sokkal elalvásom után egy álom kúszott csendesen a fejembe. Éppen zuhanyoztam. Háttal álltam az ajtónak, úgy dúdolgattam csukott szemmel. Csak akkor vettem észre, hogy valaki bejött, amikor hideg kezek értek hátamhoz. Megborzongtam a hirtelen jött érzésre, majd hátra fordultam. Ott állt velem szemben Zelo és kajánul vigyorgott rám. Egyik ujját végig húzta oldalamon, azután ruhástul beállt a víz alá. Csak egy fehér ing és egy farmer volt rajta. Inge pillanatok alatt tapadt rá vizes bőrére. Nem tagadom, tetszett, amit láttam. Keze közé fogta arcom és egy csókot lehelt ajkaimra, majd nyakam kezdte el lágy puszikkal ellepni. Lehámoztam róla az időközben szétázott, fehér anyagot, majd elhajítottam azt. Mikor fogával beharapta picit a bőröm felsóhajtottam, ami még több bátorságot adott a fiúnak. Kezei lecsúsztak oldalamon, majd belemarkolt fenekembe....

  Minden egyes nap meglátogatott álmomban a fiú. Mindegyik ilyen... erotikus volt..... *cirip cirip* Na szóval, mindegyik ilyesmi volt, csak más-más körülmények között. Konyhapult, kanapé, ágy, lépcső... Mikor sorban elmesélgettem mindent Marie-nak, szegény lány köpni-nyelni nem tudott. Párszor hozzá tette, hogy azért megnézné magának ezt a Zelo gyereket, de erősen tiltakoztam, így rám hagyta a dolgot.

  Egy téli nap, munka után sétára indultam. A közeli Gyeongbokgung palota parkjába mentem. Hideg szél fújt, s már a Nap is lemenőben volt. A kabátomat összébb húztam magamon, és vastag sálamba temettem az arcom. Egy kisfiú szaladt el mellettem, aki egyenest anyukájához rohant.

 -Anyu, nézd! Kacsák...! -mutatott a fodrozódó víz felé, amin egy kacsa mama úszott négy kicsinyével.
Mosolyogva néztem végig a kis jelenetet, majd tovább sétáltam. Unottan néztem, ahogy az apró köveket rugdostam, amikor egy cipőt pillantottam meg magam előtt. Felnéztem a lábbeli tulajdonosára, majd sóhajtva tovább sétáltam lehajtott fejjel. Mikor mellette haladtam el, hirtelen megragadta a karom. Visszafordultam, és értetlenül néztem a fiúra. Kihúztam kezem a szorításából, és sietősre vettem a lépéseimet. Puffogtam egyet, és megálltam. Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, mire ijedtemben megrezzentem. Már éppen mondani akartam Zelonak, hogy hagyjon békén, azonban ő gyorsabb volt nálam.
 -Mutatnom kell valamit...
Megfogta a kezem és elkezdett maga után húzni. Meglepetten néztem le összekulcsolt kezeinkre, ami miatt kellemes melegség járt át. Mikor elértünk ahhoz a házhoz, ahol lakom értetlenül néztem fel a fiúra. A lift helyett lépcsőztünk, majd az ajtót kulcs nélkül kinyitotta. Ezt meg hogy..?! De hát bezártam mielőtt elmentem volna itthonról...! Vagy mégsem?
  Egészen a nappali közepéig húzott. Intett, hogy várjam meg ott, azután felsétált a galériába. Pár perc után hangos zaj jött fentről, s az ütő is megállt bennem, amikor megláttam a hópárducot, amint lépcső tetejéről néz rám. Azt hittem összeesek ott helyben. Hátráltam pár lépést, mire a macska csak lelépdelt a galériából, és megállt nem messze tőlem.
 -Zelo, bújj elő... -próbáltam elviccelni a dolgot, miközben reménykedve vártam, hogy a fiú előjön.
Kínomban már nevettem, azonban a testem ugyanúgy remegett, mint a nyárfa levél.
 -Choi JunHong! Ne szórakozz, hallod...?! -váltottam kicsit komolyabb hangnemre.
 -Én vagyok az... -nézett rám a hópárduc.
Kijelentése teljesen lesokkolt, villámcsapásként ért. -Az.. nem lehet...
Sarkon fordultam, hogy elrohanjak, de alig léptem pár lépést, a fiú mögöttem termett, és hátulról ölelt át. Annyira hihetetlen az egész... Egyszerűen nem jutott el a tudatomig, nem bírtam felfogni. Az elmúlt napokban minden erről bizonygatott. Valahogy mélyen magamban már tudtam, éreztem, hogy ez igaz. De, most, így szembesülve ezzel nem tudom hova rakni a dolgot. Azok az álmok... A furcsa dolgok, amik nemrég kezdődtek el...
Megfordultam, és végig néztem a fiún, miközben szemeim egyre csak megteltek könnyel. Felsőteste fedetlen volt, csak egy farmer volt rajta. Szipogva bújtam oda hozzá. Mellkasába fúrtam a fejem, s csendben pityeregni kezdtem. Szótlanul állt és a hátamat simogatta, állát pedig fejemre tette...

  Attól kezdve, amikor álmomban vagy bármikor is meglátogatott a párduc, már nem féltem tőle, de még mindig furcsán álltam a dologhoz. Közelebb engedtem magamhoz, azonban a közvetlen közelében kényelmetlenül éreztem magam. Az Akadémián is jópár tanár úgy könyvelt el magában, hogy ha páros tánc van, akkor az én páromnak mindenképpen Zelo-nak kell lennie. Mondhatom szép...  Éppen egy ilyen óra végén jött oda hozzám a tánctanár és a fiút is odahívta.
 -Na srácok... Arról lenne szó, hogy a közel jövőben lesz egy bemutatója az Akadémiának. A főnökkel úgy gondoljuk, hogy ti ketten felléphetnétek ezen a kis eseményen. Hálásak lennénk érte. Szóval?
Zelo azonnal rábólintott, én viszont nem tudtam mit mondhatnék. Az egyik felem azt súgta, hogy ne tegyem; a másik viszont arra buzdított, hogy már pedig nekem el kell mennem erre a bemutatóra. Kis habozás után kinyögtem egy halk igent, mire a tanár mindkettőnket egy nagy ölelésben részesített. De csakis a seonsaengnim, és a Joy Dance kedvéért...