2. évad, 18. Végső megbékélés (Utolsó rész!) -Part2

Previously of the Quaint Dreams...:
        -Tudod egyáltalán milyen nap van ma?
        -Öhm.. Hétfő, nem?
        -Tévedésben élsz. Még mindig vasárnap van.
        -De hát, én.. izé... Micsoda?! Ne szórakozz velem, jó?! Hát csak tudod már, hogy milyen na... p van. Akkor... szia YoungJae.
----------------------------------------
        -Mi lett veled Marie? Hova lett az a derült, életvidám és kedves lány, akit megismertünk? Aki önzetlenül segített az embereken még a legrosszabb helyzetekben is?
        -Már a múlté.
        -Ha ilyen könnyen feladod a családodat, minket... engem. Akkor jobb lesz, ha elköltözöl innen. Viszont még annyit szeretnék elmondani, hogy gondolkozz el egy kicsit a dolgon. Utána szeretettel várunk a köreinkbe, de csak, mint vendéget...
----------------------------------------
        -Várj!

Yeonji pow

    Amikor hátra néztem ott állt mögöttem a Jones lány, tekintetében szánakozás lapult. Megálltam, hogy aztán kérdőn pillantsak rá. Úgy lépdelt oda elém, hogy közben végig a cipőjével szemezett. Majd mélyen, áthatóan a szemembe nézett, amit az elmúlt napok, hetek alatt még egyszer sem méltóztatott megtenni, soha. Megvártuk, míg elment mellettünk egymást ölelve az egyik párduc pár, akik enyhén furcsán nézhettek ránk. Utána karba tett kezekkel figyeltem, mit szeretne mondani nekem. Ujjaival idegesen malmozgatott, miközben a száját rágta. Óvatosan a lapockámra helyezte tenyerét és betolt a helyiségbe. Félt hozzám érni, így amennyire csak tudta, tartotta a távolságot tőlem, amit biztonságosnak talált. Meglepődtem ezen a tettén, de hagytam magamat. Kíváncsi voltam. Leültetett a gesztenye színű lepellel betakart ágyra, majd helyet foglalt a másik felén. Onnan nézett rám csillogó íriszekkel. Már kezdtem azt hinni, hogy megbánta, amit művelt az eltelt idő során.
        -Én... -sóhajtott. -Aish... Sajnálom.
        -Tényleg?
        -Igen. Komolyan gondolom.
        -És szerinted ezt hogy higgyem el neked? A történtek után. -emeltem fel kérdőn bal szemöldököm.
        -Szeretném jóvá tenni a dolgokat. Gondolkodtam azon, amit mondtál... De kérlek JeongMin-tól ne tiltsatok el. -remegett meg hangja.
Pár perces csend után arra jutottam magamban, hogy megérdemel egy esélyt. Lehetséges, hogy nem is önszántából volt velünk ilyen, csak ShinJae harapása hozta ezt ki belőle. Reméltem, hogy csak ennyiről van szó. Viszont a JeongMin-es cucchoz nagyon nem fűlött a fogam. A legjobban azt szerettem volna, ha szépen eltűnne a színről az a gyerek. Maradjon csak az ő kis idol világában, oda való és nem pedig közénk.    Hirtelen hangos üvöltést hallottunk meg az ajtón kívülről. Marie rögtön fel akart állni, de kinyújtott karommal visszatartottam. Érdekelt, hogy mi a vita tárgya kint a két fiú között.
        -Nem viszed el és kész!
        -Te csak ne pattogj nekem, jó?! Ő már nem a tiéd!
        -Én legalább tiszta szívemből szeretem, nem úgy mint te! Lerí rólad, hogy csak megfektetni akarod!
        -Kicsit melléfogtál kiscica. Teljesen más a célom. De majd pont neked fogom elárulni.
        -Bökd ki most azonnal, különben beverem a szép kis pofidat! -csattanás.
        -Gyerünk! Verj csak meg, esetleg meg is ölhetsz.
        -Ha már ennyire szeretnéd..
        -De azt garantálom, hogy pokoli életed lesz majd. Biztos lehetsz benne.
        -Szerinted foglalkoztat egyáltalán, hogy azután hány fotós vagy rajongó akad majd rám? Jobban teszed, ha csiripelsz, mint egy jó kis madárka!
Az ajtóhoz lopakodva tapasztottuk rá mind a ketten a fülünket belülről, hogy mindent hallhassunk.
        -Nekem édes mindegy, előbb utóbb úgyis megszerzem magamnak a csajt.
        -Beszélj!
        -Először is... Feláldozom.
        -Mi van..?
        -Jól hallottad. Céljaim vannak vele. Túlságosan fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy odaadjam. Ha megkaptam a vérét, a tiétek lehet. -halál nyugodt kijelentés, ami ha lehet még jobban felborzolta a kedélyeket.
        -Szóval csak a vére kell, hm?
Éppen lendült volna JongUp ökle a falnak nyomott másik felé, amikor kirobbantam hozzájuk és rájuk kiáltottam ingerülten.
        -Mi a jóságos szent isten folyik itt?!
Megrezzenve kapták felém a fejüket, amire lekevertem nekik egy-egy pofont. Majd éreztem amint vékonyka ujjak kapaszkodnak hátulról belém. Hátra pillantottam és egy könnyes szempárral találtam szembe magam. Hitetlen szipogása visszhangzott a síri csendben a folyosón.
        -Tűnés.... -suttogta megvetően a Boyfriend-esnek.
Szeméből kibuggyant egy könnycsepp és úgy reszketett tovább.
        -Kérlek, szívem.. -nyúlt volna felé, de elálltam útját és gyilkos pillantással illettem, amire felhorkant. -Hülye picsák, mindig csak a baj van velük. -túrt idegesen a hajába. -Ezt még rettenetesen megbánjátok, tudjátok meg. -mutatott mindannyiunkra fenyegetően, de az egészből csak annyi lett, hogy elviharzott a házból.
        -Jól vagy? -kérdezte halkan JongUp a lánytól.
Nemlegesen megrázta fejét. Kiengedtem magam mögül és hagytam, hogy magához szoríthassa a törékeny testet a fiú. Éppen hogy csak karjaiba zárta, hangos zokogásban tört ki és légszomjjal küszködve fúrta fejét mellkasába. Abban a pillanatban úgy éreztem jobb ha kettesben hagyom őket. Úgy is sok mindent meg kell még beszélniük egymással. Elégedetten, mégis feldúltan sétáltam vissza a garázsba. MooRae rögtön letámadott, hogy mi történt.
        -Szerintem most már minden rendben lesz. -vettem egy mély levegőt.
        -Hogy-hogy? -érdeklődött YongGuk kezében ChoHee-vel.
        -Kiderült mire is készült valójában az a szemét alak.
        -És? -rugaszkodott el DaeHyun az egyik kocsitól, hogy köreinkbe jőve karolja át barátnője vállát.
        -Valamiféle áldozathoz kellett neki Marie vére. Szerencsére az egész vitáját hallottuk JongUp-nak és JeongMin-nek. Különben ki sem derült volna.
        -Azt láttuk, ahogyan sietősen távozott a gyönyörűségünk, de a másik kettő?
        -Fent vannak. Hagyjuk őket egy időre egyedül. Szükségük van rá.
Végül Zelo is csatlakozott a kis beszélgetésünkhöz.
        -Akkor ezek szerint minden jó, ha a vége jó.
        -Na igen. -bújtam oda hozzá.

    Egy héttel később a nap végeztével mindenki összegyűlt a Han folyó egyik eldugottabb partján, ahol kellemesen beszélgetni kezdtünk a fűben ülve. Az egyik váratlanabb pillanatban JunHong, YoungJae és MooRae a kezükbe fogtak egy-egy tűzijátékot és hangosan nevetve kezdték fellövöldözni őket. Ahányan voltunk annyian mosolyodtunk el a fénylő, színes és különböző formákat. Amikor Marie-ék felé néztem a szemem sarkából, észre vettem, hogy egymás kezét szorongatják összekulcsolva. Megkönnyebbülve álltam fel és csaptam nyakon Zelo-t, amiért beledobta a folyóba az egyik működésképtelen rudat. Megvakarta a tarkóját és idétlenül nevetve kapott fel és pörögni kezdett velem, de olyan szinten, hogy megcsúszott és a jéghideg vízben végeztük. ChoHee már a parton várt minket törölközőkkel a kezében, de ahelyett, hogy megszárítkoztunk volna egy csodálatos, szoros ölelésben részesítettünk mindenkit, akit csak utol tudtunk érni. Felhőtlenül élveztük ki az együtt töltött időt, amennyire csak tudtuk.

    Többet se a farkas ShinJae, se JeongMin nem tűnt fel a színen. Végre nyugodtan élhettük a mindennapjainkat, mindenféle bonyodalmak nélkül. Na jó, kisebb veszekedések voltak, azonban azoknak is mindig békülés lett a vége.

    MooRae és DaeHyun hivatalosan is bejelentette, hogy a lány gyermeket vár. Ha minden igaz az ő kis csöppségük fiú lesz. Megbeszélték, hogy YoungJae lesz a keresztapuka és Én pedig a keresztanyuka, aminek elmondhatatlanul örültem. Ezzel szerintem nem voltam egyedül. Az újabb családtag érkezését mindenki izgatottan várta.
    HimChan a magányosan töltött hónapok után találkozott egy tőlem merőben különböző lánnyal, akivel nagyon jól alakultak a dolgok. Alig pár napja tudta csak meg a Ma SoonKi nevezetű lány, hogy miféle lények ők valójában, amit egészen jól fogadott. Persze, eleinte meg volt a szokásos kiakadás, de azután már egymás nyakában lógnak órák hosszat. Örömmel tudatosítottam, hogy nem kell végre egy jelentéktelen dolog miatt harcban állnunk és bármilyen kényelmetlenség nélkül szólhattunk egymáshoz.
    Szegény YongGuk egyedül tengette az idejét, de elterveztük, hogy ha bele szakadunk is, szerzünk neki egy nőt, akivel majd tovább vezethetik az úgy nevezett "falkánkat". Volt már egy pár jelölt, akiket megfigyeltünk, de egyik sem volt megfelelő, viszont nemrég rátaláltunk egy kifogástalan alanyra. Az egyik munkatársam személyében, akit pár héttel ezelőtt vett fel újoncnak a főnököm. Szerintem remekül összeillenének a fiúval, de ki tudja. Majd eljön az aminek jönnie kell.
    YoungJae élvezve a büszke szingliséget vetette bele magát a hétköznapokba. Párduc lányokkal töltötte az éjjeleket és kijelentette, hogy neki egyhamar nem fog kelleni tartós kapcsolat, amit kétlek. Csak mert egyszer úgy is be fog nőni a feje lágya, és letelepszik majd valaki mellett. Nyitott egy kis üzletet is, ahol kocsikat szervizelt DaeHyun-nal. Megszámlálhatatlan ügyfelük akadt a környéken, ugyanis arrafelé "véletlenszerűen" sok-sok autó robbant le. Így hát volt kereset rendesen.
    Marie egyesével, sorjában mindenkitől bocsánatot kért, főleg tőlem és a mostani szerelmétől is. Mi pedig készségesen meg is adtuk neki az esélyt, hogy tiszta lappal kezdjen mindent elölről, most már tiszteletbeli családtagként. JongUp-al egyszer elutaztak Amerikába is, hogy bemutathassa a szüleinek őt. Tárt karokkal várták a fiút, és rögtön áldásukat adták, aminek mindketten iszonyatosan örültek. Még mindig együtt vannak, és szerintem lesznek is. Azóta az eset óta, hogy olyan szépen el lett küldve JeongMin nem is foglalkoztak vele. Ha a televízióban a Boyfriend-ről volt szó, azon nyomban ki is nyomták a készüléket és mosolyogva vonultak félre. Ha értitek mire gondolok...
    Végül de nem utolsó sorban itt lennék én is Zelo-val és a már nagyra nőtt "kis" lányunkkal. Már iskolába jár, és sorra hozza haza a jeleseket, de ő csak annyit mond otthon nekünk, hogy "unalmasan könnyű volt minden feladat, annyira, hogy majd' elaludtam a lap felett". Mind a ketten büszkék voltunk rá. Nagyon is. A napjaink nyugalommal teltek el a lakásomon, ahol éltünk. Egyszer a langaléta igaz, kis híján leégette, mert ő csak reggelit akart csinálni, de semmi baj. A szándék a fontos. A nevelő szüleim többször is leutaztak már hozzánk és saját unokájukként szerették a kicsi ChoHee-t. Nem volt több vita, sem mosolyszünet. Odaadóan jelentették ki, hogy a vejüknek szeretnék a fiút. Ezért a régebbi kézkérést megismételte, de most már az ujjaimra is húzta a gyűrűt. Konkrét kitűzött időpont még nincs, de már mindenki izgatottan várja a nagy napot. Amikor végre összeköthetem véglegesen is az életem a párduc fiúéval, és feleségeként vigyázhatok a ház melegére otthon, amíg ő haza nem jön.

    Mindannyiunk élete rendeződött, és ez a legfontosabb, nemde?

"Aztán jön a felirat: 'Vége', és minden néző tudja, hogy azok ketten most már boldogan élnek, amíg meg nem halnak "

2. évad, 18. Végső megbékélés (Utolsó rész!) -Part1

Previously of the Quaint Dreams...:
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen...
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
------------------------------------------------------------
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra?
        -Oh igen, JunHong-shi!
------------------------------------------------------------
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

YeonJi pow

        Korgó gyomrom konkrétan koncertet adott, olyannyira kétségbeesetten jelezte, hogy üres és meg kéne már valamivel tömni. Kezeimmel erősen masszírozgatva ültem fel és a szemközti falat bámultam hunyorogva a csimbókokban lógó, kócos hajam mögül. Bal kezemmel hátranyúltam és odanézés nélkül tapogattam ki párnám alatt a telefonomat. Megdörzsöltem csipával telt szemeimet, és megnyomtam a készülék tetején pihenő kis gombot.

       -Jézusom.. -ásítottam egy hatalmasat, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetem. -Mennyi az idő? -gondolkodtam hangosan. -Szent Antal nevére! Már negyed tizenegy?!

Ahogy kipattantak szemeim elhajítottam a telefont az egyik félreeső sarokba. Villám gyorsasággal rúgtam le magamról a takarót és rögtön kaptam is a nemrég eldobott tárgy után. Négykézláb másztam el a lépcsőig, miközben gyorshívón tárcsáztam találomra egy számot. Majdnem ideggörcsöt kaptam az alatt a pár másodperc alatt, amíg kicsöngést jelzett. Amikor már a hetedik csöngésre sem volt hajlandó senki sem felvenni, már azon gondolkodtam, hogy elkezdem ásni a síromat.
    Kis híján lezúgtam a galériából, mikor rátenyereltem felülről az első fokra és sikeresen megcsúsztam. Viszont végre meghallgatásra találtak imáim.
        -Hallo? -szólt a vonal túlsó végéről egy hang.
        -YoungJae! Hála istennek! -könnyebültem meg egy cseppnyit.
        -Mit szeretnél? -kérdezte halál nyugodtan.
        -Életet kéne mentened. Nagyon megköszönném, ha idejönnél és vigyáznál ChoHee-ra. -hadartam el a lépcsőn lefelé rohanva egyenesen a fürdőt véve célba. -Már így is késésben vagyok a munkahelyemről. Háromnegyed órája az irodai székemet kéne nyomnom. -tartottam a vállammal a telefont, amíg a fogkrémet nyomtam a fogkefémre. -Kéjlekh kéjlekh kéjlekh! -motyogtam teli szájjal.
        -Tudod egyáltalán milyen nap van ma? -sejtelmeskedett.
        -Öhm.. Hétfő, nem? -öblítettem ki a számat.
        -Tévedésben élsz. Még mindig vasárnap van. -kuncogott.
        -De hát, én.. izé... Micsoda?! -ejtettem ki a kezemből a fésűmet. -Ne szórakozz velem, jó?! -trappoltam egyenesen a nappaliban lévő kanapéhoz, ami felett a naptár lógott egy szögön. -Hát csak tudom már, hogy milyen na... p van.
Az arcomból az összes vér eltávozott és fal fehér színt vett fel magára. Megrökönyödve hallgattam, ahogyan a fiú nevetni kezd rajtam odaát. A hasam egy hatalmasat mordulva adta tudtomra, hogy bizony pofára estem és ő is jót szórakozik a nyomorúságomon. Ezen felül jött egy második megjegyzése is, miszerint: még mindig éhes.
    Ledobtam magam a kanapéra és úgy nyomkodtam halántékomat.
        -Akkor... szia YoungJae. -nyomtam ki telefonomat ingerülten.
Mély levegőket véve próbáltam lecsillapítani magamat és lecsitítani a bennem zajló ordításokat, amiket gondolatban sok-sok cifra „szép” szó kísért. Szúszá~ Szúszá~ -hunytam le pilláim egy pillanatra, de teljesen váratlanul kislányom mászott a hátamra boldogan, hogy ő majd most semmivel sem törődve azért is lovagolni fog rajtam. Már a képzeletbeli kantárt is megmarkolta, amikor kezeimmel feneke alá nyúltam és felálltam vele.
        -Gyí’ te! Vágtass a naplementébe! -kiáltozta felhőtlenül.
        -Nyi-ha-ha.
A harmadik kör után a lakásban fogtam magam és leültettem a konyhapultra, mivel csak nem hagyott egy icike-picike háborítatlan percet sem a hasam. Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó. A vendég érkezését egy hangos köszöntés is jelezte.
        -Mi újság népség? -lépett be egy szatyorral a kezében Zelo.
        -Engem ma mindenki hagyjon békén.
        -Na? Mi történt? -nyomott egy gyors puszit homlokomra, és átkarolt.
        -Aish~ Ne tudd meg.. -sóhajtottam. -Egy rakás szánalom vagyok.
        -Ezt eddig is tudtuk, egyéb fejlemény? -vigyorgott rám, mire gyilkos pillantásokat küldözgettem felé. -Oké, a nevem Kuss. Értem én. -emelte fel kezeit védekezően, de azért még egy apró mosoly ott lapult ajkain.
        -Utállak. -jelentettem ki.
        -Én meg imádlak. -lépett oda ChoHee-hez, aki már kapaszkodott is apja nyakába. Letette a teli szatyrot a pultra és felvette a nyakába lányunkat.
        -Pacigolunk egyet, jó? -kérdezte a csöppségtől felfelé pislogva.
Átváltozott párduccá, ChoHee pedig a bundáját szorosan markolgatva kacagott nagyokat. Amíg ők a házat járták, én felkutattam a nejlont, amit Zelo hozott. Színültig volt pakolva ramyeon-al, na meg persze az elmaradhatatlan koktélparadicsomokkal. A paradicsomos dobozkákat félre tettem, a tésztás zacskókat viszont azonnal megtámadtam. Mire visszaértek a játékból, már készen gőzölgött az étel az étkező asztalon. Leültünk mindannyian és nekiláttunk az evésnek. Jóízűen szippantottam magamba a levest. Amire ők megették én már rég a pocakomat simogattam elégedetten.
        -Ez jól esett. -dőltem hátra. -Egyébként mi a terved mára? -érdeklődtem a langalétától.
        -Nos... elgondolkodtam azon, amit mondtál és tényleg meg kéne már békíteni Marie-t és JongUp-ot. Nem jó ez a folytonos civakodás közöttük. És valahogy azt a JeongMin gyereket sem bírom, mióta Marie-t mindig magával ráncigálja valahová. Teljesen elcsavarta a fejét. - tette le pálcikáját. -A hab az egész tortán az, hogy néha ott ólálkodik egy-egy fotós a házunk körül. A média szagot fogott a kettejük kapcsolatáról és ezzel veszélyeztetve van a kilétünk.
        -Szuper. Azt hiszem komolyan el kell beszélgetnem vele. Ez már nem állapot. -törtem a fejem. -Menjünk szerintem.
Felálltam és elkezdtem átöltöztetni ChoHee-t. Közben Zelo elpakolt. A pár perces készülődés után az autóban lelkiekben is felkészültem a hosszú beszélgetésre barátnőmmel, ha még persze hívhatom annak. Az átváltozása óta nem önmaga, és kezdi elveszíteni az eszét olyan szinten, hogy nem tudja meghúzni azt a bizonyos vonalat, ahol az emberek azt mondják „Állj!”. Mindennek van határa.

    Éppen hogy csak odaértünk, már nyílt is fel a garázsajtó és YongGuk üdvözölt minket. Kiszálltunk a járműből és ChoHee-vel karöltve sétáltunk be. A párducok apraja nagyja az autók között illegette magát. Átverekedte magát a tömegen DaeHyun és odalépett hozzánk.
        -MooRae az előbb iktatott ki egy újabb kotnyelest. Egyre többen vannak. -magyarázta a leadernek, majd ránk vezette figyelmét. -Ah, sziasztok. -húzta széles mosolyra ajkait. Viszonzásképpen biccentettünk neki, kislányom pedig megölelte, mire a párducfiú felkapta a kezébe.
        -Ezek szerint itt van JeongMin Marie-nál.
Alig mondtam ki már jöttek is le a kis lépcsőn jókedvűen nevetgélve. JongUp pedig, aki eddig az egyik autóból nézett körbe, most a kormányra vezette tekintetét és feldúltan markolgatta azt. Megelégeltem a tétlenséget, így megropogtattam ujjaimat.
        -Amíg tárgyalok a kisasszonnyal, addig vigyáznátok Cho-ra? Zelo te meg beszélj légy szíves Jongie-val.
Bólintása után megeredt a fiú felé, én meg Marie felé. Egy szó nélkül kaptam el csuklóját, és bármennyire ellenkezett is, magammal húztam felfelé a lépcsőn.
        -Ya! Nem hallod? Engedj már el! -próbálta magáról lefejteni kezemet. -Oppa! -kiáltott oda JeongMin-nek, aki azonban még mielőtt tehetett volna bármit is az egyik idősebb párduc lefogta.
Pattanásig feszült idegekkel löktem be találomra az egyik szoba ajtaján, amibe úgy gondoltam senki sincsen. Sejtésem beigazolódott. Kettesben maradtunk a helyiségben. Amint beléptem utána kulcsra zártam a falapot, és zsebre vágtam a kis tárgyat. Nincs menekvés, főleg az igazság elől nem. A fagyi kegyetlenül nyal vissza.
        -Most szépen leülsz és végig hallgatsz! -utasítottam angolul. -Mi az isten verte bajod van mostanában?! Ha?! Mi ez a hirtelen nagy l‘amur azzal az idiótával?!
        -Őt hagyd ki ebből! Ne merd a szádra venni! -izzottak fel vörösen szemei.
        -Rendben... -csuktam le egy kis időre a szemem, hogy megfékezzem magamat. Haragudtam rá, nagyon is. -Akkor inkább úgy kérdezem: Honnan jött ez a légből kapott szerelem..? -kérdeztem tőle halkabban. -Van fogalmad róla, hogy min megy most keresztül JongUp?
Nem válaszolt, csak karba tett kezekkel ült az ágyon és az ablakon bámult kifelé sértődötten
.        -Mi lett veled Marie? Hova lett az a derült, életvidám és kedves lány, akit megismertünk? Aki önzetlenül segített az embereken még a legrosszabb helyzetekben is?
        -Már a múlté. -jelentette ki tömören.
Kínos csend telepedett közénk a helyiségben, amit vágni lehetett volna. Sosem gondoltam arra, hogy majd valamikor is így kell beszélgetnem vele. Hogy ennyire megromlik a barátságunk.
        -Ha ilyen könnyen feladod a családodat, minket... engem. Akkor jobb lesz, ha elköltözöl innen. Viszont még annyit szeretnék elmondani, hogy gondolkozz el egy kicsit a dolgon. Utána szeretettel várunk a köreinkbe, de csak, mint vendéget... -vettem elő a kulcsot és kinyitottam ajtót.
Szomorúan ballagtam a kis folyosón, szemeim csordultig teltek könnyel. A rengeteg emlékkép, ami eszembe jutott, csak még nehezebbé tették a helyzetet. Nem akartam elengedni így őt, de muszáj. Nem kényszeríthetem semmire, ha csak ő nem szeretné.


„       -Jó utat, és hívj ha majd odaértél.
         -Nem tudom mihez kezdenék nélküled. Hálás vagyok mindenért.
Aztán leparkolt az út szélén egy taxi. A sofőr kiszállt belőle és elvette tőlem a bőröndöm, majd berakta a csomagtartóba. Intettem Marie-nak, aki csak rám mosolygott.
        -Vigyázz magadra. Mindenképpen hívlak majd. -nyitottam ki a kocsi ajtaját.
        -Annyeong!

        -Jövő héten Szöulba utazom!
        -Tényleg?! És mennyi időre jössz?
        -Két hónapra, úgy hogy kösd fel a gatyád. Szét foglak szedni. Muhaha... -nevetett a vonal másik oldalán, amit én sem bírtam nevetés nélkül hagyni.
        -Akkor szólok Zelo-nak, hogy majd vigyázzon veled, mert néha nem vagy beszámítható állapotban.
        -Na elmehetsz a tudod hová, jó?

        -Marie...
        -Mond, mit akarsz? -kérdezte közömbösen.
        -Segítened kell.. ChoHee eltűnt, és sehol sem találjuk. Szükségem.. szükségünk van rád...
        -Már is indulok!

    Barátnőm, aki az életét kockáztatta értem, még mindig nem ébredt fel. Szívverése percről percre folyamatosan lassult, és a teste kezdett kihűlni. Már kezdtem lyukat vésni a padlóba folyamatos járkálásommal. Magamat, az álmomat okoltam amiatt, ami Marie-val történt.
    Odarohantam JongUp-hoz, és a vállába kapaszkodva engedtem utat könnycseppjeimnek, mire a fiú a fejét a nyakhajlatomba fúrva kezdett el halkan sírni. YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindnyájunkon. Vége.. Nincs többé...

        -Ne közelíts! -utasított komor arccal.
        -De hát barátok vagyunk. Nem emlékszel? -néztem mélyen a szemébe.
        -Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones! -kiáltotta JongUp a lány arcába, mire annak szeme vörössége barnává változott, és arca ellágyult, kétségbeesést tükrözött. Komótosan felém pillantott, és amint meglátta a nyakamon lévő kék-zöld foltokat, könny szökött a szemébe.
        -Én.. Én.. Nem akartam...! -futott el sírva.”


Magányra vágytam ezért befordultam egy másik szobába, de még az ajtóban utánam kiáltottak.
        -Várj!

2. évad, 17. Mégis lenne minden szürke felhő mögött egy szivárvány? (Utolsó előtti rész)

Previously of the Quaint Dreams...:
Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott.
-----------------------------------------------------
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el.
-----------------------------------------------------
 Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

YeonJi pow

    A csuklómon pihenő órát fixíroztam szüntelenül az egyik kis sarokban ücsörögve. Amikor nem a kis vekkert bámultam, akkor a bejáratot szuggeráltam türelmetlenül. Már vártam azt a kis halk csengést, ami egy újabb vevő érkezését jelzi. Mindahányszor megszólalt abban reménykedtem végre Ő érkezik meg, de mindig csalódnom kellett. Lehangolva sóhajtottam egyet és belekortyoltam a még forrón gőzölgő mentolos teámba. Abban a kávézóban ültem, amelyikbe az eső elől tértünk be nemrég.Kifejezetten kérte, hogy ha lehet ott találkozzunk; nem is értettem miért, belementem. És most arra vártam, hogy akármelyik pillanatban, de felbukkanjon végre.
    11:37 -vettem ismét szemügyre a ketyegő szerkezetet. Késik... -nyugtáztam magamban.
Már több, mint félórája, hogy elmúlt a megbeszélt találkozó időpontja. Végül kelletlenül vettem magamra kabátomat. Kegyetlenül magányra ítéltem szegény, az asztalon árválkodó bögrét. Pedig nem állt szándékomban ilyen tettet véghez vinni ellene. Az egyetlen, akit keservesen hibáztathatott bánatában, az csakis egyetlen személy lehetett.. Már a pincérfiúval egyeztettem a rendelés árát, amikor váratlanul nagy hanggal csattogott oda hozzánk. Lihegve vágta le magát a velem szemben lévő székre és megfogta a srác karját.
        -Azt hiszem, egyelőre mégsem fizetnék. -mosolyogtam rá, mire bólintott.
        -Az úrnak mit hozhatok? -kérdezte az imént érkezettől udvariasan.
        -Egy eszpresszót, légy oly' szíves. -válaszoltam helyette.
A pincér megint biccentett, majd eltűnt a látókörömből. Visszahelyeztem bal kezemet az ölembe, míg a jobbal az előttem pihenő, immáron újra elégedett porcelán fülét markolgattam.
        -Bocsánat a késésért, csak Gangnam közepén egy hatalmas dugó alakult ki -sajnálkozott.
Felvezettem rá tekintetem, és küldtem felé egy aprócska mosolyt.
        -Semmi gond, HimChan.
        -Nos, akkor...
        -Igen. Komolyan kell most beszélgetnünk. Ha ezt letudtuk, akár a patakhoz is elmehetünk.
        -Rendben. -húzta ki magát.
        -Kezdésnek elmondhatnánk, hogy mit gondolunk a másikról. Szóval..? -mindenképpen szerettem volna a legelejéről kivesézni a dolgot. Le szerettem volna zárni minden kis szálat ezzel kapcsolatban.
        -Hát... Valójában eleinte a vonzódást egyszerűen annak tudtam be, hogy csak kishúgomként tekintek rád. De mint később kiderült, ez merőben másabb volt, mint szimpla kötődés. Amikor... elraboltak titeket, megvadult bennem a legkisebb porcikám is. Akkor bizonyosodott be igazán számomra, hogy többet jelentesz nekem mindennél. -halkult el.
        -Még a csapatnál is? Önmagadnál is? -feszültek meg tagjaim.
        -Úgy gondolom, igen. -bökte ki végül. -De én mindezek ellenére melletted szeretnék állni jóban és rosszban is. Túlságosan fáj, parányi darabokra tör szét, ha eszembe jut mennyire tehetetlen, szánalmas alak vagyok.
        -Nem vagy szánalmas, csak... szerelmes. Megértem. -szorítottam meg a falapon ökölbe ránduló kezét. -Figyelj. Most elárulom én mit gondolok, oké? Oké.. Mikor először találkoztunk egy kedves, anyáskodó embernek gondoltalak, aki képes a legszörnyűbb dolgokra is azért, hogy megvédje a családját. Jelen esetben a csapatot. Nem mondom azt, hogy nem állsz közel hozzám, de azt sem, hogy viszonoznám az érzéseidet. Elveszíteni sem akarlak. Mondhatjuk úgy, hogy szeretlek, azonban csak úgy, mint egy nagyon jó barátot, vagy mint egy testvért szokás. Remélem megérted ezt... Azon viszont mélyen elgondolkodhattál volna, hogy milyen áldozat lett volna az, ha egy pillanatnyi fellángolás miatt, eldobsz mindent, amit eddig elértél, vagy amid volt. Nemde?

Nem válaszolt, csak lesütötte szemeit így folytattam tovább mondandóm.
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen... -nyelt egy nagyot.
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
Felhörpintettük a maradék italunkat, majd ki is fizettük őket, hogy útnak induljunk a Cheonggyecheon felé.
    A nap hátralévő részében ott járkáltunk fel s alá. Felidéztük a közös emlékeket, beleértve a boldogokat és a kínosakat is. Sikerült megállapodnunk abban, hogy félre tesszük az eddig történteket és teljesen új lappal kezdünk... barátokként.

    Sötétedéskor, mikor a Nap már nyugovóra térni készült, hogy felkelthesse társát, a Holdat, meglátogattam kislányommal karöltve az Akadémiát. Bent sok új, és régi arccal is találkoztunk. Egykori tanárom repesve kapta nyakába ChoHee-t és úgy mentünk tovább a folyosókon.
        -Egyébként itt van ám az apuka is. -nézett rám vigyorogva a seonsaengnim.
        -Kicsoda?
        -Zelo.
Elvezetett az egyik táncos próbateremhez, majd ott elvált tőlünk. Halkan lopakodva osontunk be hozzá, miközben a zene csak úgy dübörgött a hangfalakból. Azonban sikeresen lebuktunk. A tükörben meglátott minket, mire odaszaladt ChoHee-hez és a hónalja alá kapta.
        -Hát ti? -nyomott egy barackot kislányunk fejére.
        -Erre jártunk, úgy hogy benéztünk. És te?
        -Egy kis nosztalgia. -tette le a csöppséget.
        -Aigoo, de régen is volt már, mikor utoljára ezek között a falak között koptattuk a cipőnket napról-napra. Emlékszel még az 'If You Love Me' koreográfiájának történetére? -kérdeztem kuncogva.
        -Hogy is felejthetném el. Nem volt párod, mire engem állítottak be hozzád. -vágott egy fintort, mire játékosan a vállába bokszoltam.
        -És istenem..! A bemutató! Jézusom, de utáltam eleinte azokat a próbákat veled. -nevettem fel.
        -Magát a fellépést ne is említsd. -vörösödött el.
        -Régi szép emlékek.

Apink - No No No

A közben elcsendesedett termet a következő szám kezdte megtölteni.
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra? -hajolt meg előttünk a kezét nyújtva.
        -Oh igen, JunHong-shi! -egyeztem bele a mellkasomra téve jobb tenyerem.
Egymás mellett állva kezdtük el együtt, ami kicsit kudarcba fulladt, ugyanis mind rosszul csináltuk. Jókat és hangosan kacagva pontosítottuk a másikat, hogy 'azt így kell, nem, mert úgy'.
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

Már csak Marie-val kell valahogy megoldani az egészet......

2. évad, 16. Kuszaság

Previously of the Quaint Dreams...:

 -Inkább beszéljünk valami másról... Hová is megyünk most?

 -Meglepetés.
----------------------------

 -Sa.. SangHoon...? És és... IlHoon..? Sung.. Jae?! Ugye nem álmodom?

 -Annyeong haseyo!
-------------------------------

 -Mindent tönkre tettél.. -kúszott elmémbe a lány hangja. -Az egész a te hibád...

Egyszeriben éles fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, és a tüdőmben rekedt a levegő. Kínos csend lepett el mindent. HimChan lefagyva nézte végig, ahogyan a párduc kihúzza belőlem karmait, majd a bozótba veti magát, és eltűnik A pólómon forró nedvesség áradt szét, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Tényleg.. képes volt.. ezt tenni velem...?

YeonJi pow

    Mikor szemeimet nyitogatni kezdtem, furcsamód halk szuszogást hallottam magam mellől. Odafordultam és egy édesen alvó Zelo-val találtam szembe magam. Megsimítottam arcát, mire résnyire nyitotta pilláit.
  -Jó reggelt. -nyüszögte egy félmosollyal arcán.
  -Neked is.
Felültem, mire kislányom csimpaszkodott nyakamba a nevemet kiáltozva. Az egészet csak álmodtam volna? -dőltem hátra ChoHee-vel. Pár percig még hármasban lustálkodtunk, aztán felkeltem mellőlük és átmentem HimChan-hoz. Mikor beléptem hozzá még hangosan szuszogott. Közelebb sétáltam az ágyához, de váratlanul megreccsent a padló a talpam alatt. Hátára fordult és nyammogott párat. Hirtelen nem tudtam, hova kapjak zavartságomban. Azt hittem menten felsikítok, de inkább visszanyeltem és a takarót megfogva húztam fentebb rajta. Ugyanis anyaszült meztelenül volt. Egyszeriben felhorkantott és karomnál fogva lerántott az ágyra, maga mellé. Elképedve bámultam felsőtestét és a paplan alól kilógó egyik lábát. Fejben megcsapkodtam magam párszor az olyan hülye gondolataim miatt, mint például a "formás combok". Minél jobban próbálkoztam kimászni a szorításából annál inkább húzott magához. Aztán egyszeriben felnyitotta pilláit és tányérnyi nagyságú szemekkel meredt rám. Elhúzódott tőlem és maga elé kapta takaróját. Amíg ő felöltözött, én izzó arccal ültem fel és fordultam a fiúval ellenkező irányba. Pár perc múlva csak annyit észleltem, hogy besüppedt mellettem az ágy. Aztán felnéztem az immáron ruhában lévő HimChan-ra.
  -Én.. -szólaltunk föl egyszerre, mire elmosolyodtunk mind a ketten.
  -Az előbbit.. izé, sajnálom. -vakarta meg zavartan a tarkóját.
Válaszképpen megráztam a fejem, hogy "semmi gond". Kínos csend telepedett ránk. A percek szinte már óráknak tűntek. Ezért inkább ujjaimmal malmozásba fogtam és a padlóval kezdtem szemezni.
  -A koncert.. SungJae és a többiek.. Amikor Marie megtámadott, ugye... nem csak álom volt? -remegett a hangom.
  -Öhm.. Valószínű igen. -nézett végre rám.
  -De hogyan?
  -Hát tegnap, mikor elhoztalak a munkahelyedről elkezdtünk beszélgetni egy darabig. Aztán.. el akartalak vinni valahová, de csak félúton vettem észre, hogy elaludtál. Így inkább hazahoztalak. -mosolygott.
  -Értem.. -sóhajtottam. -És hová szerettél volna elvinni?
  -Az egyik közeli parkba sétálni.
Elkezdte egy picit harapdálni alsó ajkát, és apró pír szökött arcára. Látszott rajta, hogy még mondani szeretne valamit. Jobb kezem vállára raktam, mire megrezzent. Úgy döntöttem rákérdezek.
  -Hm, mi az? Valami baj van?
  -Csak.. a patakhoz is el szerettem volna menni veled.
A patak... Megrohamoztak az emlékképek. Ahogyan ott ültünk a Cheonggyecheon partján, aztán.. megcsókolt. Még mindig ajkaimon éreztem minden apró érintését. Mintha csak ismét a párnáimat falná. Majd eleredt az eső és befutottunk egy kis kávézóba. Megmosolyogtam gondolatot, hogy amikor elállt az eső mi elfutottunk hozzám. Azon a napon, akkor.. olyasmit tettem -tettünk-, amit nem lett volna szabad. De valahogy mégis élveztem. Egyfelől lelkiismeret furdalásom volt, hogy megcsaltam Zelo-t, de másfelől  meg minden egyes percét élvezem a HimChannal eltöltött időnek. Gondolatmenetemből egy vékonyka hang hozott vissza a valóságba. Aztán két kis kar fonódott körém.
  -Omma~ Éhes vagyok! -szorított meg ChoHee.
Elmosolyodtam és odafordultam kislányomhoz, aki ölembe temetkezett aztán felvigyorgott rám.
  -Menj a konyhába, és addig találd ki, hogy mit csináljak. Rendben? -borzoltam meg az amúgy is kócos fürtjeit.
Bólintott egyet és kirohant. Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott. Kimentem kislányom után, akinek megfogtam a kezét és leguggoltam hozzá.
  -Na akkor mit szeretnél enni?
  -Gofrit!
  -Igenis, kisfőnök. -nevettem.
Kislányom épp a tojásokat ütötte fel erősen koncentrálva, kinyújtott nyelvvel, amikor megjelent Marie. A hűtőhöz lépett és kivett belőle egy doboz tejet. Már tűkön ülve vártam, hogy mikor tesz valami csípős, epés megjegyzést, de a lány csak csendben iszogatta a tejét. Furcsálltam is, hogy most nem kezdett el veszekedni, mint idáig bármikor mióta átváltozott. Sóhajtottam egyet és folytattam a gofri sütést ChoHee-val. Egy pillanatban nem figyeltem oda, mire sírást hallottam meg. Odakaptam a fejem és csak annyit láttam, hogy kislányom a jobb mutatóujját szorongatja és pityereg. Marie odalépett hozzá és felkapta a kezébe.
  -Gyere, mutasd. -mondta neki. -Hát ezt szépen megégetted. Menjünk és kezeljük le, oké?
Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Ezt most jól hallottam és láttam? Mikor lett Marie megint ilyen kedves? -töprengtem magamban. Mikor visszajöttek a lány mosolyogva adta át nekem ChoHee-t, aztán kopogást hallottunk és egy JeongMin lépett be a nappaliba. Ha azt gondoltam először, hogy ennél furcsább nem is lehetne, akkor nagyot tévedtem. Azt hittem a fiúval már megszakította minden kapcsolatát, erre tessék.
  -Oh, oppa! Végre itt vagy! -ugrott a nyakába.
  -Ühm. -bólintott a fiú. -Akkor mehetünk?
Az állam már a bokámat verdeste. Az egy dolog, hogy engem figyelembe se vett és köszönni is luxus, de hogy ilyen jóban legyenek.. Éppen menni készültek, mikor JongUp toppant be. Amikor meglátta a kettejüket azonnal megtorpant és szemeit lesütve sétált oda hozzám. A lányt cseppet sem érdekelte a mellette elsétáló hópárduc fiú. Miután elmentek JongUp szomorúan ült le ChoHee-val az ölében, míg én csináltam a gofrikat.
  -Valami történt? -kérdeztem.
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el. -mosolyogtam rá kissé erőltetetten.
A következő pillanatban Gwiyomi szaladt a lábunkhoz. Biztosan megérezte az illatokat. Miközben ChoHee a kiskutyán nevetett és én megpróbáltam elzavarni, a történteken rágódtam. Régebben sem volt tejfel az életem, de mostanában minden egyre kuszább. A Zelo-val való kapcsolatom, a kislányunk, HimChan, Marie, és még sorolhatnám... Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

2. évad, 15. Egy csodás este.. vagy mégsem?

Previously of the Quaint Dreams...:
 -Reméljük minél hamarabb felébred, és végre nyugtunk lesz.
 -Úgy legyen.
-------------------
  YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindannyiunkon. Vége.. Nincs többé...
--------------------------------------------------
 -Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját  legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones!
 -Én.. Én.. Nem akartam...!

YeonJi pow

  Marie átváltozása utána azonnal haza utaztunk, és azóta minden nap a lány kirohanásaitól volt hangos. Ha hozzá mertem szólni, képes volt nekem is nekem jönni. Egyedül JongUp-ra hallgatott, mint teremtőjére. Érzékenyebb, indulatosabb és hirtelen haragú lett. Rá se ismertem az akkori barátnőmre, akivel órákat tudtunk beszélgetni megállás nélkül, és a kedvenceink számaira tomboltunk, de ez most már nem Ő.. ChoHee egyenesen félt tőle, így miután megint munkába álltam csakis MooRae-re tudtam rábízni kislányomat. Igen.. megint dolgozom, most már teljes időben. Van, hogy otthonról szervezek meg mindent, de van, hogy nyolc órás műszakban bent vagyok, és papírokat nyálazok át ide-oda rohangálva.

  Éppen egy ilyen nap után tartottam haza, amikor megállt mellettem egy fekete Hyundai. Megálltam és mosolyogva néztem, ahogy lehúzódik a vezetőülés felőli, besötétített ablak. HimChan nézett vissza rám.
 -Pattanj be! -intett egyet fejével.
Beültem mellé az anyósülésre és el is indultunk. Kényelembe helyeztem magam, és hátra döntöttem a fejemet egy hangosat sóhajtva.
 -Valami baj van? -nézett rám, majd vissza az útra.
 -Papír papír hátán, és tudod.. Marie...
 -Már megint mit csinált? -komorult el.
 -Reggel átvittem hozzátok ChoHee-t, hogy és éppen MooRae-vel beszélgettünk a nagy kanapén ülve, amikor beállt az ajtóba és lenézően odaszólt nekem, hogy idézem: "Na már megint jöttél becsicskáztatni minket? Hord már el magad, még ha fáj is! Ne mást csicskáztass!" Nem tudom mi lett vele... -néztem ki az ablakon.
 -Mi sem tudjuk, hidd el..
 -Inkább beszéljünk valami másról... Hová is megyünk most? -erőltettem egy mosolyt a fiú felé.
 -Meglepetés. -vigyorgott, miközben megálltunk egy zebránál, hogy átengedjünk pár iskolást.
 -Ne már! Mond már el. -csaptam a vállára.
 -Csak annyit, hogy.. Ugye a kedvenc bandád most a 100% és a BTOB??
 -Igen, miért..? -néztem rá értetlenül. -Na neee~ Ez most komoly?! -sikkantottam fel.
 -És ugye a kedvenc tagjaid SangHoon, SungJae és IlHoon? -mosolygott sejtetően, amikor végre elindultunk.
 -Micsoda?! Ezt mind honnan tudod?! És és.. Nem vagy igaz! Nem hiszlek el! -kezdtem el a plüss ülést karmolgatni alattam.

Körülbelül egy őrjítő tíz perc múlva megérkeztünk egy a Han folyó partján lévő színpad szerűséghez. Már sötétedett. És akkor hirtelen kigyulladt a színpadon lévő összes fény. Ámuldozva néztem, ahogy a két oldalán színes vízsugarak törtek az ég felé. Az üveg kupola szétnyílt, és feltűnt három feketébe öltözött fiú, kezükben egy-pálca. Előttük pedig dobok helyezkedett el. Hangos zene, pontosabban mennydörgés szólalt meg, amik majdnem elsöpörtek, mint egy hullám. Közelebb léptem pár lépést, mire a három ismeretlen nanta-zni kezdett. A dobok tetejéről fel-fel csapódó vizet is halványan beszínezte a rá szűrődő fény. A fiúk egyenként is bemutatták a tudásukat pár darab szólóval. Aztán véget ért a csodálatos nanta koncert. Tapsviharban törtem ki, és csillogó szemekkel vártam, hogy a három ismeretlen felnézzem rám. Ugyanis pont úgy voltak megvilágítva, hogy nem láttam rendesen az arcukat. Az egyikük előrébb lépett a doboktól és ismét hangos ritmus csapta meg a fülem. A magas, vékony fiú táncolásba kezdett nekem háttal, majd egy váratlan pillanatban előre fordult és széttépte a felsőjét. Önkívületi állapotban nyúltam felé, miközben egy sóhaj szökött fel a torkomból. HimChan pedig csak jóízűen kuncogott rajtam. Hátra sétált, mire a másik kettő megindult előre. Egy eszméletlen hiphop show-t mutattak be. Teli tutting-al, popping-al, és egyéb elkápráztató mozdulatokkal. Jött a következő szám, és immáron hárman kezdtek el hibátlanul egyszerre mozogni. Észre sem vettem, hogy eltátott szájjal bámulom őket, csak amikor HimChan alulról feltolta az állam.
 -Még a végén belerepül egy légy a szép kis szádba. -hajolt a fülemhez, hogy halljam is, amit mond.
Beálltak a végpózba, és a lehető legtöbb fény rám szegeződött, amitől szó szerint kiégett a retinám. Váratlanul hangos nevetést hallottam meg. Megráztam a fejem és akkor jutott el a tudatomig, hogy már leoltódott a lámpák egy része, és a párduc fiú a hasát fogja a röhögéstől.
 -Ne haragudjatok rá, csak életében először volt szerintem ilyen koncerten. -mosolygott a három fiúra, akik időközben odajöttek.
Tányérnyi nagyságúra nőttek a szemeim, és szóhoz se jutottam, csak makogni tudtam.
 -Sa.. SangHoon...? És és... IlHoon..? Sung.. Jae?! Ugye nem álmodom?
 -Annyeong haseyo! -hajoltak meg egyszerre.
 -Isten király vagy Oppa! -ugrottam HimChan nyakába, aki megveregette a hátamat.
 -Azért ennyire ne szeress.. -szedett le magáról.
Oldalról átkarolt és a kezemet kezdte simogatni, miközben a fiúk ittak. Eléggé ki voltak merülve a rögtönzött koncerttől.
 -Hogy tetszett, YeonJi? -mosolygott rám SungJae. Úr isten, tudja a nevem!
 -Szóhoz sem jutok, és és.. ezt mind csak miattam? -néztem végig rajtuk csillogó szemekkel.
 -Egy rajongóért mindent. -mondták kórusban.
 -Jongmal kamsahamnida!* -hajoltam meg kilencven fokban úgy, hogy a hajam a cipőjüket súrolta.
 -Jaj, ne köszönd. Semmiség. -legyezgetett IlHoon.
 -De nem tudjátok, hogy ez nekem mennyit jelent. Egy fellépésre sem tudtam elmenni, mert Bostonból fárasztó lett volna elutazni még Amerikán belül is, nem még Ázsiába eljönni, vagy Európába. És most...Teljesülhetett az álmom. Nagyon hálás vagyok. -hajoltam meg ismét.
 -Ne nekünk hálálkodj, hanem a barátodnak. HimChan-nak. -biccentett az említett felé IlHoon.
 -De.. hogyan? Hogy tudtad ezt megszervezni, és egyáltalán erre rávenni a fiúkat? -csimpaszkodtam a karjára, mint egy kis majom.
 -Meg vannak a kapcsolataim, és a BTOB-vel jó barátok vagyunk egy ideje. -kacsintott.
 -Mióta? És és.. érted na.
 -Körülbelül 2-3 éve már, hogy találkoztunk egy fehér tigris falkával. Köztük volt MinHyuk, IlHoon, és SungJae is.
 -A többiek nem alakváltók, de ugyan úgy tudnak a fajtánkról, és elfogadják, hogy mik is vagyunk. -fejezte be HimChan mondatát SungJae.
 -De ti, hogy jöttök a képbe? -pislogtam értetlenül.
 -A 100%-ból mindannyian alakváltók vagyunk. Pontosabban hiúzok. A rajongók nem tudják ezt, még a kiadónál sem. Csak a szűk baráti és családi körünk. Úgy hogy te egy kivételes személy vagy. -bólogatott SangHoon.
 -Ne mááár~ -nőttek kétszeresére a szemeim. -Még milyen fajokról nem tudok? -néztem összevont szemöldökkel HimChan-ra.
 -Sok mindent nem tudsz még kicsi lány. -borzolta össze a hajamat.

  A fiúkkal beültünk a folyó partján egy kávézóba, és egészen késő estig elbeszélgettük az időt. Szó volt a fiúk munkájáról, az ildoságról, és még sok másról... Időközben SangHoon összegombolta a felsőjét, mert látta, hogy elég feltűnően bámulom. De hát mit tehettem volna, ha olyan jó teste van? Körülbelül tíz óra felé úgy döntött a három fiú, hogy elindulnak vissza a dorm-jukba. Egy ölelés után sorban mindegyikük taxiba ült, és már csak a távolodó alakjukat láthattam.

  A Han folyó partján sétálgattunk tovább az alig kivilágított járdán. Pár percig szótlanul élveztük a város zaját.
 -Istenem... -sóhajtottam. -Nem is tudom, hogy háláljam ezt meg neked. -pillantottam a szemem sarkából HimChan-ra, miközben zsebre vágtam a kezeim.
 -Tényleg nem kell meghálálnod. Semmiség az egész.
 -De..
 -Nekem az bőven elég volt, hogy boldognak láttalak végre. Ami engem is azzá tett... -állt meg, és fordított maga felé.
Elmosolyodtam és csoki barna szemeibe pillantottam, amik csillogtak az örömtől. Megsimítottam az arcát, majd folytattam a sétálást, miközben a köveket rugdostam. Hirtelen a fiú figyelmeztető kiáltását hallottam meg magam mögül aztán már a földön feküdtem, felettem egy hópárduccal.
 -Marie, szállj már le rólam! -lökdöstem a nagymacskát, de az még erősebben a betonra nyomott. -Nem hallod?! -rivalltam rá.
 -Mindent tönkre tettél.. -kúszott elmémbe a lány hangja. -Az egész a te hibád...
Egyszeriben éles fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, és a tüdőmben rekedt a levegő. Kínos csend lepett el mindent. HimChan lefagyva nézte végig, ahogyan a párduc kihúzza belőlem karmait, majd a bozótba veti magát, és eltűnik A pólómon forró nedvesség áradt szét, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Tényleg.. képes volt.. ezt tenni velem...? Aztán képszakadás, minden elsötétült...

2. évad, 14. Barátból ellenség

 -Az elég jó büntetés lesz, ha most kimászok alólad és megvonom tőled csodás testemet?
 -Nem kínzásról volt szó, héj! Hanem csak büntetésről, ami számomra teljesen mást takar.
 -És ugyan mit?
 -Szerintem jól tudod..
-----------------------------------

 -Én.. Nem szeretnék fájdalmat okozni neked, de.. nem tehetek róla... Sajnálom HimChan...

 -Várj! Csak.. egy csók... Csak egyet.
---------------------------------------------------

 -Szereted?
 -Igen, de...
 -Semmi de! Meg kell tenned!

YeonJi pow

  Idegesen járkáltam fel, s alá, miközben arra vártunk, hogy mi fog történni. Kislányomat, amint visszaértünk azonnal lefektettem aludni, utána összegyűltünk Marie körül, és tétlenül figyeltük az eseményeket. Hajnali 2 óra, 39 perc... Barátnőm, aki az életét kockáztatta értem, még mindig nem ébredt fel. Szívverése percről percre folyamatosan lassult, és a teste kezdett kihűlni. Már kezdtem lyukat vésni a padlóba folyamatos járkálásommal, amikor YongGuk mély hangjával rám förmedt, hogy üljek le végre. Lehuppantam HimChan mellé, de úgy sem tudtam nyugton maradni. A lábammal dobolni kezdtem. Magamat, az álmomat okoltam amiatt, ami Marie-val történt.
 -A francba is az álmaimmal! -mordultam fel, miközben állásba vágtam magam.
 -Héj, héj~ Nyugi. Nem lesz semmi baj. -jött oda Zelo.
Kezei közé fogta arcomat és mélyen szemeimbe nézett. Szomorúan vizsgálgattam gesztenye barna szemeit. Végül YoungJae szakította meg a végtelennek tűnő csendet.
 -Azt hiszem mennünk kéne aludni.
Mindenki egyetértően bólintott kivéve JongUp-ot.
 -Én mellette maradok..
 -Rendben, ahogy jónak látod. -állt fel YongGuk is.
Mindenki elkezdett az alvóhelyéhez szállingózni.
 -Úgy sajnálom, én meg akartam állítani, de.. -ölelte meg MooRae a fiatal párduc fiút.
 -Semmi baj. -erőltetett egy mosolyt a lány felé JongUp.
MooRae odaszaladt DaeHyun-hoz és kézen fogva mentek pihenni. Már mindenki az alváshoz készülődött, amikor én is odaléptem a fiú mellé. Ránéztünk a mozdulatlanul fekvő lányra, és megszorítottam JongUp kezét.
 -Reméljük minél hamarabb felébred, és végre nyugtunk lesz. -mondtam neki, de legfőképpen magamnak.
 -Úgy legyen.
Megsimítottam karját biztatásképpen, aztán én is eltettem magam másnapra.

**********

  Reggel egy iszonyatosan nagy ordításra riadtam fel. Lerúgtam magamról a takarót és ChoHee-t ott hagyva indultam meg a hang irányába. Mikor odaértem az a kép fogadott, hogy JongUp a térdeire rogyva zokog Marie teste mellett. Pár pillanattal később a többiek is megérkeztek. Elképedve meredtem a fiúra, amint az a barátnőm élettelen testét rázogatja. Szám elé kaptam a kezem és bele kellett harapnom, hogy visszatartsam a sírógörcsöt, ami kezdett rám törni. Odarohantam JongUp-hoz, és a vállába kapaszkodva engedtem utat könnycseppjeimnek, mire a fiú a fejét a nyakhajlatomba fúrva kezdett el halkan sírni. YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindannyiunkon. Vége.. Nincs többé... Nálam és a fiatal farkas fiúnál elszakadt a cérna. Hangosan zokogni kezdtem, viszont szegény JongUp köpni-nyelni nem tudott, üveges szemekkel bámulta elhunyt szerelmét. YongGuk letakarta egy pléddel a kihűlt testet, és lassan elsétált. Zelo sajnálkozón megfogta a vállam és a hátam megsimogatta, én pedig a pólóját megmarkolva bújtam mellkasába. Kislányom a szemét dörzsölgetve jött fel a lépcsőn, és ásítozva rángatta meg apja nadrágjának szárát.
 -Kérlek.. -tátogtam HimChan felé.
Felkapta a kezébe a gyereket, és rám nézve bólintott egyet.
 -Köszönöm. -artikuláltam.
Eloldalgott ChoHee-vel, és közben mesélni kezdett neki valamit... Mindenki ott hagyta az elmúlt Marie-t és fekete ruhába öltözve járkáltunk attól kezdve egész nap. Kislányom nem értette a dolgot, folyton kérdezősködött, mi pedig csak könnybe lábadt szemekkel, és az arcunkra erőltetett mosollyal ráztuk meg a fejünket. Idővel meg fogja érteni...

**********

  A három csónak közül egyet kijelöltünk, amiben majd a holttestet a tavon elégetjük. YongGuk lassan a csónakba tette a letakart hullát, és mindannyian pár szál, a réten szedett virágot dobáltunk rá. Beálltam HimChan és Zelo közé, elém pedig kislányom, és értetlenül nézte mi történik.
 -Anyu.. hol van Marie néni? -nézett fel rám.
 -Most már egy jobb helyen... -borzoltam össze fufruját.
Zelo átkarolt és kissé magához húzott, míg HimChan a hátamat simogatta nyugtatásképpen. DaeHyun már éppen locsolta volna le a testet benzinnel, amikor az hirtelen megmoccant. Bennem rekedt a levegő egy pillanatra, aztán újra megrezzent. YoungJae odalépdelt és felemelte a pokrócot, ám akkor hirtelen Marie felült és vörösen izzó szemekkel bámult végig rajtunk. Egyszeriben felpattant és az erdőbe futott, mire mindannyian utána eredtünk. Ki-ki párduccá változva, Én, ChoHee és MooRae viszont emberi alakban kerestük a lányt.
 -Figyelj kicsim, most menj vissza a házba MooRae nénivel. Nem sokára mi is visszamegyünk, rendben? -guggoltam le hozzá, hogy arcát megsimítsam.
 Bólintottak egyet, majd el is indultak. Berohantam a sűrűbe, és barátnőm nevét kiáltozva forogtam ide-oda. Mögöttem egyszer csak morgást hallottam meg. Hátrafordultam, és megpillantottam egy gyönyörű hópárducot, rikító vörös íriszekkel. Szinte biztos voltam benne, hogy Marie az. Lassan felé kezdtem lépkedni, mire visszaváltozott.
 -Ne közelíts! -utasított komor arccal.
 -De hát barátok vagyunk. Nem emlékszel? -néztem mélyen a szemébe.
A következő pillanatban annyit észleltem, hogy megeredt felém, elkapta a nyakamat, és felnyomott egy fára. Nem tudtam levegőt venni, és iszonyatosan fájt, ahogy ujjai a nyakam köré fonódtak. Kezét markolgattam, csapkodtam, hogy végre elengedjen, de csak egyre erősebben szorított a fa törzsének. A látásom kezdett elhomályosulni, és csillagokat láttam, amikor egy éles hang ütötte meg a fülem, majd a földre zuhantam. A mellkasomra téve a tenyerem próbáltam visszatartani a rám törő köhögő rohamot. Lassan, óvatosan felálltam, és körbe néztem. A térdeim remegtek... JongUp rázogatta Marie-t a vállainál fogva, és üvöltözött vele.
 -Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját  legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones! -kiáltotta a lány arcába, mire annak szeme vörössége barnává változott, és arca ellágyult, kétségbeesést tükrözött.
Komótosan felém pillantott, és amint meglátta a nyakamon lévő kék-zöld foltokat, könny szökött a szemébe.
 -Én.. Én.. Nem akartam...! -futott el sírva.
 -Sajnálom. -nézett rám a fiú, majd a lány után eredt.
Elképedve bámultam utánuk, majd ismét köhögni kezdtem. Mi történt a régi Marie-val~?

  Attól kezdve minden megváltozni látszott. Már nem volt olyan felhőtlen a kapcsolatunk a akkori barátnőmmel. Én féltem tőle, ő pedig saját magától, és egy olyan énje is a felszínre tőrt, amit idáig nem volt alkalmam megismerni...

2. évad, 13. Leonidák

  Idegesen olvastam végig a nekem szánt sorokat. Minden egyes szó után egyre kétségbeesettebb lettem. A kis üzenet végére érve a szemeim megteltek könnyel, és a kezem remegni kezdett. Elejtettem a papírt, mire Marie felkapta a földről és ő is elolvasta.
 -Mi az, hogy "pontban holnap éjfélkor"? De hát akkor van a csillaghullás is, nem? -kérdezte.
Mindenki bólogatni kezdett. Idegesen a hajamba túrtam, és a ház felé kezdtem trappolni.
 -Ezért megfizetsz ShinJae!

YeonJi pow

  A fiúkkal megpróbáltunk minden eshetőségre felkészülni. YongGuk azt szerette volna, ha valamelyikük velem megy, de nem engedtem nekik. Nem akartam veszélybe sodorni a lányomat, és ezt egyedül kellett elintéznem. A legbosszantóbb az, hogy én mindvégig megbíztam benne, erre fel ismét elrabolja ChoHee-t..

  Másnap reggel azzal kezdtük a napot, hogy a fiúk elmentek megnézni, feltérképezni a terepet. Minden egyes fát elméjükbe véstek, miközben körbe járták a pici, kör alakú rétet, ami közelebb volt a házhoz, mint gondoltam. Nap közben a térdig erő fű rengetegben sétáltam és a délutáni eget kémleltem. Egy pillanatra megálltam és lehunytam a szemeim. Hirtelen valaki vállaimnál fogva nyomott le földre, így hátra estem, és mikor felpillantottam egy hópárducot pillantottam meg. A másodperc egy töredékéig azt hittem kislányom az, de rá kellett jönnöm, hogy csak Zelo, aki hatalmas mancsaival tartott egy helyben... Aztán hangosan dorombolni kezdett.
 -Te ilyet is tudsz? -lepődtem meg.
 -Igen.. Rossz cica voltam, büntess meg... -nézett mélyen a szemeimbe íriszeivel, mikben megpillantottam a fiút, amint kacér mosolyra húzódik szája.
 -Az elég jó büntetés lesz, ha most kimászok alólad és megvonom tőled csodás testemet? -kuncogtam.
 -Nem kínzásról volt szó, héj! Hanem csak büntetésről, ami számomra teljesen mást takar.
 -És ugyan mit? -játszottam az értetlent, ezzel tovább húzva az agyát, mire váratlanul emberi alakot öltött.
Fedetlen felsőtestétől halvány pír szökött arcomra, és akaratlanul is kezdetleges izmait kezdtem fixírozni. Hozzám nyomta alfelét, mire nadrágján keresztül is megéreztem dudorát.
 -Szerintem jól tudod.. -lehelte kék fürtjei mögül rám nézve.
Kezével végig simított combomon, pilláit lehunyta, és arcával közeledni kezdett. Már éppen csak pár milliméter választotta el ajkainkat egymástól, amikor egy torok köszörülést hallottunk meg. Azonnal szétrebbentünk, és állásba vágtuk magunkat.
 -YongGuk mindenkit összehívott, gyertek... -fordított nekünk hátat HimChan, aztán elindult a ház irányába.
Ujjainkat összekulcsoltuk Zeloval és követtük a fiút, aki olykor-olykor hátrapillantott és felváltva nézte egymásba fonódott kezünket, vagy engem. Bántott, hogy HimChan ennyire szomorú, hiszen az egyik legkedvesebb barátom, de... ennél többek nem lehetünk, amit nem tud elfogadni. Mikor beértünk a házba felmentünk az emeletre, és ott mindenki egy kis kört alkotva gyűlt egy kis asztal köré, amin egy rögtönzött térképszerű rajz volt.
 -Itt, itt, és itt. Kettesével fogunk állni a sűrűben az eseményeket figyelve, ha esetleg segítség kéne YeonJi-nak. -mutatott YongGuk a rétet körülvevő erdőn három pontra. -MooRae és Marie itt, egy nem messze levő vadászlesről fog figyelni. -bökött egy, a fák melletti kis faépítményre.
 -Köszönöm, hogy ennyire aggódtok, de megoldom ezt egyedül is. -emeltem fel magam elé a kezeimet tiltakozásképpen.
 -Attól még lehetünk elővigyázatosak. Csak mert fogalmunk sincs mit akarhat az unokaöcsém csinálni. -lépett mellém YoungJae.
 -Oké... Viszont, annyit nem értek, hogy hogyan lehettek ti rokonok, ha ő farkas te pedig hópárduc..? -szűkítettem össze szemeimet.
 -Ez hosszú. -vakarta a tarkóját.
 -Nekem van még időm, körülbelül hét órám van éjfélig.
 -Hát jó.. -sóhajtott. -Igazából örökbefogadott gyerek vagyok, a nevelő szüleim farkasok voltak. Így ShinJae sem tulajdonképpen az igazi rokonom, csak kiskorunkban össze voltunk nőve, elválaszthatatlanok voltunk addig, amíg ki nem derült, hogy mik is vagyunk... -rántotta meg a vállát.
 -Ezt.. nem tudtam... Sajnálom. -hajtottam le a fejem, mire ö csak összeborzolta a hajam.
 -Semmi baj, kicsi lány. -mosolygott, amit viszonoztam.

  Az ujjaimat tördelve vártam, hogy múljanak az órák, amik csigalassúsággal haladtak. Megőrjített a várakozás, a tétlenség. Mielőtt találkoznék ShinJae-vel, még egyszer kimentem a rét közepére. A nap már lemenőben volt. Szemeimmel végig néztem a fákon, a csicsergő madarakon, és ahogy a szél fújja a térdig érő fű rengeteget. Utoljára körbenéztem gyorsan, amikor egyszer csak megpillantottam egy sötét alakot. Lassan felé kezdtem sétálni, és az ismeretlen is megindult felém. Mikor már olyan távolságban volt, hogy felismerhessem, elképedtem. A fiúnak vöröslöttek, és fel voltak duzzadva a szemei. A hibátlan arca most megviselten fénylett. Barna haja kócos, rendezetlen volt. A lezser, egyszerű ruhadarabok szó szerint lógtak rajta. Nyomát sem láttam a régi fiúnak, aki adott magára, és szinte minden pillanatban arra ügyelt, hogy megfelelően be legyen állítva a frizurája. Közelebb mentem hozzá, ismét végig néztem rajta, aztán hátat fordítottam neki, hogy letörölhessek egy kósza könnycseppet. Nem akartam, hogy sírni lásson. Ez mind miattam van.. szánalmas vagyok... Egyszeriben előttem termett és államnál fogva kényszerített, hogy felnézzek rá. Egy mosolyt kényszerített meggyötört arcára, és hüvelykujjával letörölte sós cseppjeimet.
 -Miért csinálod ezt..? -kérdeztem remegő hanggal. -Hiszen az egyik legjobb barátom vagy, nem akarlak szenvedni látni...
 -Barát.. Épp ez a baj... -szorította össze a szemeit.
 -De tudod jól, hogy nem lehet több közöttünk. -szipogtam.
 -Igen, -lépett egyet hátra. -és pont ezért fáj annyira.
 -Én.. Nem szeretnék fájdalmat okozni neked, de.. nem tehetek róla... Sajnálom HimChan...
Elindultam a kis tó felé. Kézfejemmel durván törölgetni kezdtem víz áztatta arcomat, és a csónakok felé trappoltam, amikor egy kéz hirtelen megragadott.
 -Várj! Csak.. egy csók... Csak egyet.
Tekintetét az enyémbe fúrta, egyszerűen nem tudtam szabadulni tőle. Közelebb léptem hozzá és vállaiba kapaszkodva vártam, hogy közeledni kezdjen. Nem sietett. Türelmesen vártam ajkaira, amik lassan, de biztosan megérkeztek. Finoman ért hozzá párnáimhoz, és amennyire csak tudott gyengéd volt, mintha csak egy porcelánbaba lennék, aki bármelyik pillanatban összetörhet. Kezeivel közrefogta arcomat, és mindketten lehunytuk pilláinkat. Úgy éreztem egy egész örökkévalóságig tartott, mire mozgatni kezdte ajkait. Pillanatról pillanatra jobban ölelt magához. Minden egyes érzelem benne volt ebben a csókban. Vágy, fájdalom, szeretet, hiány, sajnálat, és a reménytelenség...

  Kedvtelenül sétáltunk vissza a többiekhez, akik már a ház előtt gyülekeztek. Még utoljára megbeszéltük a dolgokat, átnéztük a tervet és tűkön ülve vártuk, hogy este tizenegyet üssön az óra, amikor is elindulunk a réthez.
  Tikk, takk.. Tikk, takk...
A szívem egy hatalmasat dobbant, mikor elérkezett az idő. Mintha hatalmas súlyokat kötöztek volna a lábamra. Egyszerűen alig tudtam menni, párszor meg is botlottam. A legutóbbi botlásomkor YongGuk kapott el, hogy orra ne essek.

 -Vigyázz kicsi lány. -mosolygott.
Bólintottam egyet, kiegyenesedtem, aztán haladtunk tovább. Mikor a szétválásra került a sor az erdő szélén, mindenki ment a helyére, egyedül HimChan és Zelo maradt ott mellettem. Először a kék hajúhoz mentem oda és szájára nyomva egy puszit fontam karjaimat köré. Lassan elsétált egy utolsót intve, majd eltűnt a sűrűben. Mikor felnéztem HimChan-ra, a szívem görcsbe rándult. Odalépett hozzám, és egy ölelésre magához húzott. Fejemet nyakhajlatába fúrtam, utána eltoltam magamtól és egy mosolyt erőltetve felé léptem ki a nyitott terepre. Komótosan lépkedve mentem a rét közepére, ahol már ShinJae ott volt, mögötte kislányommal.
 -Mire jó ez, hm? -kérdeztem a farkas alakban lévő fiútól.
 -Pillanatokon belül megtudod.. -vicsorgott.
ChoHee-t kiengedte maga mögül, aki azonnal hozzám szaladt, én pedig a fülébe súgtam, hogy fusson az erdőbe. Rám hallgatva átváltozott és a fák közé szaladt. Hirtelen csend lett. Semmilyen állat hangját sem lehetett hallani. Felnéztem az égre, amin hullócsillagok százait pillantottam meg. Pár másodperc lehetett az, ameddig gyönyörködni tudtam benne, mert az előttem álló farkas közeledni kezdett felém, éles morgásokat hallatva. Egyszeriben elrugaszkodott a földről, és azt hittem itt a vég, amikor...

Író pow

 -Eszednél vagy Marie? Ne menj oda! -kiáltotta MooRae, miközben a másik lány a vadászles lépcsőjén igyekezett lefelé. -Hallod?! Marie!
A lány semmit sem akart meghallani, csak rohant..

YeonJi pow

  Marie a semmiből ugrott elém, ezzel megakadályozva, hogy ShinJae engem harapjon meg.
A farkas miután ezt észrevette, az erdőbe rohant. Barátnőm fájdalmasan nyögve terült el a földön, majd teste rángatózni kezdett. YongGuk letérdelt mellé és megvizsgálta a sebet. JongUp is odatérdelt, miközben az idősebbiket nézte. YongGuk a lányt bámulva jelentette ki, hogy:
 -Át kell változtatnunk... Különben meghal, vagy...
 -Vagy?
 -Farkas lesz belőle. JongUp..
 -De...
 -Szereted?
 -Igen, de...
 -Semmi de! Meg kell tenned!
A fiú nagyot nyelt, majd lehajolt és szívni kezdte a vállából a mérget, amit kiköpött, majd végig nyalt a seben és átváltozott hópárduccá. Szemeit összeszorította, s pont ugyan ott, ahol a farkas is, megharapta. Marie izmai ellazultak, rángatózása abba maradt. Már csendben szuszogott, amikor mindenki odaért.
 -Az álmom! -hasított belém a felismerés..

2. évad, 12. Hold virág

Alig tíz perc múlva mindenki visszajött, ChoHee nélkül...
 -Szerintem jobb lesz, ha tovább indulunk, mert már sötétedik. -indult meg a kocsi felé YoungJae.
 -Nem! Én egy tapodtat sem mozdulok a lányom nélkül!
 -Nyugodj meg.. -jött oda YongGuk.
 -Nem nyugszom meg! Ne kérjetek ilyet tőlem... -szipogtam.

YeonJi pow

  Zelo odalépett mellém és a vállam átkarolva kezdett lassan a kisbusz felé húzni. Kelletlenül ültem be a járműbe, és az ablakon kibámulva reménykedtem, hogy minden rendben van, és semmi baja sem esik ChoHee-nek. Miután elindult a kocsi, már nem tudtam tovább élvezni az ősz nyújtotta táj gyönyörű látványát. Elsápadva bújtam Zelo-hoz, aki magához húzva próbált megnyugtatni azzal, hogy hátamat simogatta, ami kissé sikerült is neki, de ott motoszkált bennem a gondolat, hogy bármi megtörténhet, bármi lehetséges.

  Mikor HimChan leparkolt azonnal kiszálltam az autóból és a ház felé vettem az irányt, sarkamban MooRae-vel. Megkerestem a konyhát és ott az étkező asztalnál leültem. Idegesen a hajamba túrtam és csak meredtem kifelé az ablakon, amikor a lány mögém lépett. Át akart ölelni, de ezúttal nem hagytam neki.
 -Sajnálom, de most nem szeretném, hogy használd az erődet... -néztem fel rá kérlelően.
Bólintott egyet, majd lemondóan sóhajtott, miközben leült velem szemben. Két karjával megtámasztotta fejét és ujjaival arcán dobolt.
 -Inkább mesélj.. Mi volt, amíg távol voltál? -kérdeztem, most már rá nézve.
 -Mikor megérkeztem az Öreg királyhoz, rögtön több szolgáló lány is sürögni kezdett körülöttem. Az egyik legszebb szobát kaptam meg, és amit akartam, mind teljesítették. Mindenki igazi hercegnőként kezelt, kivéve Dédapámat...
 -Értem.. És? Tovább? -bólogattam egykedvűen.
 -Nos... Folyton kritizált a Király, és amikor edzéseken voltam, folyton eljött megnézni, de mindenbe csak belekötött. Csináld így, csináld úgy, ez nem jó, az nem jó... A végére azt hittem, megőrülök. -csapott sóhajtva arcára.
 -Ühüm~ -bólogattam tovább.
 -Ha nem érdekel, akkor abbahagyhatom. Csak szólj.
 -Nyugodtan folytasd csak... -erőltettem magamra egy mosolyt.
 -Na szóval...

Író pow

  Folytatta ott, ahol abbahagyta. A Királlyal való edzések töltötték ki szinte minden idejét. Ahhoz képest milyen idős a Király, mégis ere teljében van. Amikor volt szabadideje a palotában lévő könyvtár sorait járta, és a benne lakozó lénnyel kapcsolatosan keresett információkat, hogy minél jobban megismerhesse önmagát. Mint kiderült, nem csak mások érzelmeire tud hatást gyakorolni, hanem a ködöt, és a jeget is tudja manipulálni. A hátsó kertben volt egy kis halas tavacska, a közepén egy vízsugárral. Leült a partjára a könyvvel a kezében, és annak utasításait olvasva, követve próbálta gyakorolni a benne rejlő erők uralását. Eleinte sehogy sem ment neki, mindig elrontott valamit, és nem tudta, mit. Azonban az egyik nap, amikor végre sikerült neki, megjelent DaeHyun, akinek már elmondhatatlanul hiányzott a lány. Egy gyors csók után MooRae izgatottan mutatta meg a fiúnak, hogy mit tanult. Jobb kezén lévő ujjait a víz felé fordította, aminek felszínén lassan köd kezdett úszni, ökölbe szorította bal kezét, mire eltűnt a köd és a tó közepén lévő vízsugár hirtelen megfagyott. Mikor elengedte ujjait és visszafordult DaeHyun felé minden visszaállt eredeti állapotába, mintha mi sem történt volna. Megölelték egymást, a fiú a lány sötéten fénylő hajába fúrta arcát, és mélyen beleszippantott...

YeonJi pow

 -... és ezután DaeHyun gondolt egyet és elhozott onnan, így most itt vagyok veletek megint. -mosolygott.
 -Wow~ Meg tudnád nekem is mutatni? -egyenesedtem ki a széken ülve.
 -Persze. -állt fel.
Kisétált a közeli tóig, én pedig követtem őt. -Figyelj. -utasított.
Amikor az orrom előtt fagyott be a tó vize az állam szó szerint a bokámat súrolta. Amikor még rá is lépett a jégre, és ugrálni kezdett rajta, azt hittem, a végén még belerepül egy légy a számba, vagy ott helyben összeesek.
 -Oké.. Most már elég lesz a műsorból MiMi.. -jött oda DaeHyun, aki mikor átölelte a lányt eltűnt alóluk a jég.
Mind a ketten a vízben kötöttek ki, amitől a ruhájuk és ők is teljesen eláztak. Míg ők párduc alakban kiúsztak a partra, én önfeledt kacagásban törtem ki, le kellett guggolnom, hogy ne essek össze, miközben össze-vissza hadonásztam kezeimmel. A könnyeimet törölgetve álltam fel, mikor megálltak előttem és visszaváltoztak. MooRae közelebb lépett és a haját megcsavarva csöpögtette rám a vizet, mire a hirtelen jött hideg érzéstől sikítva szaladtam távolabb.

  Miután mindenki lepakolt, Zeloval kettesben kimentünk a partra. Beültünk egy csónakba és kieveztünk a tó közepéig. Mikor megálltunk Zelo dülöngélni kezdett, amitől a csónak is mozogni kezdett alattunk.
 -Hülye vagy?! -sikkantottam. -Úgy szórakozz, hogy nem tudok úszni!
Erősen belekapaszkodtam a csónak szélébe és semmiért sem eresztettem el, mire a velem szemben ülő fiú hangosan nevetni kezdett.
 -Ya! Mi olyan vicces?!
 -Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összefossa magát félelmében.
 -Kac-kac... Röhög a vakbelem. -forgattam meg szemeimet.
 -De jó neki.. -kuncogott.
 -Istenem~ Mire vállalkoztam én? Úgy érzem idiótákkal vagyok körülvéve, és te vagy a vezetőjük... -bólogattam.
 -Ya! Nem vagyok idióta, csak furcsán normális. Kikérem magamnak. -durcázott.
Pár másodperc elteltével mind a ketten nevetésben törtünk ki, de olyan szinten, hogy Zelo eldőlt, mire majdnem a csónak is felborult. Ijedtemben sikítani kezdtem, mire parton megjelent YongGuk.
 -Jól van fiatalok, vége a gyereknapnak! -kiáltotta.
Rögtön elhallgattunk és visszaeveztünk a többiekhez. Miután kiszálltunk a csónakból, YoungJae kezén egy kesztyűt pillantottam meg, amint egy levelet tart vele.
 -Az meg minek? -kérdeztem értetlenül a kesztyűre mutatva.
 -Pfuh~ -sóhajtott. -A levél egy olyan anyaggal van bevonva, amire allergiásak a hópárducok, jobban mondva már az érintésétől is rosszul leszünk, a bőrünkön égési sérülések keletkeznek. Hold virág a neve, olyasmi, mint a vámpíroknál a verbéna... -ecsetelte YoungJae.
 -Értem... És én mit kezdjek vele?
 -Arra szeretnénk megkérni, hogy olvasd fel... Végül is a te neved áll a címzettnél. -vakarta a tarkóját JongUp.
 -Áh~ Akkor hát... -vettem el a borítékot.

"Először is nyugodj meg kérlek,
nálam van a gyerek, nem kell aggódnod érte...
Csak akkor, ha pontban holnap éjfélkor nem jelensz meg
az erdő közepén lévő, kerek réten...
Ha meg tudom, hogy bárkit is magaddal hozol
búcsúzhatsz örökre a kicsi ChoHee-tól..."

  Idegesen olvastam végig a nekem szánt sorokat. Minden egyes szó után egyre kétségbeesettebb lettem. A kis üzenet végére érve a szemeim megteltek könnyel, és a kezem remegni kezdett. Elejtettem a papírt, mire Marie felkapta a földről és ő is elolvasta.
 -Mi az, hogy "pontban holnap éjfélkor"? De hát akkor van a csillaghullás is, nem? -kérdezte.
Mindenki bólogatni kezdett. Idegesen a hajamba túrtam, és a ház felé kezdtem trappolni.
 -Ezért megfizetsz ShinJae!

2. évad, 11. Fájdalmas pillanatok

 -Csak egy kicsit.. maradjunk így... csendben....

 -A szemeid...

  Lassan felállt és felém lépdelt. Megállt előttem és ujjaival végigsimított az arcomon, majd arcával közeledni kezdett. Amikor már csak pár centi volt köztünk lehunyta a pilláit. Forró lehelete pőre bőröm csiklandozta. Váratlanul kicsapódott az ajtó, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.
 -Itt meg mi folyik?!
 -JongUp..?

Marie pow

DBSK - Taxi

  Azonnal felpattantam és odaszaladtam JongUp elé.
 -Ez nem az aminek látszik.. -markolgattam a pulóverét.
 -Akkor mi..? -suttogta csukott szemekkel.
 -Én.. Én...
 -Kérlek.. most hagyj...
Lefejtette magáról a karjaimat és elment. Visszafordultam JeongMin-hoz, felpofoztam, s a párducfiú után eredtem. Én egyáltalán nem ezt akartam. Már éppen egy taxit fogott volna, amikor sikerült utol érnem. Megfogtam a karját, betoltam a kocsiba, és beültem mellé. A sofőrnek lediktáltam a címet, majd JongUp felé fordultam.
 -Beszéljük meg. Légyszíves...
 -Nincs mit megbeszélnünk. -bámult kifelé a mellette lévő ablakon.
 -Nézz rám, kérlek.. -gyűltek könnyek a szemembe.
Lassan felém fordította a fejét, amikor rám pillantott szemeiben ugyan úgy könnyek tömkelegét láttam meg.
 -Szeretlek.. Igen! Szeretlek...
Ajkaimra haraptam. Még sosem mondtam ki ennyire nyíltan az érzéseimet, és ez megrémített. Viszont.. mégis határozottabb lettem ettől. Megsimítottam arcát, amit végig pásztáztam a tekintetemmel. Sűrű és fényes barna haját, férfias állát, puha ajkait, aztán csillogó barna szemeibe pillantottam. Fejemmel közeledni kezdtem felé és egy puszit leheltem párnáira. Amikor eltávolodtam visszahúzott magához és ajkait enyémhez nyomta. Lassú, érzelemmel teli csók volt, azonban mikor elváltunk elfordult tőlem és fájdalmasan kezdett a térdével szemezni.
 -De.. ugye tudod, hogy ez most semmit sem jelentett?
Minden egyes szava villámcsapásként érte a szívemet.
 -Ezt meg hogy érted...? -próbáltam szemkontaktust keresni vele, de mindhiába.
 -Szakítsunk.
 -Mi?!
 -Nem végleg.. csak egy kis időre...
 -És mennyi az a kis idő? -néztem ki az ablakon.
 -Nem tudom. Talán egy hét.. talán kettő... Lehet, hogy egy hónap...
 -Értem~

  Mikor a taxi megérkezett mind a ketten kiszálltunk. JongUp fizetett, majd bánatosan kullogtunk be a házba. Ő a szobájába ment, én pedig a garázsban maradtam és beültem az egyik fekete Hyundai-ba. Benyomtam a kocsi zenelejátszóját és találomra kiválasztottam egy számot, maximumra feltekertem a hangerőt és a vezető ülésen hátradőlve, csukott szemekkel élveztem a ritmust.

YeonJi pow

  Hangos zeneszóra ébredtünk mind a ketten. Kimásztunk az ágyból, mamuszunkat felvettük és kimentünk a folyosóra. Nem csak mi, de az egész ház felébredt úgy látszik. Mindenki sorjában pizsamában lement a lépcsőn, a fiúkat előre engedve. Furcsa volt. JongUp és Marie kivételével tényleg az összes ember ott járkált fel, s alá. Mikor leértünk a garázshoz a szememet dörzsölgetve léptem ki YongGuk-ék mögül. Marie ült az egyik kocsiban, amelyikből a zene is ordított. Odamentem hozzá és kinyomtam az élvezetének tárgyát, mire felháborodva nyitotta fel pilláit.
 -Még jó páran aludni szerettünk volna..! Mennyi az idő egyáltalán? -fordultam hátra.
 -Fél hat! -nyögte be hátulról egy fiatal párduc fiú.
 -És akkor mi van? -rántotta meg vállát barátnőm.
 -Mi lenne? Az, hogy mindenkit felriasztottál a hülyeségeddel. -ráztam a fejem.

Szóltam a fiúknak, hogy hagyjanak magunkra, így sóhajok közepette vissza kezdtek szállingózni a szobájukba.
 -Mi van veled?
 -Semmi.
 -Minden rendben? -guggoltam le a kocsi mellé és a lábára raktam a tenyerem. -Csak akkor vagy ilyen ha baj van...

 -Jól vagyok, ne aggódj.
 -Én nem úgy látom. Na...?
 -Szakítottunk JongUp-al! -szorította össze a szemeit. -Most boldog vagy?!
 -Miért lennék az..?

Magamhoz húztam, és a hátát kezdtem simogatni, miközben szabadjára engedte könnyeit. Egy pár percig még az ölelésemben sírt, majd pizsamájának az ujjával megtörölte arcát. Szipogott még egy kicsit, aztán elmesélte, hogy mi történt. Leesett állakkal hallgattam végig a kis monológját. Furcsa érzésem volt ezzel a JeongMin-nal kapcsolatban...

Író pow

  Eljött a csillaghullás előtti nap, így ShinJae is érthetően egyre izgatottabb volt. Mindent megszervezett előre. Követőket állított a párducokra mikor azok elindultak a 'nyaralójukba'. Egyedül utánuk ment, és onnantól kezdve farkas alakban tengette az idejét. Minden percben a kis házuk mellett ólálkodott a fák mögé bújva.

  Miután a két lány megbeszélték a dolgot, Marie kivett pár nap szabadságot, és messziről elkerülte JeongMin-t, bárhogy próbált a közelébe férkőzni. JongUp és a lány is megtartották a tisztes távolságot, pedig a többiek megpróbáltak minden tőlük telhetőt, hogy szóba álljanak egymással és béke legyen köztük.

YeonJi pow

  Nagyokat ásítozva keltem fel aznap reggel, mikor indulnunk kellett a nyaralóhoz. Csukott szemekkel megtapogattam a mellettem lévő helyet, ami még meleg volt, ezzel jelezve, hogy Zelo is nemrég ébredt fel. Mosolyogva másztam ki az ágyamból, és miután felöltöztem ellenőriztem, hogy mindent összepakoltam-e. Fényképezőgép, fehérnemű, ChoHee cuccai, váltóruhák, pizsama, és zseblámpa...
 -Fuh~ Úgy tűnik minden megvan. -cipzároztam össze a bőröndöt.
Olyan dejavú-m volt.. Ezzel a bőrönddel jöttem el Bostonból... Lebattyogtam az alsó szintre, hogy megnézzem kislányomat, aki még békésen aludt. Kisimítottam arcából csillogó fekete haját, aztán a konyhába mentem, hogy az útra csináljak pár szendvicset. Amikor a szendvicseket csomagoltam be, nyöszörgést hallottam meg, majd kislányom csoszogott oda hozzám a szemét dörzsölgetve. A lábamhoz bújt, mire én felkaptam a karomba és egy puszit nyomtam arcára.
 -Éhes vagy? -kérdeztem tőle, amire hevesen bólogatni kezdett.
Leraktam és csináltam még egy szendvicset, amit a kezében nyomtam, és nyammogni kezdett rajta. Pár perccel később Zelo lépett ki a fürdőből törölközőbe csavarva. Megrázta vizes haját és odalépett hozzám egy csókra.
 -Fúj~ -fintorgott ChoHee. -Undorítóak a felnőttek.
Elváltunk egymástól és nevetni kezdtünk.

  Délután kettő felé járt márt, amikor DaeHyun kopogott az ajtónkon, meglepetésünkre MooRae-vel az oldalán. A két fiú megfogta a cuccokat és kimentünk a kocsikhoz, ahol miután bepakoltak, mindannyian beültünk a kisbuszba és köszöntöttük egymást. HimChan ült a vezetőülésen, aki útközben a visszapillantó tükörből folyamatosan engem figyelt. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tudom, engem néz, és szinte lyukat éget belém a tekintetével. Mikor kiértünk a városból elhúztam egy picit az ablakot és kinéztem rajta. Minden fa már magára öltötte az ősz színeit, és komótosan vetette le leveleit. Nem sokkal később egy tó mellett haladtunk el. A nap sugarai fel-felcsillantak a felszínén, és olykor pár hal is kiugrált a vízből. Kezembe vettem a kis ChoHee-t, és mutogatni kezdtem neki.
 -Nézd.. Milyen szép~
Tapsikolni, vigyorogni és pattogni kezdett, a plüss hópárduccal a kezében, ami egyszer csak kiesett az ablakon.
 -Állj! -kiáltottam előre HimChannak, aki fékezni kezdett.
Mielőtt megálltunk volna kislányom kiugrott az ölemből és párduccá változva szaladt a plüsséért. Szájába kapta és az erdőbe rohant. Mikor megálltunk azonnal kiszálltam a kocsiból és rohanni kezdtem arra, amerre ChoHee is. A többiek is kiszálltak. Zelo rögtön átváltozott és a lány után eredt. Félóra múlva sem jött vissza egyikőjük sem. YongGuk, DaeHyun, MooRae és YoungJae is elmentek megkeresni ChoHee-t. A kisbusznak nekidőlve kezdtem pityeregni az ujjaimat tördelve. Odajött hozzám HimChan, aki át akart ölelni, de én ellöktem magamtól.
 -Kérlek, hagyj...
 -Csak segíteni akarok.
 -Akkor segíts azzal, hogy békén hagysz és elmész te is keresni őket. -rivalltam rá könnyekkel küszködve.
Védekezőn maga elé emelte kezeit, és hátrálni kezdett, majd párduc alakban eltűnt a fák között. Alig tíz perc múlva mindenki visszajött, ChoHee nélkül...
 -Szerintem jobb lesz, ha tovább indulunk, mert már sötétedik. -indult meg a kocsi felé YoungJae.
 -Nem! Én egy tapodtat sem mozdulok a lányom nélkül!
 -Nyugodj meg.. -jött oda YongGuk.
 -Nem nyugszom meg! Ne kérjetek ilyet tőlem... -szipogtam.