2. évad, 16. Kuszaság

Previously of the Quaint Dreams...:

 -Inkább beszéljünk valami másról... Hová is megyünk most?

 -Meglepetés.
----------------------------

 -Sa.. SangHoon...? És és... IlHoon..? Sung.. Jae?! Ugye nem álmodom?

 -Annyeong haseyo!
-------------------------------

 -Mindent tönkre tettél.. -kúszott elmémbe a lány hangja. -Az egész a te hibád...

Egyszeriben éles fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, és a tüdőmben rekedt a levegő. Kínos csend lepett el mindent. HimChan lefagyva nézte végig, ahogyan a párduc kihúzza belőlem karmait, majd a bozótba veti magát, és eltűnik A pólómon forró nedvesség áradt szét, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Tényleg.. képes volt.. ezt tenni velem...?

YeonJi pow

    Mikor szemeimet nyitogatni kezdtem, furcsamód halk szuszogást hallottam magam mellől. Odafordultam és egy édesen alvó Zelo-val találtam szembe magam. Megsimítottam arcát, mire résnyire nyitotta pilláit.
  -Jó reggelt. -nyüszögte egy félmosollyal arcán.
  -Neked is.
Felültem, mire kislányom csimpaszkodott nyakamba a nevemet kiáltozva. Az egészet csak álmodtam volna? -dőltem hátra ChoHee-vel. Pár percig még hármasban lustálkodtunk, aztán felkeltem mellőlük és átmentem HimChan-hoz. Mikor beléptem hozzá még hangosan szuszogott. Közelebb sétáltam az ágyához, de váratlanul megreccsent a padló a talpam alatt. Hátára fordult és nyammogott párat. Hirtelen nem tudtam, hova kapjak zavartságomban. Azt hittem menten felsikítok, de inkább visszanyeltem és a takarót megfogva húztam fentebb rajta. Ugyanis anyaszült meztelenül volt. Egyszeriben felhorkantott és karomnál fogva lerántott az ágyra, maga mellé. Elképedve bámultam felsőtestét és a paplan alól kilógó egyik lábát. Fejben megcsapkodtam magam párszor az olyan hülye gondolataim miatt, mint például a "formás combok". Minél jobban próbálkoztam kimászni a szorításából annál inkább húzott magához. Aztán egyszeriben felnyitotta pilláit és tányérnyi nagyságú szemekkel meredt rám. Elhúzódott tőlem és maga elé kapta takaróját. Amíg ő felöltözött, én izzó arccal ültem fel és fordultam a fiúval ellenkező irányba. Pár perc múlva csak annyit észleltem, hogy besüppedt mellettem az ágy. Aztán felnéztem az immáron ruhában lévő HimChan-ra.
  -Én.. -szólaltunk föl egyszerre, mire elmosolyodtunk mind a ketten.
  -Az előbbit.. izé, sajnálom. -vakarta meg zavartan a tarkóját.
Válaszképpen megráztam a fejem, hogy "semmi gond". Kínos csend telepedett ránk. A percek szinte már óráknak tűntek. Ezért inkább ujjaimmal malmozásba fogtam és a padlóval kezdtem szemezni.
  -A koncert.. SungJae és a többiek.. Amikor Marie megtámadott, ugye... nem csak álom volt? -remegett a hangom.
  -Öhm.. Valószínű igen. -nézett végre rám.
  -De hogyan?
  -Hát tegnap, mikor elhoztalak a munkahelyedről elkezdtünk beszélgetni egy darabig. Aztán.. el akartalak vinni valahová, de csak félúton vettem észre, hogy elaludtál. Így inkább hazahoztalak. -mosolygott.
  -Értem.. -sóhajtottam. -És hová szerettél volna elvinni?
  -Az egyik közeli parkba sétálni.
Elkezdte egy picit harapdálni alsó ajkát, és apró pír szökött arcára. Látszott rajta, hogy még mondani szeretne valamit. Jobb kezem vállára raktam, mire megrezzent. Úgy döntöttem rákérdezek.
  -Hm, mi az? Valami baj van?
  -Csak.. a patakhoz is el szerettem volna menni veled.
A patak... Megrohamoztak az emlékképek. Ahogyan ott ültünk a Cheonggyecheon partján, aztán.. megcsókolt. Még mindig ajkaimon éreztem minden apró érintését. Mintha csak ismét a párnáimat falná. Majd eleredt az eső és befutottunk egy kis kávézóba. Megmosolyogtam gondolatot, hogy amikor elállt az eső mi elfutottunk hozzám. Azon a napon, akkor.. olyasmit tettem -tettünk-, amit nem lett volna szabad. De valahogy mégis élveztem. Egyfelől lelkiismeret furdalásom volt, hogy megcsaltam Zelo-t, de másfelől  meg minden egyes percét élvezem a HimChannal eltöltött időnek. Gondolatmenetemből egy vékonyka hang hozott vissza a valóságba. Aztán két kis kar fonódott körém.
  -Omma~ Éhes vagyok! -szorított meg ChoHee.
Elmosolyodtam és odafordultam kislányomhoz, aki ölembe temetkezett aztán felvigyorgott rám.
  -Menj a konyhába, és addig találd ki, hogy mit csináljak. Rendben? -borzoltam meg az amúgy is kócos fürtjeit.
Bólintott egyet és kirohant. Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott. Kimentem kislányom után, akinek megfogtam a kezét és leguggoltam hozzá.
  -Na akkor mit szeretnél enni?
  -Gofrit!
  -Igenis, kisfőnök. -nevettem.
Kislányom épp a tojásokat ütötte fel erősen koncentrálva, kinyújtott nyelvvel, amikor megjelent Marie. A hűtőhöz lépett és kivett belőle egy doboz tejet. Már tűkön ülve vártam, hogy mikor tesz valami csípős, epés megjegyzést, de a lány csak csendben iszogatta a tejét. Furcsálltam is, hogy most nem kezdett el veszekedni, mint idáig bármikor mióta átváltozott. Sóhajtottam egyet és folytattam a gofri sütést ChoHee-val. Egy pillanatban nem figyeltem oda, mire sírást hallottam meg. Odakaptam a fejem és csak annyit láttam, hogy kislányom a jobb mutatóujját szorongatja és pityereg. Marie odalépett hozzá és felkapta a kezébe.
  -Gyere, mutasd. -mondta neki. -Hát ezt szépen megégetted. Menjünk és kezeljük le, oké?
Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Ezt most jól hallottam és láttam? Mikor lett Marie megint ilyen kedves? -töprengtem magamban. Mikor visszajöttek a lány mosolyogva adta át nekem ChoHee-t, aztán kopogást hallottunk és egy JeongMin lépett be a nappaliba. Ha azt gondoltam először, hogy ennél furcsább nem is lehetne, akkor nagyot tévedtem. Azt hittem a fiúval már megszakította minden kapcsolatát, erre tessék.
  -Oh, oppa! Végre itt vagy! -ugrott a nyakába.
  -Ühm. -bólintott a fiú. -Akkor mehetünk?
Az állam már a bokámat verdeste. Az egy dolog, hogy engem figyelembe se vett és köszönni is luxus, de hogy ilyen jóban legyenek.. Éppen menni készültek, mikor JongUp toppant be. Amikor meglátta a kettejüket azonnal megtorpant és szemeit lesütve sétált oda hozzám. A lányt cseppet sem érdekelte a mellette elsétáló hópárduc fiú. Miután elmentek JongUp szomorúan ült le ChoHee-val az ölében, míg én csináltam a gofrikat.
  -Valami történt? -kérdeztem.
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el. -mosolyogtam rá kissé erőltetetten.
A következő pillanatban Gwiyomi szaladt a lábunkhoz. Biztosan megérezte az illatokat. Miközben ChoHee a kiskutyán nevetett és én megpróbáltam elzavarni, a történteken rágódtam. Régebben sem volt tejfel az életem, de mostanában minden egyre kuszább. A Zelo-val való kapcsolatom, a kislányunk, HimChan, Marie, és még sorolhatnám... Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

2. évad, 1. Kellemetlen igazság

YeonJi pow

Pár hónappal később
  Amióta kiderült, hogy JunAh köpött be minket az Öreg királynak, DaeHyun-nak nagy nehezen sikerült feldolgoznia az egészet. A fiúkkal azt tanácsoltuk neki, hogy nézzen szét az itteni párduclányok között. Sokukkal megpróbálkozott egy kapcsolattal, de valahogy szegénynek sehogy sem jött össze a dolog. Szegénykém... Egy nap azonban amikor Szöul azon részén sétáltunk, ahol a párducok tanyája van, egy sikátorból egy kétségbeesett kiáltást és sírást hallottunk meg. YoungJae és DaeHyun odamentek megnézni mi az, majd az előbbi fiú visszajött, a másik pedig leguggolt egy hatalmas szemetes konténer mellett és beszélni kezdett valakihez.
 -Csak egy rémült lány az, DaeHyun ott maradt megvigasztalni. -sóhajtotta unottan.
 -Szerintem menjünk vissza. Dae meg majdcsak hazatalál valamikor. -fordított hátat YongGuk és elkezdett sétálni a visszavezető úton.
Követtük őt, de egy pillanatra még hátra néztem. Furcsa előérzetem támadt...

  Már sötétedett, vagyis este kilenc felé járhatott már, amikor az alvó ChoHee-t vettem fel a kezembe, hogy elinduljunk haza, Zelo meg a baba cuccait szedegette össze szorgosan a második emeleti nappaliban. Életem legjobb ötlete volt, hogy ideköltöztem Szöulba... Egyszer csak meghallottuk, hogy nyitódik a garázsajtó, pár perc múlva pedig szipogást és DaeHyun hangját, ahogy valakihez beszél. Az ajtó kinyílt és belépett rajta két személy. Ahogy sejtettem DaeHyun volt az, és egy idegen lány volt vele, aki halkan sírt. A fiú karját átdobta a lány vállán, és magához húzta.
 -Mi a.. -suttogta mellettem Marie.
 -YongGuk-hyung, jönnél egy perce, kérlek... -nézett komolyan a leader-re a fiú.
Félre vonultak a konyhába, ahol a lány leült az egyik székre a pultnál. Fél füllel hallgattam őket végig.
 -Gond van.. Szerintem hallgasd meg. -bólintott a fejével a lány felé.
 -Rendben. Akkor, halljuk... -fordult felé YongGuk.
 -Szóval.. izé... Egyik este az álmodtam, hogy egy vadmacskává változok át és, hogy otthon... mindenkit cafatokra tépek szét, és.. mikor felébredtem az egész ruhám véres volt... a bátyám, meg az anyukám ott hevert előttem halottan..... -fakadt ki, könnyei pedig jobban kezdtek záporozni. -Kérlek, segítsetek... Miféle szörnyeteg vagyok egyáltalán?! -kiáltotta elkeseredetten.
HimChan lassan kitessékelt mindenkit, beleértve engem is. Csak DaeHyun, YongGuk és az ismeretlen lány maradt bent.

Író pow

  Később kiderült, hogy a lány neve Shin MooRae, és a párduc lényét is újonnan fedezte fel, ami nemrég tört felszínre. Kapott egy szobát a fiúknál, mert nem merték elengedni úgy, hogy még nem tud igazán uralkodni magán. A lány egész nap az ágyában feküdt, ahonnan semmi áron sem akart kikelni, annyira megviselte, amit a családjával tett. Amíg jobban nem lett DaeHyun viselte gondját. Beszélgetett vele, próbálta jobb kedvre deríteni, és amikor csak kellett mellette volt. Egy nap a lány a saját lábán sétált fel a nappaliba, ahol DaeHyun a tv-t bámulta, JongUp pedig a bokszzsákon edzett. Álmosan nyitotta ki a második emelet ajtaját, a fiúk meglepetten néztek rá, miközben MooRae ásítozva dörzsölgette jobb kezével a szemét. A kanapén ülő fiú azonnal felpattant és a lányhoz lépdelt, hogy karjaiba zárja. Erősen szorította magához, amitől egy kicsit meghökkent MooRae. Végül ő is átfonta a fiú háta mögött kezeit és mosolyogva bújt hozzá...

YeonJi pow

  Vettem a bátorságot és egyedül hagytam a gyereket a fiúkkal, míg mi Marie-val elmentünk egy kényeztető masszázsra. A testem teljesen elgémberedett a szülés óta, és szükségem volt már egy kis kikapcsolódásra is.

Zelo pow

  Miután a lányok elmentek YongGuk félrehívott, fogalmam sincs miért. A bokszzsákhoz sétáltunk, ahol nekidőltem a falnak, Hyung pedig a zsákot kezdte lökdösni.
 -Mi lenne az? -kérdeztem.
 -Nem is tudom.. Nem tudom mit tehetnék... Még sosem volt példa arra a fajtánkban, hogy egy emberrel való kapcsolatból született volna egy utód. Olvastam már arról, hogy voltak ilyen románcok, de félvér gyerekről sehol sem volt szó. Úgy hogy valószínű ti vagytok az elsők e-téren.

 -Igen, és?
 -Olyan tüneteket észleltem, amik arra utalnak, hogy a te véredből örökölt többet a kis ChoHee... Gyorsabban fejlődik a megszokottnál, nem tudom ti észrevettétek-e már.
 -Nem igazán... -rántottam meg a vállam.
 -Alig múlt el egy éves és már idősebbnek néz ki, mint egy három éves kisgyerek. -lökött erősebbet a zsákon. -És nem tudom megmagyarázni miért van ez... -túrt tanácstalanul a hajába.

YeonJi pow

  Mikor végeztünk, beültünk egy taxiba, hogy visszakocsikázzunk a párductanyára. Útközben Marie elég sokat beszélt, így nem figyeltem igazán arra, hogy mit mond. Azonban egy mondatja megütötte a fülem.
 -Hallod.. Kicsit fura nekem ez az egész. ChoHee kicsit mintha nagyobb lenne az átlagnál, és mintha idősebb lenne a koránál.. Nem gondolod? -nézett rám mosolyogva.
Magamban eltöprengtem. Éppen hogy csak egy éves, és már rendesen jár, futkározik, és megállás nélkül, folyamatosan beszél. Kicsit úgy éreztem magam, mint az Alkonyatban Bella... Mikor odaértünk, a nappaliban engem is félrehívott YongGuk oppa. Lementünk a garázsba, addig ChoHee-t rábíztam Marie-ra.

Marie pow

  Egy kicsit magamra maradtam barátnőm kislányával, akivel eljátszadoztam. A haját két copfba kötöttem fel, fufruját pedig szépen kifésültem. Hirtelen a telefonom hangja zavart meg, felálltam a kanapéról és odamentem a konyhapulthoz, ahol hagytam a készüléket. Egy sms...

Szeretlek~ :3

 -Istenem ez a fiú. -nevettem.
Egy épületben vagyunk, bármikor feljöhetne, hogy elmondja ezt, de nem. Üzenetben könnyebb és kényelmesebb. A lustaság nagy úr.. Mikor megfordultam, hogy megnézzem mi van ChoHee-vel, a padlón egy kicsi, hempergőző vadmacskát pillantottam meg. Ijedtemben felsikítottam, és hátrálni kezdtem.
 -Segítség! -kiáltottam, mire JongUp rontott be az ajtón.
Aggódva körbe nézett, ám amikor megpillantotta a vidáman játszó macskát arcvonásai ellazultak, és felvette a földről.
 -Tedd le! Meg fog harapni, és a végén még elkapsz valamit tőle! -mutattam rá remegő ujjammal.
 -Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap.. -sóhajtotta. -Marie, nem kell félned.. ez itt ChoHee.
 -Hogy ki..?

Abban a minutumban abból a valamiből ismét ChoHee lett a szemem láttára. Teljesen ledöbbentem. A fiú megpróbálta megmagyarázni a helyzetet, de meg sem hallgattam. Kirohantam a házból, egyenesen az utcára. Ameddig a lábam bírta futottam, és csak futottam. Aztán egy konténer mellett megálltam, és a hideg betonra rogytam. Mi az, hogy YeonJi lánya hópárduc, és hogy ők is azok...?

14. Érzelmek hálójában

Marie pow

  Szörnyű volt látni YeonJi-t, ahogy napról napra folyamatosan egyre depressziósabb lett. Segíteni akartunk neki mindannyian, de nem hagyta. Szégyelltem magam azért, mert közben JongUp-al egyre közelebb kerültünk egymáshoz. A fiú még azt is bevallotta, hogy nem érdeklik a nemzetiségi, és a nyelvi problémák. Aranyos volt tőle... Egyik nap pont barátnőmtől taxiztam el a fiúkhoz. Alig parkolt le a kocsi, de már nyílt is a garázs ajtaja. Éppen ki akartam fizetni a fuvart, amikor odaállt mellém JongUp és még előttem a sofőr kezébe nyomta a pénzt. Miután a taxi elhajtott sóhajtva sétáltam be a garázsba, majd a fiú lecsukta mögöttem az hatalmas fém szerkezetet.
 -Köszönöm oppa. De ha még egyszer helyettem fizetsz, eskü lenyomom a torkodon a magassarkúm. -emeltem fel fenyegetően a lábam, ugyanis már nem ez volt az első eset.

 -Bármikor újra megtenném. -szólalt meg angolul, amivel picit meglepett. -Nem viccelek. -vigyorgott.
 -Halál JongUp-ra! -kiáltottam el magam.
A fiú felé kezdtem futni, miután lekaptam a jobb lábamról a beígért cipőt. Százezerszer körbe rohantunk a kocsik között, azonban nálam gyorsabbnak bizonyult.
 -Feladom... -vettem vissza lábbelimet, és nekitámaszkodtam az egyik Hyundai-nak.
 -JongUp vs. Marie... Egy-null... -nevetett diadalittasan.
 -*Nu pogodi...
*Nu págágyí. - Na megállj csak.
 -Eh? -nézett rám értetlenül.
Eldobtam mindkét magassarkúm és megiramodtam felé. Kicsit későn kapcsolt, így valamennyire sikerült beérnem és a hátára ugortam. Belecsimpaszkodtam, mint egy kis majom, és semmiért sem eresztettem el. -Meg vagy!
Egyszer csak megszédültem, annyit ficánkolt alattam. Lemásztam róla és a legközelebbi autó motorháztetejére ültem. A fiú is így tett, s arcomat kezdte kémlelni. Egy kicsivel később is még engem bámult, amitől kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Éreztem, ahogy arcomba vér szökik, és felforrósodik. Kezét lassan, az enyémhez vezette, majd megfogta azt, végül ujjainkat is összekulcsolta. Amikor kezeinkre néztem melegség járta át a szívem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz majd, ha ideutazom.
 -Ez most mi közöttünk? -kérdezte félénken.
 -Nem tudom, de... kedvellek. -kezdtem ujjaival játszani.
 -Én is... -szorította meg mancsomat.

YeonJi pow

  Egyre gyakoribbak lettek a rosszul léteim, ezért titokban meglátogattam egy nőgyógyászt. Feszengve ültem fel a vizsgáló ágyra, majd feküdtem el azon. Izgatottan vártam, hogy mit fog mondani az orvos. A vizsgálat végeztével egy szekrényhez sétált, amiből egy barna kis szatyrot vett elő. Visszalépdelt hozzám, s a kezembe nyomta a csomagot.
 -Gratulálok kisasszony, maga gyermeket vár. -mosolygott rám őszintén. -Ebben a csomagban megtalál mindenféle kisebb-nagyobb segítséget a későbbiekhez. Majd telefonon megbeszéljük a további vizsgálatok menetét, ha esetleg úgy döntene, hogy megtartja.
Lesokkolva hagytam magam mögött az utcákat a városban sétálva. Minden negyvenes éveiben járó nő, és az afölöttiek, végig néztek rajtam, és amikor a szatyron meglátták a 'BabyBoom' feliratot, azonnal elmosolyodtak. Otthon teljesen magamon kívül, egész nap a csomagot bámultam. Valahogy nem bírtam megbarátkozni a gondolattal, hogy babát várok attól, aki számomra a legfontosabb, és aki most halottan fekszik kitudja hol. Feldolgozhatatlan volt, hogy a szívem alatt egy pici Zelot hordok, egy új életet. Mindig is szerettem a gyerekeket, és meg voltam győződve arról, hogy majd én is szeretnék, de... nem ilyen körülmények közt. Boldog vagyok, hogy itt Szöulban születhet meg, viszont elkeserít, hogy apa nélkül kéne felnőnie. Senkinek sem kívánnám, hogy apuka, esetleg anyuka nélkül nőjön fel, nem még a saját véremnek. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne ha a gyermek apja még köztünk lenne.

 -Anya... -szorongatta lábamat az én kis lányom. -Apa megijesztett. -sírt.
Zelora néztem, aki csak védekezőn felemelte kezeit.
 -Nem meg mondtam, hogy ne ríkasd meg a gyereket, azzal, hogy a fogaidat villogtatod? -mosolyogtam.
Egyszerűen nem bírtam rá haragudni. Felemeltem a picit és karba véve kezdtem el vele sétálni a közeli játszótér felé, amit még a fiúkkal és Marie-val építettünk közösen a gyerekeknek. Beültettem a hintába és óvatosan meglöktem párszor. Nem tetszett neki. JunHong felé nyújtózkodott karjaival. A fiú odasétált mögé, kivette a lányt, majd leült a hintába és az ölébe ültette. Lassan kezdtek előre-hátra mozogni, mire a pöttöm hangos nevetésben tört ki.
 -Bezzeg ilyenkor már jó apád, mi? -nevettem karba tett kezekkel.

  Akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe, párat szipogtam, aztán a takarómba töröltem víz áztatta arcomat. A szívem mélyén még él a remény bennem, hogy semmi baja sem esett a fiúnak, és majd vissza fog jönni hozzám, hozzánk... Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, mindenképpen megtartom, és felnevelem a picit. Biztosan Ő is így szeretné. Felhívtam az orvosom, hogy elújságoljam neki a hírt, és hogy kérjek időpontot a következő vizsgálatra. Egyedül Marie-nak mondtam el, hogy terhes vagyok. YongGuk-éknak nem mertem. Csak hónaponként egyszer kellett bemennem ultrahangra és vérvételre. Barátnőm segített rendet rakni a lakásban. Három zsák szemét bőven összegyűlt, amiket hatalmas mosollyal vitt ki a ház melletti kukákhoz. A rosszullétek elmúltával egyre kívánósabb lettem. Sósat, édeset egyaránt kívántam. Próbáltam megelőzni a nagy éhségrohamokat naponta többszöri, kis evésekkel. A doki tanácsára gyümölcsöket is mindennap ettem. A pocakom egyre nagyobb, s nagyobb lett. Valamilyen szinten vigaszt nyújtott az, hogy habár Zelo nem lehetett mellettem, szerelmünk gyümölcsét hordom a szívem alatt. A 21. hétre már kezdte fúrni az oldalam az a kérdés, hogy vajon fiú lesz-e vagy lány. Éppen a vizsgálóágyon feküdtem, míg a doktornő bezselézett hasamon húzogatott végig egy kis szerkezetet. Tisztán lehetett hallani, ahogy ver a pici szíve. Pár percig még csendben figyeltem a monitoron lévő apróságot, aztán Dr. Choi megszólalt.
 -Örömmel közlöm YeonJi-shi, hogy kislánya lesz. -fordult felém mosolyogva.

  Szabadidőmben -,ami bőven volt- mindig zenét hallgattam, vagy énekelgettem. Egy listát is összeállítottam a baba cuccainak. Marie-val elmentünk egy kismama boltba, s körbenéztünk. Hasamat simogatva nézegettem az apró kis kezeslábasokat. Barátnőm vigyorogva ugrált a sorok mellet, és jó pár játékot és kelléket beledobált a kosárba.
 -Nézd! De édes~ -kocogott oda egy plüss hópárduchoz.
A szívem összeszorult, mikor megpillantottam a játék macskát. Torkomban egy gombóc keletkezett, és a gyomrom is görcsbe rándult. nem tudtam lebeszélni a plüss megvételéről, így az újonnan vett tárggyal tértünk haza, sok más babacuccal együtt. Egyre többet rúgott és mozgolódott, a hasam konkrétan hullámvasutazott. Dr. Choi nevetve jegyezte meg, hogy akkora vagyok, mint egy csatahajó.

  Nyár felé járt már. Úgy 37 hetes lehettem, amikor egy lenge, virágmintás ruhában kiültem a teraszra egy napozóágyba. Nem égetett a nap, épp hogy csak pár felhő volt az égen, és kellemesen fújdogált a szél is. Csendben hallgattam a madarak csicsergését, s valahogy elnyomott az álom...

 -Anyu, apu... gyertek már! -húzott mindkettőnket a fókák medencéjéhez hat éves lányunk.
Mikor a korlátnak támaszkodtunk Zelo megborzolta a gyerek haját, aki erre elnevette magát. Ujjongva mutogatott az egyik oroszlánfóka felé, amelyik az orrán egyensúlyozott egy labdával. A következő állomásunk a bébi állatok háza volt. Ott a fiú kezébe nyomtak egy kis oroszlánt. Mindannyian simogatni kezdtük, a macska meg nyávogott egyet párszor. Gyorsan elénk állt egy állatkerti gondozó egy fényképzőgépet tartva a kezébe.
 -Kimchi~ -mondtuk mosolyogva a kisállattal pózolva, közben Zelo a kezem simogatta...

  Arra ébredtem, hogy valaki a karom cirógatta. Azt hittem, hogy csak Marie az, így mosolyogva nyitottam ki a szemem, azonban amikor megláttam az illetőt a mosoly lefagyott arcomról és komótosan felálltam. Ujjaimmal arca minden szegletét végigsimítottam.
 -Mond, hogy csak álmodom, és ez nem a valóság... -buggyantak ki könnyeim.
Remegve léptem felé pár lépést, s teljesen lesokkolva néztem barna íriszeibe. Tekintetét, majd kezét hasamra vezette. Pillái alól egy apró sós csepp hullott le. Sír..? A szívem hangosan zakatolni kezdett. Itt van... Choi JunHong visszatért.....

5. Az igazság

  Még aznap este is csak a csókunkon járt az eszem. Nem tudtam, hogy elmondjam-e Marie-nak vagy tartsam titokban. Azzal a gondolattal feküdtem le aludni, hogy majd holnap reggel munkába menet mindenről beszámolok neki.

  Nem sokkal elalvásom után egy álom kúszott csendesen a fejembe. Éppen zuhanyoztam. Háttal álltam az ajtónak, úgy dúdolgattam csukott szemmel. Csak akkor vettem észre, hogy valaki bejött, amikor hideg kezek értek hátamhoz. Megborzongtam a hirtelen jött érzésre, majd hátra fordultam. Ott állt velem szemben Zelo és kajánul vigyorgott rám. Egyik ujját végig húzta oldalamon, azután ruhástul beállt a víz alá. Csak egy fehér ing és egy farmer volt rajta. Inge pillanatok alatt tapadt rá vizes bőrére. Nem tagadom, tetszett, amit láttam. Keze közé fogta arcom és egy csókot lehelt ajkaimra, majd nyakam kezdte el lágy puszikkal ellepni. Lehámoztam róla az időközben szétázott, fehér anyagot, majd elhajítottam azt. Mikor fogával beharapta picit a bőröm felsóhajtottam, ami még több bátorságot adott a fiúnak. Kezei lecsúsztak oldalamon, majd belemarkolt fenekembe....

  Minden egyes nap meglátogatott álmomban a fiú. Mindegyik ilyen... erotikus volt..... *cirip cirip* Na szóval, mindegyik ilyesmi volt, csak más-más körülmények között. Konyhapult, kanapé, ágy, lépcső... Mikor sorban elmesélgettem mindent Marie-nak, szegény lány köpni-nyelni nem tudott. Párszor hozzá tette, hogy azért megnézné magának ezt a Zelo gyereket, de erősen tiltakoztam, így rám hagyta a dolgot.

  Egy téli nap, munka után sétára indultam. A közeli Gyeongbokgung palota parkjába mentem. Hideg szél fújt, s már a Nap is lemenőben volt. A kabátomat összébb húztam magamon, és vastag sálamba temettem az arcom. Egy kisfiú szaladt el mellettem, aki egyenest anyukájához rohant.

 -Anyu, nézd! Kacsák...! -mutatott a fodrozódó víz felé, amin egy kacsa mama úszott négy kicsinyével.
Mosolyogva néztem végig a kis jelenetet, majd tovább sétáltam. Unottan néztem, ahogy az apró köveket rugdostam, amikor egy cipőt pillantottam meg magam előtt. Felnéztem a lábbeli tulajdonosára, majd sóhajtva tovább sétáltam lehajtott fejjel. Mikor mellette haladtam el, hirtelen megragadta a karom. Visszafordultam, és értetlenül néztem a fiúra. Kihúztam kezem a szorításából, és sietősre vettem a lépéseimet. Puffogtam egyet, és megálltam. Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, mire ijedtemben megrezzentem. Már éppen mondani akartam Zelonak, hogy hagyjon békén, azonban ő gyorsabb volt nálam.
 -Mutatnom kell valamit...
Megfogta a kezem és elkezdett maga után húzni. Meglepetten néztem le összekulcsolt kezeinkre, ami miatt kellemes melegség járt át. Mikor elértünk ahhoz a házhoz, ahol lakom értetlenül néztem fel a fiúra. A lift helyett lépcsőztünk, majd az ajtót kulcs nélkül kinyitotta. Ezt meg hogy..?! De hát bezártam mielőtt elmentem volna itthonról...! Vagy mégsem?
  Egészen a nappali közepéig húzott. Intett, hogy várjam meg ott, azután felsétált a galériába. Pár perc után hangos zaj jött fentről, s az ütő is megállt bennem, amikor megláttam a hópárducot, amint lépcső tetejéről néz rám. Azt hittem összeesek ott helyben. Hátráltam pár lépést, mire a macska csak lelépdelt a galériából, és megállt nem messze tőlem.
 -Zelo, bújj elő... -próbáltam elviccelni a dolgot, miközben reménykedve vártam, hogy a fiú előjön.
Kínomban már nevettem, azonban a testem ugyanúgy remegett, mint a nyárfa levél.
 -Choi JunHong! Ne szórakozz, hallod...?! -váltottam kicsit komolyabb hangnemre.
 -Én vagyok az... -nézett rám a hópárduc.
Kijelentése teljesen lesokkolt, villámcsapásként ért. -Az.. nem lehet...
Sarkon fordultam, hogy elrohanjak, de alig léptem pár lépést, a fiú mögöttem termett, és hátulról ölelt át. Annyira hihetetlen az egész... Egyszerűen nem jutott el a tudatomig, nem bírtam felfogni. Az elmúlt napokban minden erről bizonygatott. Valahogy mélyen magamban már tudtam, éreztem, hogy ez igaz. De, most, így szembesülve ezzel nem tudom hova rakni a dolgot. Azok az álmok... A furcsa dolgok, amik nemrég kezdődtek el...
Megfordultam, és végig néztem a fiún, miközben szemeim egyre csak megteltek könnyel. Felsőteste fedetlen volt, csak egy farmer volt rajta. Szipogva bújtam oda hozzá. Mellkasába fúrtam a fejem, s csendben pityeregni kezdtem. Szótlanul állt és a hátamat simogatta, állát pedig fejemre tette...

  Attól kezdve, amikor álmomban vagy bármikor is meglátogatott a párduc, már nem féltem tőle, de még mindig furcsán álltam a dologhoz. Közelebb engedtem magamhoz, azonban a közvetlen közelében kényelmetlenül éreztem magam. Az Akadémián is jópár tanár úgy könyvelt el magában, hogy ha páros tánc van, akkor az én páromnak mindenképpen Zelo-nak kell lennie. Mondhatom szép...  Éppen egy ilyen óra végén jött oda hozzám a tánctanár és a fiút is odahívta.
 -Na srácok... Arról lenne szó, hogy a közel jövőben lesz egy bemutatója az Akadémiának. A főnökkel úgy gondoljuk, hogy ti ketten felléphetnétek ezen a kis eseményen. Hálásak lennénk érte. Szóval?
Zelo azonnal rábólintott, én viszont nem tudtam mit mondhatnék. Az egyik felem azt súgta, hogy ne tegyem; a másik viszont arra buzdított, hogy már pedig nekem el kell mennem erre a bemutatóra. Kis habozás után kinyögtem egy halk igent, mire a tanár mindkettőnket egy nagy ölelésben részesített. De csakis a seonsaengnim, és a Joy Dance kedvéért...

3. Kényelmetlen koreográfia

  Egy iroda szerűséghez vitt el, ahol megbeszéltük a részleteket és pár papírmunkát is elintéztünk. Egy bizonyos összeget kellett csak hónaponta fizetnem, cserébe bármikor bemehettem bármilyen órára, vagy akár csak úgy gyakorolni. Nem tudom, mi ütött belém, de valahogy úgy éreztem többször akarok találkozni ezzel a Zelo-val. Felkeltette az érdeklődésemet ez a fiú, túlságosan is. Miután hazaértem, ledobtam a cipőm és rögtön a galériába siettem fel. Előkotortam a takaróm alól a laptopom, és a keresőbe bepötyögtem, hogy: nagymacska fajták. Kíváncsivá tett az, hogy vajon milyen macska lehet, amelyik rettegésben tart....

 -Hó... párduc.... -olvastam az egyik kép alatt, ami feltehetően az volt, amit kerestem.
Lecsuktam a gépem, utána fentről kinéztem az ablakon. Bevillantak a képek a nagy testű ragadozóról az agyamban. Amikor arra a fiúra néztem, s egy morgás hallottam, és amikor az álmomban a földre nyomott... Elhessegettem a szörnyű gondolatokat, lementem az alsó szintre és figyelem elterelés képen zene hallgatás közben mosogatni kezdtem.

  Pár nappal később munka után taxiba ültem, és már száguldottunk is az Akadémiára. Miután kiszálltam az épületnél, a bejárat felé kezdtem gyorsan lépdelni, azonban az ajtóban nem figyeltem és sikeresen rám nyitották a bejáratit, ami szabályosan arcon vágott. Az orromat fogva guggoltam le, miközben fájdalmamban nyöszörögtem. Az illető, aki rám nyitotta az ajtót, leguggolt mellém és kezét vállamra rakta. Nem szólt egy szót sem, így felnéztem rá. Zelo összevont szemöldökkel kémlelte arcomat, majd elvette a kezemet és megtapogatta az orrom. Odébb húzódtam tőle, majd felálltam, mire ő csak lentről pillantott fel rám. Aztán kiegyenesedett, zsebre vágta a kezét és elsétált. Eléggé furcsa helyzet volt, de megpróbáltam túl tenni magam rajta, ezért szaladtam is táncra.

  Mikor benyitottam már mindenki bent volt, és párosával álltak.
 -Áh, Yeon-Ji. Csakhogy itt vagy. Vedd le a kabátod és állj be valamelyik fiúhoz. -utasított a tánctanár mosolyogva.
Körbe néztem a teremben, de már mindenkinek volt párja.
 -Ő... Seonsaengnim... -hajtottam le fejemet.
 -Ne aggódj, kerítünk neked partnert. -kacsintott, mire elővette telefonját és félre vonult.
Pár perc múlva visszatért közénk, és megveregette a vállam. -Hamarosan itt lesz. -majd az egész csapat felé fordult. -Addig is hallgassuk meg, hogy ma mire táncolunk.

Két tenyerét összecsapta, majd telefonját a hifihez csatlakoztatta. Amikor felcsendült egy ismerős dallam azt hittem kiugrok a bőrömből. Az egyik személy szerinti kedvenc számom volt az. Már csak azért is, mert YoonJi-val hasonlított a nevünk. Most már értem, miért kellett párokba állnunk.
 -Gyerekek, ma... -de hirtelen abbahagyta mondandóját, és az ajtó felé fordult. -Áh, Zelo. Végre megjöttél. -pacsizott le a fiúval. -Kérlek állj be YeonJi mellé.
Megszólalt bennem a vészharang... Hogy mi?! Zeloval kell táncolnom...? A fiú úgy tett, ahogy a tanár mondta, és mellém lépdelt.
 -Na szóval... Ma NS YoonG-re fogunk táncolni. Pontosabban az If You Love Me koreo-ját tanuljuk be... Akkor álljatok egymásnak háttal.
Elkezdte mutogatni a lépéseket, a mögöttem álló fiú pedig csak követte az utasításokat. Amikor kicsit közelebb kerültünk egymáshoz éreztem, ahogy arcomat elönti a pír, ég a forróságtól. Lányos zavaromban nem tudtam, mit tegyek, így hát csak tettem amit kellett. Vagyis követtem a mozdulat sort.

  Érintése nyomán égett a bőröm.

Ahogy a tükörben néztem magunkat valami furcsát éreztem.

Szívem hevesen dobogott, és a hideg végig futott rajtam.
Akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám....

  Pár nappal később az álmaimban egyre többször bukkant fel a hópárduc. Eleinte csak párszor, egy-egy rövid álom erejéig. Végül már minden éjszakám vele töltöttem és kezdtem egyre nehezebben aludni. Ám amikor egy nap nem jött álom a szememre, és még hajnali 3-kor is a gépem bámultam a galériában ülve, hirtelen elkezdett esni az eső. Nem csodálkoztam rajta, hiszen ősz volt már. Az ablakon egyre sűrűbben kezdtek kopogni az eső cseppek. A végére szép kis vihar keletkezett belőle. Unottan írtam ki Tumblr-re, hogy éppen zuhog. Hirtelen csörömpölést hallottam meg az alsó szintről. Lenéztem, de semmit sem láttam. Elterültem a matracomon és a fejem a párnámba fúrtam, amikor egy sokkal hangosabb zaj ütötte meg a fülem. Felálltam és a lépcső feléig lesétáltam, onnan néztem körbe. Sehol semmi. Érdekes... Megrántottam a vállam, majd elindultam vissza fel-felé, azonban morgást hallottam meg magam mögül. Pár másodperc után hátrafordultam és egy vörös szempárral találkoztam. A hópárduc lépett egyet felém, mire én hátrálni kezdtem, de megcsúsztam és elestem. A nagy testű macska mellkasomra lépett és tekintetét az enyémbe vájta, aztán egy eget rengető dörgés rázta meg a szobát, amit tizedmásodpercek után egy villám világított be. Amit megláttam, az teljesen megrémített. Nem akartam elhinni... 
 -Z.. Zelo...?

2. Különös álom

  Miután kész lettem a vacsorával leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tv-t és közben a kis edényből falatoztam.  Egy elég érdekes vígjáték ment éppen. A címe Baby and Me, és Jang Geun Suk volt benne a főszereplő. Leraktam a konyhapultra a lábast, majd visszaültem és néztem tovább a filmet. Nem tudom, hogy sikerült, de bealudtam közben, és eldőltem a kis egyszemélyes ágy szerűségen.

IU - The Story Only I Didn't Know

  Álmomban egy csendes kis történelmi parkban voltam. Épp hogy csak hajnalodott, így a nap fénye narancssárgásra színezte az eget. Egy kis tó mellett sétáltam el, minek felszínén a Nap fénye ragyogott. A tavacska közepén a Gyeongbokgung palota egyik épülete helyezkedett el. Alig volt néhány ember az épületek között, és az autók zaját is alig lehetett hallani. Egy hatalmas fa mellett sétáltam el, minek aljában egy bokor volt. Ismerős morgást hallottam, mire azonnal odakaptam a fejem. A következő pillanatban már csak annyit észleltem, hogy a földön fekszem és valami nem engedi, hogy felkeljek. A nagymacska erős mancsaival tartott egy helyben. Bárhogy próbáltam segítségért kiáltozni senki sem segített. Egy helyben ficánkoltam, hogy szabadulni tudjak, de semmi haszna nem volt. Szemembe könnyek szöktek, amik aztán lassan csordogáltak le arcomon. Kezemmel töröltem le a sós cseppeket, amikor egy ismerős hangot hallottam meg.
 -Ne sírj... Kérlek...
Amikor látásom kitisztult, szipogva néztem a macska szemeibe. Ugyanis a hang felőle jött. Vörösen izzó szemei furcsa mód megnyugtattak, és akadozó légzésem is rendbe jött. Lelépett rólam, és eltűnt a bokorban... Feltornáztam magam ülő helyzetbe és az állat nyoma után kutattam szemeimmel, azonban az sehol sem volt. Ledöbbenve álltam fel, és a földet kezdtem fixírozni. Az a hang,... pont mint az ismeretlen fiúé...

  Mikor felébredtem csukott szemmel nyújtóztam és ásítottam egyet, majd kinyitottam szemeim. A tv még mindig be volt kapcsolva. Odacsoszogtam és kikapcsoltam, utána elmentem a fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. Hajmosás közben megbeszéltem magammal, hogy ma elmegyek munkát keresni. Mikor kiléptem a fürdőből törölközőbe csavarva, megszólalta a telefonom. Odaszaladtam a kabátomhoz és kivettem belőle a készüléket.
 -Haló?
 -Tudod olyat is feltaláltak, hogy hívás gomb... -szúrt le barátnőm.
 -Uram isten, Marie.! Teljesen kiment a fejemből. Ne haragudj!
 -Dehogy haragszom. -nevette el magát. -Csak eszedbe juthattam volna. -hallani lehetett, ahogy mosolyog a vonal másik végén.
 -Sorry... De, figyelj. Csodaszép ez a lakás, amit szereztél nekem. Egy isten vagy!
 -Tudok róla. -kuncogott. -És mesélj csak, milyen Szöul?

Elmeséltem neki az út fáradalmait, majd megemlítettem neki a tegnapi kis incidenst.
 -És? Hogy néz ki? Helyes?
 -Hát,.. hogy őszinte legyek... Nagyon magas a korához képest, viszont a szemei...
 -És mi a neve?
 -Azt... nem kérdeztem meg.
 -Hogy a villám kacsintson rád! A nevét igazán megkérdezhetted volna!
Utána elmeséltem neki az álmomat, amit nem tudott hová rakni. Végül elköszöntünk egymástól, én pedig felmentem a galériába, hogy embert varázsoljak magamból.

  Kicsit hűvösebb idő volt az utcákon, és a szél is fújt. Kabátomat összehúztam magamon, úgy sétáltam el egy hostess céghez. Mikor benyitottam mosolyogva fogadott a portás, akinek elmondtam miért jöttem, ő pedig útba igazított.
 -A harmadik emeleten, jobbra a hetedik a ajtó.
 -Köszönöm. -hajoltam meg.
Liftbe szálltam hát, majd amikor már az ajtó előtt álltam nagyot nyeltem, és bekopogtam...
  Azonnal rá bólintottak, így megkaptam a munkát. Most már hostess-ként dolgoztam, pontosabban rendezvény szervezőként és alkalmanként tolmácsolnom kellett, köszönhetően a jó angol nyelvtudásomnak.

  Amikor hazafelé sétáltam megakadt a szemem egy plakáton. Joy Dance Academy & Plug In Music Academy. Kiváncsi voltam, ezért felírtam magamnak a telefonszámot, és a címet. Úgy gondoltam megnézem a helyet, ezért taxiba ültem. Körülbelül háromnegyed óra múlva leparkolt a kocsi, kifizettem a fuvart, és bementem az épületbe. Elkezdtem bent sétálgatni a folyosókon. Némeik terem falai üvegből voltak így tökéletesen be lehetett látni. Volt, aki éppen énekórán, színjátszó órán, rapp órán, vagy különféle tánc órákon volt. Ám volt egy terem, amiből csak zeneszó hallatszódott ki, semmi nem utalt arra, hogy éppen oktatás folyt volna bent. Bekukucskáltam az üvegen keresztül. Egy fiú volt bent egyedül, nekem háttal táncolt, azonban arcát a vele szemben lévő tükörben látni lehetett. Meglepett mikor eljutott az agyamig, hogy a teremben a boltos srác volt. Mozdulatai könnyedek voltak, mégis sütött róla az agresszivitás, és az energia. Amikor egy nyaktörő mozdulatot vitt véghez, azt hittem elájulok. Kezeimet az üvegre tapasztottam és úgy figyeltem tovább a fiút. Hirtelen azt vettem észre, hogy a tükörben engem figyel, de a mozgást nem hagyta abba. Mintha le akart volna nyűgözni. Bár ez már sikerült is neki... Mikor a zene leállt térdeire támaszkodott, de a szemkontaktust még mindig nem szakította meg. Éppen mentem volna be hozzá, amikor megszólított valaki.
 -Jó napot. Miben segíthetek? -kérdezte egy fiatal férfi.
 -Ki... ki az? Ott.. bent... -mutattam a terem felé.
 -Áh~ Az csak Zelo. -mosolygott rám.
 -Zelo... -ízlelgettem a nevét.
 -És még valamiben segíthetek esetleg?
 -Hogy lehet ide jelentkezni? -kérdeztem, azonban rá se néztem a férfire, csak Zelo-t néztem tovább az üvegfalon keresztül.

Prológus

Egy sűrű, hófödte erdőben futott a végzete elől. Hosszú, fehér ruhája anyagát két gyönge kezével markolta, úgy suhant el egy-egy öreg fenyő mellett.

Egy pillanatra hátra nézett, s már a havon és a fákon kívül mást nem látott. Megkönnyebbülve próbálta rendbe hozni szabálytalan légzését, majd lassan gyalogolni kezdett. Ki a rengetegből...

Nem sokkal később elért egy fa hídhoz, ami egy befagyott kis patak felett ívelt át. Lassan lépdelt rajta, miközben maga elé meredt. Hirtelen morgást hallott pár méterre maga előtt, mire azonnal felkapta a fejét.
A végzete pontosan ott állt előtte. Ez a végzet pedig... egy hópárduc volt.

Mélyen nézett bele a nagymacska vöröslő íriszeibe, amik furcsa mód nyugodtságot, és melegséget árasztottak.
Azonban a rémület még így is eluralkodott rajta. Hátrálni kezdett, majd ismét futásnak eredt....

Próbált menekülni, de hasztalanul. Üldözte a sors Seo Yon-Ji-t, és nem tudott megszökni előle.