2. évad, 17. Mégis lenne minden szürke felhő mögött egy szivárvány? (Utolsó előtti rész)

Previously of the Quaint Dreams...:
Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott.
-----------------------------------------------------
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el.
-----------------------------------------------------
 Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

YeonJi pow

    A csuklómon pihenő órát fixíroztam szüntelenül az egyik kis sarokban ücsörögve. Amikor nem a kis vekkert bámultam, akkor a bejáratot szuggeráltam türelmetlenül. Már vártam azt a kis halk csengést, ami egy újabb vevő érkezését jelzi. Mindahányszor megszólalt abban reménykedtem végre Ő érkezik meg, de mindig csalódnom kellett. Lehangolva sóhajtottam egyet és belekortyoltam a még forrón gőzölgő mentolos teámba. Abban a kávézóban ültem, amelyikbe az eső elől tértünk be nemrég.Kifejezetten kérte, hogy ha lehet ott találkozzunk; nem is értettem miért, belementem. És most arra vártam, hogy akármelyik pillanatban, de felbukkanjon végre.
    11:37 -vettem ismét szemügyre a ketyegő szerkezetet. Késik... -nyugtáztam magamban.
Már több, mint félórája, hogy elmúlt a megbeszélt találkozó időpontja. Végül kelletlenül vettem magamra kabátomat. Kegyetlenül magányra ítéltem szegény, az asztalon árválkodó bögrét. Pedig nem állt szándékomban ilyen tettet véghez vinni ellene. Az egyetlen, akit keservesen hibáztathatott bánatában, az csakis egyetlen személy lehetett.. Már a pincérfiúval egyeztettem a rendelés árát, amikor váratlanul nagy hanggal csattogott oda hozzánk. Lihegve vágta le magát a velem szemben lévő székre és megfogta a srác karját.
        -Azt hiszem, egyelőre mégsem fizetnék. -mosolyogtam rá, mire bólintott.
        -Az úrnak mit hozhatok? -kérdezte az imént érkezettől udvariasan.
        -Egy eszpresszót, légy oly' szíves. -válaszoltam helyette.
A pincér megint biccentett, majd eltűnt a látókörömből. Visszahelyeztem bal kezemet az ölembe, míg a jobbal az előttem pihenő, immáron újra elégedett porcelán fülét markolgattam.
        -Bocsánat a késésért, csak Gangnam közepén egy hatalmas dugó alakult ki -sajnálkozott.
Felvezettem rá tekintetem, és küldtem felé egy aprócska mosolyt.
        -Semmi gond, HimChan.
        -Nos, akkor...
        -Igen. Komolyan kell most beszélgetnünk. Ha ezt letudtuk, akár a patakhoz is elmehetünk.
        -Rendben. -húzta ki magát.
        -Kezdésnek elmondhatnánk, hogy mit gondolunk a másikról. Szóval..? -mindenképpen szerettem volna a legelejéről kivesézni a dolgot. Le szerettem volna zárni minden kis szálat ezzel kapcsolatban.
        -Hát... Valójában eleinte a vonzódást egyszerűen annak tudtam be, hogy csak kishúgomként tekintek rád. De mint később kiderült, ez merőben másabb volt, mint szimpla kötődés. Amikor... elraboltak titeket, megvadult bennem a legkisebb porcikám is. Akkor bizonyosodott be igazán számomra, hogy többet jelentesz nekem mindennél. -halkult el.
        -Még a csapatnál is? Önmagadnál is? -feszültek meg tagjaim.
        -Úgy gondolom, igen. -bökte ki végül. -De én mindezek ellenére melletted szeretnék állni jóban és rosszban is. Túlságosan fáj, parányi darabokra tör szét, ha eszembe jut mennyire tehetetlen, szánalmas alak vagyok.
        -Nem vagy szánalmas, csak... szerelmes. Megértem. -szorítottam meg a falapon ökölbe ránduló kezét. -Figyelj. Most elárulom én mit gondolok, oké? Oké.. Mikor először találkoztunk egy kedves, anyáskodó embernek gondoltalak, aki képes a legszörnyűbb dolgokra is azért, hogy megvédje a családját. Jelen esetben a csapatot. Nem mondom azt, hogy nem állsz közel hozzám, de azt sem, hogy viszonoznám az érzéseidet. Elveszíteni sem akarlak. Mondhatjuk úgy, hogy szeretlek, azonban csak úgy, mint egy nagyon jó barátot, vagy mint egy testvért szokás. Remélem megérted ezt... Azon viszont mélyen elgondolkodhattál volna, hogy milyen áldozat lett volna az, ha egy pillanatnyi fellángolás miatt, eldobsz mindent, amit eddig elértél, vagy amid volt. Nemde?

Nem válaszolt, csak lesütötte szemeit így folytattam tovább mondandóm.
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen... -nyelt egy nagyot.
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
Felhörpintettük a maradék italunkat, majd ki is fizettük őket, hogy útnak induljunk a Cheonggyecheon felé.
    A nap hátralévő részében ott járkáltunk fel s alá. Felidéztük a közös emlékeket, beleértve a boldogokat és a kínosakat is. Sikerült megállapodnunk abban, hogy félre tesszük az eddig történteket és teljesen új lappal kezdünk... barátokként.

    Sötétedéskor, mikor a Nap már nyugovóra térni készült, hogy felkelthesse társát, a Holdat, meglátogattam kislányommal karöltve az Akadémiát. Bent sok új, és régi arccal is találkoztunk. Egykori tanárom repesve kapta nyakába ChoHee-t és úgy mentünk tovább a folyosókon.
        -Egyébként itt van ám az apuka is. -nézett rám vigyorogva a seonsaengnim.
        -Kicsoda?
        -Zelo.
Elvezetett az egyik táncos próbateremhez, majd ott elvált tőlünk. Halkan lopakodva osontunk be hozzá, miközben a zene csak úgy dübörgött a hangfalakból. Azonban sikeresen lebuktunk. A tükörben meglátott minket, mire odaszaladt ChoHee-hez és a hónalja alá kapta.
        -Hát ti? -nyomott egy barackot kislányunk fejére.
        -Erre jártunk, úgy hogy benéztünk. És te?
        -Egy kis nosztalgia. -tette le a csöppséget.
        -Aigoo, de régen is volt már, mikor utoljára ezek között a falak között koptattuk a cipőnket napról-napra. Emlékszel még az 'If You Love Me' koreográfiájának történetére? -kérdeztem kuncogva.
        -Hogy is felejthetném el. Nem volt párod, mire engem állítottak be hozzád. -vágott egy fintort, mire játékosan a vállába bokszoltam.
        -És istenem..! A bemutató! Jézusom, de utáltam eleinte azokat a próbákat veled. -nevettem fel.
        -Magát a fellépést ne is említsd. -vörösödött el.
        -Régi szép emlékek.

Apink - No No No

A közben elcsendesedett termet a következő szám kezdte megtölteni.
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra? -hajolt meg előttünk a kezét nyújtva.
        -Oh igen, JunHong-shi! -egyeztem bele a mellkasomra téve jobb tenyerem.
Egymás mellett állva kezdtük el együtt, ami kicsit kudarcba fulladt, ugyanis mind rosszul csináltuk. Jókat és hangosan kacagva pontosítottuk a másikat, hogy 'azt így kell, nem, mert úgy'.
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

Már csak Marie-val kell valahogy megoldani az egészet......

10. Életem első alkalma egy párduccal

*Innentől ami simán, feketével van írva a párbeszédeknél az koreaiul zajlik, viszont, amelyik vörös színű az angolul van.

 -Jagiya!
A nyakamba borult, mint egy öt éves és szorongatni kezdett. Karjaimat körbefontam rajta és mellkasába fúrtam a fejem. Nem is tudom, de... valahogy érzem, hogy egyre jobban kezdem megszeretni.  Magamba szívtam jellegzetes illatát, amit egyszerűen imádtam, és mosolyogni kezdtem. Pár percen keresztül még egymást öleltük, majd elváltam tőle és a padlóra néztem, amin kis tócsákban volt az imént eldobott víz. Zelo megvakarta a tarkóját, és gyorsan elszaladt egy felmosóért. Nekiállt felmosni, de nem bírtam nézni, ahogy ügyetlenkedik. Elvettem tőle és az üveget felvéve hozzáfogtam eltüntetni a kiömlött hűsítőt. Miután végeztem a felmosót nekitámasztottam a konyhapultnak. A fiú odajött és a felmosóval együtt eltűnt. Elkezdtem a hifit babrálgatni, és amikor sikerült beüzemelni, egy kissé hiphop-osabb Timbaland számot adott be.

Timbaland - Bounce (Step Up 2 Remix)

  Eleinte csak a lábammal, és az ujjaimmal doboltam, utána a testem magától kezdett el mozogni. A lehető legtöbb irányba tekertem magam, mozdulataim feszesek, tüzesek voltak. Kiélveztem minden egyes ütemet, taktust. A ritmus hulláma elragadott, így átadtam mindenem a zenének teljes egészében. A testem beszélt helyettem... Egyszer csak két kezet éreztem meg a csípőmön, aztán Zelo szembefordított magával. Magamban meglepődtem, hogy mennyire összhangban mozgunk, és hogy a lépések csak úgy jöttek maguktól. Fél szemmel a tükörben néztem kettőnket a túlfűtött tánc közben. Tetszett látvány, nem tagadom. Hátrahajoltam, a fiú pedig ujjait végighúzta mellkasomon, aztán le a hasamon, ahol keze megállapodott, és visszarántott maga elé. Arcomon éreztem forró leheletét, ami pőre bőröm szinte perzselte. A szívem épp hogy csak nem tőrt ki a helyéről, annyira szaporán vert. Egyik kezével eltúrt az arcomból egy kósza hajtincset és lágyan, érzékien megcsókolt. Ujjaimmal végig szántottam sűrű, kék tincseit és közelebb húztam magamhoz, hogy elmélyítsem csókunkat. Egyre türelmetlenebbek lettünk, egyre jobban akartuk egymást. Nyelveink szó szerint csatáztak. Lassan kezdtünk el a lépcsőház felé dülöngélni. Zelo kirúgta a lábával a lépcsőház ajtaját. Pingvinjárással lementünk az első emeletre. Ott megpróbáltunk keresni egy üres szobát, de amikor az elsőbe benyitottunk, pechünkre már volt bent egy épp egymást faló pár. Belekuncogtunk a csókba, de azt meg nem szakítva mentünk tovább, miután halkan becsuktuk a már foglalt szoba ajtaját. A következő szobával már szerencsésebben jártunk, üres volt. Halkan bezárta mögöttünk a barna falapot. Amint elértük a hálószobát, fenekemnél fogva felemelt, én pedig lábaimmal kulcsoltam át derekát. Komótosan rádőltünk az ágyra, és felém emelkedett. Elkezdte kigombolni, majd megszabadított bézs színű blúzomtól, amit elhajított a helyiség egyik sarkába. Kibújtattam lila pólójából, amit a blúzom mellé dobtam. Nyakamat, kulcscsontomat kezdte ellepni apró puszikkal. Egyik kezemmel felsőtestét, és kezdetleges izmait kezdtem simogatni, míg a másikkal hátát karmolgattam. Amikor fogával összeharapta a nyakamon a bőrt akaratlanul is felsóhajtottam. Észrevétlenül szedte le rólam fekete farmerem, ami ugyan ott végezte, mint az előbbi ruhadarabok. Pár perc múlva már ádámkosztümben feküdtünk a hatalmas francia ágyon. Az elmémet elfedte egy köd, ami nem engedte, hogy ésszerűen tudjak gondolkodni, de abban a pillanatban valahogy nem is akartam. Csak azt szerettem volna, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz Zelo-t. Testünkről patakokban folyt a verejték, és igen. Megtettük. Nem érdekelt, hogy jelenleg pont a párducok egyik fő szabályát szegjük meg. Fáradtan hanyatlott rám, miközben szapora légzését próbálta rendbe hozni. A maradék erőmmel átöleltem testét, és úgy mosolyogtam, mint a vadalma. Egyre biztosabb voltam abban, hogy... Szeretem..... Az öröm okozta kimerültségben hamar elszunnyadtunk, és egymás karjaiban tértünk nyugovóra.

  Amikor felébredtem oldalamról hátamra fordultam, és aprókat pislogva nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat. Megvakartam a nyakamat, majd egy óriásit ásítottam. Lecsuktam pilláimat és visszaemlékeztem az álmomra, amiben egy romantikus napot töltöttem el Zelo-val. Ahogy kettesben a zenére hangolva mozogtunk, aztán.. amikor szeretkeztünk.... Megmosolyogtam a gondolatot, aztán lassan kinyitottam a szemem és meglepődve vettem tudomásul, hogy nem otthon vagyok, a saját ágyamban. Szóval akkor... Oldalra fordítottam a fejem, és egy édesen alvó kékséggel találtam szembe magam. ..még sem volt álom. Felé fordultam teljes testemmel, s ujjaimmal végig pásztáztam hibátlan arcának minden szegletét. Az ajkait, állkapcsát, szemeit... Egyszer csak nyammogni kezdett, majd az épp szájánál járó mutatóujjamra harapott, és kipattantak hatalmas lélektükrei. Kuncogtam egy kicsit, azután magához húzott. Mellkasára tettem a fejem, és hasát kezdtem cirógatni, ő pedig nyomott egy puszit a hajamra.

  Kettőnkön kívül senki sem tudott a kis kalandunkról. YongGuk egy az egyben eltiltott volna minket egymástól, ismervén azt, hogy mennyire ragaszkodik a szabályokhoz. Amik persze azért vannak, hogy megszegjük őket. Pár napig nem tudtam elmenni a fiúkhoz, mert előléptettek, így több és nehezebb munkát kaptam. Természetesen a fizetésem is nagyobb összeg volt. Azóta már nem tartózkodom a gondolattól, hogy Zelo barátnője vagyok. És egyáltalán nem érdekel, hogy ő más, mint én...

  Ma délután érkezik meg Marie repülője. Munka után otthon vettem egy gyors zuhanyt, és kocsiba ültem. Útközben írtam neki egy sms-t, hogy egy Audi TT-t keressen. Amikor odaértem az Incheon reptérre, leparkoltam és az autóban ülve vártam barátnőm érkezését. Öt percenként az órámra néztem, végül unalmamban bekapcsoltam egy kis zenét. Annyira beleéltem magam, hogy amikor az ablakon kopogtak, azt hittem ott halok meg szívrohamban. Miután lenyugtattam magam kiszálltam és bedobtam a bőröndjét a csomagtartóba.
 -Na pattanj be. Megmutatom neked Szöult. -kacsintottam rá, majd beültünk és már indultunk is.
 -De jól megy valakinek. -tapizta Marie a műszerfalat, amire válaszul csak kuncogni kezdtem.
Elmentünk megnézni az idolok kiadóit, a Namsan Tower-t és a Banpo hidat is. Estére még be akartam tervezni, hogy megnézzük az Akadémiát, de mindketten elfáradtunk a nap végére. Engem a sok munka, Marie-t pedig az utazás merítette ki. A barátnőm felolvasott egy címet, de a cetlit azonnal ki is dobtam a lehúzott ablakon.
 -Szó sem lehet arról, hogy egy másik lakásban aludj. Nálam laksz, amíg itt leszel, és kész. Erről nem nyitok vitát. -mosolyogtam, miközben az utat figyeltem, és hazafelé vettem az irányt.
Otthon felvittem a galériába a Jones lány cuccait, majd megmutattam neki, hogy mi hol van.
 -Nos, akkor nyugodtan elmehetsz zuhanyozni. Addig én csinálok egy gyors vacsorát. Rendben? Oké.
Szegény lányt nem hagytam szóhoz jutni sem. Egy árva hang nélkül sétált be a fürdőszobába, és mire kijött én már készen voltam a kimchi jiggae-vel. Leültünk a kanapéra, és a tv-t bekapcsolva kezdtünk el falatozni.
 -Hmm... Igazi koreai kaja... -nyammogott teli szájjal.
Váratlanul a lakásból valahonnan egy kis zeneszó kezdett el hallatszani. Azt hittem, hogy csak Marie-é az, így hagytam, had csörögjön csak. Azonban barátnőm értetlen fejjel nézett rám.
 -Még a mai nap felvennéd? -vonta fel egyik szemöldökét, mire kis híján eldobtam a tányért és szaladni kezdtem a konyhapult felé.
Még pont sikerült felvennem mielőtt lerakta volna.
 -Haló? Áh, szia YoungJae. Hát.. most érkezett meg nemrég Amerikából a barátnőm, és nem szeretném egyedül itthon hagyni, szóval nem tudok most elmenni. Sajnálom... De nem lehet, YongGuk nem engedné. És mit mondott..? Akkor egy óra múlva ott vagyunk. -nyomtam ki. Ezek a fiúk...
 -Na most ezt kérlek szépen fordítsd le nekem. -tette keresztbe karjait.
Elmagyaráztam neki röviden a helyzetet, és rögtön magára kapott valami vadabb göncöt. Látszólag felcsigázta, hogy Zelo-ékkal fogunk találkozni az éjszaka közepén. Még arra is megkért, hogy sminkeljem ki kicsit merészebben. Emiatt kicsit késésben is voltunk. Mikor odaértünk bezörögtem a félig nyitott garázsajtón, amíg barátnőm elképedve bámulta a környéket. Miután beléptünk a garázsba, még jobban eltátotta a száját. Már éppen köszönni akartam volna a fiúknak, amikor Zelo a nyakamba csimpaszkodott. Mikor a fiú elengedett tapsoltam kettőt, hogy a kis csapat rám figyeljen.
 -Srácok, Ő itt Marie. -mutattam barátnőmre. -Marie, Ő itt Zelo, DaeHyun, HimChan, YongGuk, JongUp és YoungJae. -soroltam fel a fiúk neveit. -Ő segített nekem ideköltöznöm, és most két hónapig nálam fog lakni. Úgy hogy egy ideig rendszeresen fogjátok látni Őt is. -fordultam a fiúk felé.

Marie  pow

  Miután elkezdte a neveket sorolgatni, Zelo után elvesztettem a fonalat. Valami teljesen máson akadt meg a szemem. Az egyik fiú oldalt állt nekem, és éppen az egyik autót törölgette fényesre. Egy fekete-fehér fullcap; egy lenge, ujjatlan, barna felső; egy bővebb tetejű, mély ülepű, fekete csőnadrág volt rajta, egy DC-s cipővel. Nem tudom mi, de valami megragadott benne. Odahajoltam YeonJi-hoz.
 -Mit mondtál? Mi a neve a fullcap-es srácnak? -érdeklődtem suttogva.
 -JongUp, miért? -nézett rám.
Mmm, -ízlelgettem magamban nevét. JongUp... Érdekes..

9. A párductanya

  Az utunk Szöul egy kihaltabb részébe vezetett. Alig lézengett pár részeg ember az utcán, s a házak se voltak már olyan sűrűbben. Az autóból kiszállva egy kissé lepukkant épületet pillantottam meg. Alsó szinten garázs volt, felette két emelettel. A hatalmas, szürke, garázsajtóhoz ballagtunk. Zelo mellettem maradt, HimChan pedig bezörgött a fém szerkezeten, mire az lassan, félig felhúzódott. A két fiú bement alatta, habár a kezdeti izgalmam kezdett alábbhagyni, követtem őket. Mögöttem lecsukódott a garázsajtó és a villany felkapcsolódott. Ahhoz képest, hogy kint tulajdonképpen lepratelep van, itt bent viszont minden tiszta modern és luxus. Zajlik az élet, nyüzsögnek a párducok. Három luxusautó volt a garázsban. A bal legszélsőből zene szólt. A legtöbb lányon fekete, szegecses, merészebb cuccok voltak. Igaza volt Zelo-nak... Jobb is, hogy átöltöztem. HimChan levált tőlünk, mi ketten pedig felsétáltunk egy lépcsőn, ami egy galéria szerűen megoldott átjáróhoz vezetett. Éppen hogy felértünk rajta mögöttünk lépteket hallottunk meg, majd egy alacsonyabb fiú csapódott hozzánk. A barna haja oldalt fel volt nyírva. Egy koptatott farmer volt rajta, és egy ujjatlan, fekete, lenge felső, aminek az oldala ki volt vágva, ezzel belátást engedve izmos felsőtestére. A kék hajú mögé bújtam, és onnan néztem az ismeretlen fiút. Lepacsiztak, aztán az idegen rám mosolygott.
 -Szia, JongUp vagyok. Benned kit tisztelhetek? -érdeklődött.
Úgy gondoltam jobb, ha csendben maradok. Így még jobban befészkeltem magam Zelo mögé, fedezéket, kibúvót keresve a válaszadás alól.
 -Nem kell félned. -fordult felém a védelmem.
Sóhajtottam egyet és kiléptem Zelo mögül. -YeonJi a nevem. -hajoltam meg.

  Az átjárón végig sétálva bementünk egy ajtón, ami egy lépcsőházhoz vezetett. Innen nyílt egy-egy folyosó az első és a második szintre. Éppen az első szinten sétálgattunk, hogy körbevezessenek, amikor Zelo-hoz odajött egy hosszú, fekete hajú lány, akivel azután elment. Csalódottan néztem, ahogy sietősen eltűnnek a lépcsőházban. JongUp volt olyan kedves és végig vezetett a ház többi részén. Az első szinten végig szobák voltak, a második viszont egybe volt nyitva, egy válaszfal sem volt. Egy ominózus nappali szerűségbe léptünk be először, ahol egy hatalmas, félkör alakú kanapé helyezkedett el, amivel szemben egy szintén hatalmas plazma tv volt, házimozi rendszerrel. A falakat graffitik díszítették. A kanapé mögött egy nagy szabad tér volt, ahol egész falas tükrök voltak. Biztos egyfajta tánctérként használták. Balra a tükröktől volt egy kisebb konyha, az mellett lévő apró térben meg egy bokszzsák volt. A tánctérhez sétáltam, addig JongUp a konyhába ment és kivett az óriási hűtőből egy üveg vizet. Megnéztem a tükörképem. Egyszer csak a nemrég látott fekete hajú lány jött oda hozzánk.
 -YongGuk hívat titeket. -mondta, majd sarkon fordult.

JongUp intett a fejével, hogy menjünk, így követtük hát az ismeretlen lányt. A garázsba visszaérve a lépcső tetejéről megpillantottam Zelo-t, aki a földet bámulta. Odamentem hozzá, és körbe pillantottam. Egy füttyentés hallatszott. A fejem a hang irányába kaptam, ahogyan mindenki más is. Egy pár évvel idősebb fiú állt nem messze tőlem. Arcvonásai markánsabbak, jellegzetesebbek voltak. Ajkai nagyok, és teltek voltak. Világos barna haja mindkét oldalon fel volt nyírva. Sütött róla az agresszivitás, és a durvaság. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem kellett volna ennyire lelkesnek lennem, nem kellett volna idejönnöm. Felemelte mutatóujját, aztán megforgatta kézfejét, mire szinte mindenki távozott a helyiségből. Egyedül Zelo, Én, JongUp, HimChan, az előbb fütyülő srác, a fekete hajú lány és még további két fiú maradtunk ott. A másik két fiúnak sötétebb volt a haja és körülbelül egy magasak lehettek. Egyiküknek a már ismert felnyírt haja, vastagabb alsó ajka, és világosabb bőre volt. A másiknak egész szája telt volt, és a szemei is nagyobbak voltak. Bal szeme alatt egy anyajegy, fülében pedig egy-egy kis fülbevaló díszelgett.

 -Szabad tudnom a neved? -kérdezte tőlem mély hangján vélhetően a bandavezér.
 -Seo YeonJi. -hajoltam meg kilencven fokban.
Egy félmosoly kúszott arcára, majd azonnal elkomorult az arca. Idegesen sóhajtott, és a hajába túrt bal kezével.

 -Idefigyelj Choi JunHong... Rengeteg gyönyörű fajtánk-beli csaj van, és Te mégis egy emberlánnyal állsz össze... Nézd meg DaeHyun-t, -mutatott a fülbevalós fiúra. -tökéletesen boldog az ő párduc barátnőjével, JunAh-val. -hangsúlyozta ki a párduc szót.
 -YongGuk-hyung... -Szóval ő lenne az a bizonyos YongGuk.
Bűnösnek, és hibásnak éreztem magam, amiért most Zelo-t miattam szidják le. Én nem ezt akartam. Azt hittem, hogy minden rendben lesz, de úgy látszik tévedtem. Túl naiv voltam...

 -Habár nagyon jó barátok vagyunk, tudod jól, hogy mik a szabályok. Sajnálom... Szólnom kell a Királynak.
 -De Én... szeretem YeonJi-t! -kiáltotta csukott szemekkel.
Azt hittem ott helyben összeesek. A szavai villámcsapásként értek, fel sem tudtam fogni őket. Egyszerűen nem jutottak el a tudatomig. Szinte kővé dermedve meredtem magam elé. De Én.. szeretem YeonJi-t! -visszhangzott elmémben. A JunAh-nak nevezett lány elképedve kapkodta tekintetét köztem és a fiú között. Magamban azt kívántam bár nyelne el a föld... A vezér gondolkodóba esett. Arca eltorzult, szemöldökét összevonta. Majd karjait összekulcsolta maga előtt.

 -Legyen... Zelo boldogságát, és azt figyelembe véve, hogy mostanában többet nevet és mozdul ki, ezúttal elnézem ezt, és áldásom adom rátok. -Szóval mégsem olyan érzéketlen, mint gondoltam.
Az említett fiúval mindketten felkaptuk a fejünket. Teljesen ledöbbentem. Ezek szerint akkor mi.. most... Az kizárt. Nem lehet.... Zelo hirtelen felkapott a karjaiba és örömében megforgatott. Miután letett arcomat keze közé fogta és egy puszit nyomott a homlokomra. A fiúk körénk gyűltek és elárasztottak jó kívánságaikkal. YongGuk csak a háttérben nézett minket mosolyogva. Egyszer csak beállt elém az a fiú, akinek a nevét még mindig nem tudtam. Hátranézett, egyenesen a vezérre.
 -Hyung... Csinálhatnánk belőle hópárducot. -vigyorgott, én viszont elcsodálkoztam kijelentésén. Mi az, hogy csinálni..?
 -Normális vagy YoungJae? -nevetett mély, dörmögő hangján YongGuk. -Persze, hogy nem.
 -De... -szontyolódott el.
 -Ha módunk lenne rá sem engedném. -lett egy aprót komolyabb a hangja.
Ebből a kis beszélgetésből semmit sem értettem. Értetlenül hallgattam végig őket. Magas ez nekem...

  Egy héttel azután, hogy először voltam a párductanyán, szinte minden egyes nap elkocsikáztam oda. Igen, van saját autóm. Egy nagyobb munka után több fizetést kaptam, így sikerült meglepnem magam egy fekete Audi TT Coupe-val. Visszatérve, pont egy ilyen nap volt a mai is. Éppen a kocsimból szálltam ki a párducok háza előtt, amikor megcsörrent a telefonom.
 -Halló? -szóltam bele angolul.
 -Nálatok túl nagy luxus a telefon, vagy mi?

 -Neked is szia Marie. -kuncogtam egyrészt a leszúrása miatt, másrészt mert a háttérben G-Dragon egyik száma szólt. -Bocsi, csak mostanában eléggé elfoglalt voltam.

 -Sajnálhatod is... Na de mindegy is. Van egy nagggyon jó hírem.
 -És mi lenne az? -dőltem neki háttal az autónak.
 -Jövő héten Szöulba utazom!

 -Tényleg?! És mennyi időre jössz?
 -Két hónapra, úgy hogy kösd fel a gatyád. Szét foglak szedni. Muhaha... -nevetett a vonal másik oldalán, amit én sem bírtam nevetés nélkül hagyni.
 -Akkor szólok Zelo-nak, hogy majd vigyázzon veled, mert néha nem vagy beszámítható állapotban.
 -Na elmehetsz a tudod hová, jó?
 -Jóóó... -mosolyogtam. -Amúgy.. anyuék hogy vannak? Már lassan fél éve, hogy eljöttem onnan... -sóhajtottam.

 -Egész jól. Néha megkérdezik tőlem, hogy mi van veled. Hiányzol nekik, te csaj.
 -Ők is nekem...

 -Amióta elköltöztél meglepő módon már szinte sosem veszekednek.
Kicsit megdöbbentem az előbbi mondatán, de kizökkentett az, hogy felnyílt a garázsajtó és JongUp intett egyet mosolyogva. Bólintottam egyet üdvözlésképpen.

 -Ennek örülök. -mondtam barátnőmnek angolul. -Figyelj, majd beszélünk még, ha Szöulban leszel. Addig is vigyázz magadra, és puszilom anyáékat.
 -Rendben. Annyeong. -hallani lehetett, ahogy mosolyog egy sort a túloldalon.

 -Goodbye. -raktam le.

Lezártam gyorsan a kocsit, majd JongUp-hoz lépdeltem, aki lezárta utánam a garázst.
 -Már vártunk. -borzolta meg hajamat. -Zelo a másodikon van.
 -Köszi. -szaladtam fel a kis lépcsőn.
Az utóbbi napokban nagyon a szívemhez nőtt a kis csapat. Már-már közülük valónak éreztem magam. YongGuk nagyon kedves teremtés. Szégyellem is magam néha, azért, hogy azt mertem róla gondolni, hogy szívtelen, és agresszív. Sőt, épp az ellenkezője. DaeHyun a mai napig meg tud lepni azzal, hogy mikre képes a hangjával. Sosem hallottam ember így énekelni, ezért tiszteltem is. Ahhoz képest, hogy YongGuk a vezér, többnyire HimChan a leganyáskodóbb. Mondhatni jóformán a fiúk anyja, idézőjelben. YoungJae meglepett, hogy milyen megfontolt és okos. Viszont nem szeretem, amikor a körmeit rágja. Kiráz tőle a hideg.  JongUp mindig elkápráztat a tánctudásával és a gyakori szokásaival. Amikor először hallottam azt, ahogy az elszakadó nadrág hangját utánozza, nem akartam elhinni. És akkor ott van JunHong, pontosabban Zelo.... Meg sem álltam egészen a második emeletig, ahol miután a célszemélyt megláttam rögtön odakocogtam hozzá, és nem messze tőle megálltam. Éppen a tükrök előtt táncolt egy számomra teljesen ismeretlen számra. Mikor az utolsó dallamnak is vége lett leült a padlóra és kortyolt párat az üveg vízéből. Mikor a tükörben meglátott eldobta a vizet és felpattant.
 -Jagiya!

6. The Dance

  A próbák rendszerint a tánc órák után voltak, és egészen késő estig tartottak, így amikor hazaértem rögtön lezuhanyoztam és beestem az ágyba. Mikor másnap reggel kómásan felkeltem folyton nyugtáztam magamban, hogy egy vödör kávé is kevés lenne ahhoz, hogy teljesen felébredjek. Azonban a nap végére valahogy mindig sikerült feltornáznom a kedvem és mosollyal az arcomon sétáltam be az órákra.

  Már csak egy hét van a bemutatóig, ezért szüntelenül a próbateremben voltam gyakorolni. Volt, hogy amikor szabad volt egy napom és otthon voltam, akkor Zelo átjött és órákon keresztül próbáltunk tökélyre fejleszteni egy-egy mozdulat sort. Egyik éjszaka sehogy sem sikerült elaludnom, emiatt valami kényelmesebb szerelést öltöttem magamra és meglátogattam az én jó barátomat, a Joy Dance-t. Kerestem egy üres termet, és a számomra legkedvesebb számot raktam be.

Christina Perri - A Thousand Years

  Leültem a padlóra, és térdeimet átöleltem, fejemet pedig ráhajtottam. Kinyújtottam a jobb lábam, míg kezeimmel alulról köröztem egyet lassan. Felálltam és a tükörbe néztem, majd kinyújtottam a kezem, mintha valami vagy valaki után keservesen nyúlnék, hogy maradjon. Heart beats fast... Colors and promises... Kiskoromban az igazi szüleim sokszor vittek el kortárs tánc órákra. Miután repülő szerencsétlenségben meghaltak azt hittem sohasem lesz már minden ugyan olyan, ami be is igazolódott, így azután ebben vezettem le minden fájdalmam. Folyton-folyvást a táncba menekültem. Ez volt az egyetlen mentsváram, a társam. Ilyenkor nem volt senki sem, aki bántani tudott volna, sérthetetlen voltam. Belül mégis darabokra törtem közben. Amikor nevelőszülőkhöz kerültem úgy kilenc éves lehettem. Hetekre magamba fordultam, és enni is csak úgy ettem, hogy én magam csináltam pár szendvicset, mástól viszont nem fogadtam el semmit. Nem tudtam beletörődni, hogy most már idegen helyen, idegen családban élek, és idegen emberek a szüleim... Egy-egy ugrásnál anyukám mosolya villant be, ami még gyermek koromban az elmémbe vésődött. A mai napig olyan hihetetlen, hogy elhagytak, nincsenek többé. Anyu, apu.... Éppen egy repülésszerű ugrást vittem véghez, amiben lábaimat behajlítottam. Úgy éreztem tényleg repülni tudok, azonban rosszul léptem és érkezés után elcsúsztam. A földön ülve kezdtek el halkan csordogálni a könnyeim. Akármennyire is próbáltam visszafojtani, most eltörött bennem a mécses. Eldőltem a padlón, majd összekuporodva hagytam, hogy sós cseppek áztassák arcomat. Egy kezet éreztem meg, amint a hátamat simogatja, azután pedig lefekszik mellém valaki és körém fonja karjait. Hajamba fúrja arcát, s leheletét a nyakamon érzem. Megfordultam és a mellkasába bújtam. Az éveken át magamban tartott fájdalom, kín, amit próbáltam elrejteni mindenki elől... most mégis egy másik ember pólójában köt ki, könnyek formájában.
 -Kérlek, -nyögtem erőtlenül. -ne hagyj magamra...
Zokogásom egyre csak erősebb lett, míg végül az álom rám talált az ismerős idegen karjai között.

One step closer... One step closer...
I have died everyday
Waiting for you
Darling don't be afraid
I have loved you for a
Thousand Years...
I'll love you for a
Thousand more......

  Arra ébredtem fel, hogy a fejem iszonyatosan hasogat. Kinyitottam a szemem, a nap még alig-alig szűrődött be az ablakon. Épp hogy csak annyi fényt adott, hogy kivegyem a tárgyak körvonalát. A saját ágyamban feküdtem. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem haza, de legalább biztonságos helyen vagyok végre. Felültem és megtapogattam arcomat, s felálltam. Ráérősen a lépcsőhöz vánszorogtam, majd lesétáltam rajta, csiga lassúsággal szedve a fokokat. Mikor leértem az alsó szintre meghökkentem egy kicsit. Egy borzos, kék hajú, békés arcú fiú feküdt a kanapén, és lassan szuszogott. Felmentem a galériába egy takaróért, aztán betakartam.
 -Köszönöm, hogy tegnap este mellettem voltál...
A homlokára nyomtam egy puszit, és hagytam, hogy zavartalanul aludjon tovább. A fürdőbe mentem, az ajtót magam után becsukva. Apránként vettem le magamról a ruhadarabokat, s beálltam a zuhany alá, hogy gyenge testemet felfrissítsem. A zuhanyrózsából jövő forró víz kellőképpen ellazított. Egy ideig csak csukott szemmel élveztem a vízcsobogás megnyugtató hangját. Miután elzártam a csapot, egy törölközőt csavartam magamra és a hajamra. A szárítóról levettem egy tiszta szürke melegítőt és egy fehérneműt. Magamra vettem őket, aztán hajzuhatagom szárazra törlése közben a konyhába mentem. A nyakamba raktam a textilt, és nekiláttam egy bőséges reggeli elkészítéséhez. Feltettem olajat melegedni egy serpenyőben, majd kikevertem a palacsinta tésztát, amibe raktam két kanál tejfölt, ahogy anyukám csinálta régen. Miután kisütöttem az összeset, egy tálban félre tettem őket, és a serpenyőt a mosogatóba raktam. Egy kisebb edényben felmelegítettem egy kis mézet, amihez fahéjat és vanília cukrot kevertem, majd elzártam alatta a tűzhelyet. Egészen addig kavargattam a mézet amíg az el nem kezdett kihűlni. Kevergetés közben nyöszörgésre lettem figyelmes. Kíváncsian pillantottam a kanapé felé, amin a fiú nyammogott félig nyitott szemekkel. Megmosolyogtam.
 -Jó reggelt. -nyújtózkodott.
 -Neked is, Zelo. -tettem le az edényt a konyhapultra.
Mélyet szippantott a levegőből, mire a hasa korgott egy hatalmasat, ezzel jelezve, hogy üres. -Mi a reggeli? -kérdezte mosollyal az arcán, miközben mellém sétált és átnézett vállam felett.
 -Amerikai palacsinta. Remélem szereted.
 -Hm, jól hangzik.
Két tányért raktam a pultra, melléjük raktam a mézes keveréket, a kisütött palacsintákat, és két-két villát, meg kést. Leültünk és mindketten a palacsinták felé nyúltunk villával a kezünkben. Ugyan azért a palacsintáért. Összenéztünk, aztán elkaptam a fejem és elvettem a tésztát, majd meglocsoltam a mézes, fahéjas öntettel. Rögvest nekiálltam enni, közben magamon éreztem a fiú égető tekintetét. Hirtelenjében csak elnevette magát. Jól hallottam? Nevet...? Életemben először hallottam őt nevetni.... Édes hangja zene volt füleimnek. Nem bírtam ki, én is kuncogni kezdtem. Váratlanul elcsendesült, én pedig értetlenül néztem rá.
 -Gyönyörű vagy... -csillogtak íriszei.
Éreztem, ahogy az arcom megtelik vérrel, és felforrósodik. Pár pillanatig még engem figyelt, azután sorra tüntette el a tányérja tartalmát. Mintha a tekintete lyukat égetett volna belém, egészen a lelkemig hatolt. Olyan furcsán éreztem magam...

  Eljött a bemutató napja. Az utolsó napokban már nem feszengtem Zelo közelében, sőt. Viszonylag még élveztem is, ha vele lehettem. A táncpróbákon szinte tökéletes volt az összhang azóta a reggel óta. Már a főpróbán is túl voltunk, de valahogy soha sem mertem túl hosszú ideig a fiú szemeibe nézni. Féltem, hogy megint túlságosan magával ragad, és kiszalad alólam a lábam. A seonsaengnim rám szólt, hogy legalább élesben nézzek már bele abba a két szép szemébe és ne a padlóval szemezzek. Mikor kinéztem a színpad mögül, azt hittem menten összeesek annyi ember várt már kint arra, hogy elkezdődjön a kis műsor. Nem gondoltam volna, hogy ennyien el fognak jönni. Figyelem elterelés képen fejben párszor átnéztem a koreográfiát, hogy biztosan ne rontsak vagy felejtsek el valamit. Amikor mi jöttünk kezdtem bepánikolni. Zelo odajött hozzám és pár biztató szót súgott a fülembe, majd felsétált a színpadra. Mély levegőt vettem, és követtem őt, aztán meghajoltunk mindketten. Felvettük a kezdőpózt. Leültünk egymástól körülbelül egy méterre, térdeinket terpeszben felhúztuk és nyújtott karokkal rátámaszkodtunk.

Taylor Swift - I Knew You Were Trouble

  Mikor elkezdődött az ének az izmaim megrándultak, és a kezdeti idegességem egyszeriben elrepült. Teljes szinkronban, és összhangban mozogtunk a zenére, mintha ez csak természetes lenne. You find me, you find me... Szemeink csak akkor váltak el, ha hátat kellett fordítanom neki, de utána rögtön visszatértünk egymáshoz. Mozdulataink feszesek, erőteljesek voltak. Maximálisan átéltük az egészet. Ahogy hozzám ért, érintése nyomán égett a bőröm. Minden egyes mozdulatnál, amikor hozzá simultam a testem felhevült....

'Cause I knew you were trouble when you walked in

So shame on me now

Flew me to places I'd never been

'Til you put me down, oh...

I knew you were trouble when you walked in

So shame on me now

Flew me to places I'd never been

Now I'm lying on the cold hard ground..

  Ahogy a mozdulatok fogytak, és a zene a végéhez közeledett, az utolsó 'trouble'-nél karjai közé ugrottam és lábaimmal derekát kulcsoltam át. Kezeimmel szorosan közrefogtam arcát, már-már sajátomként éreztem gyors szívverését. Ohh, ohh.. Trouble, trouble, trouble... Hirtelen vége lett mindennek, a hangfalak elhalkultak, és csak mi maradtunk némán, farkas szemet nézve...

  Akkor még nem tudtuk, hogy egy Yum Jun-Ah nevű lány a közönség soraiból árgus szemekkel figyel minket, ami miatt minden el fog veszni....

4. Why...?

  A nagy testű macska mellkasomra lépett és tekintetét az enyémbe vájta, aztán egy eget rengető dörgés rázta meg a szobát, amit tizedmásodpercek után egy villám világított be. Amit megláttam, az teljesen megrémített. Nem akartam elhinni...
 -Z.. Zelo...?

  Még egy villanás terítette be a lakást, ami után ismét csak a nagymacskát láttam magam előtt. Megpróbáltam fentebb mászni a lépcsőn, de fogva tartóm nem engedett és erősen nyomott a lépcsőre.
 -Az enyém vagy... -zengett elmémben a macskától származó magabiztos kijelentés.
Megráztam fejemet, ezzel tudtára adva, hogy én ezt nem akarom. Rám vicsorított, megvillantva nagy, és hegyes fogait. Légzésem egyre jobban felgyorsult, szívemmel egyetemben. Ismételten szabadulni próbáltam, ami ezúttal sikerült is. Felrohantam a galériába, és az egyik sarokba kuporodva figyeltem a történéseket. A hópárduc azonban nem jött fel, csak csörömpölést lehetett hallani lentről, majd egy morgást. A korláthoz osontam és lenéztem. A szél erősen csapkodta a függönyt, és az eső beesett a nyitott ablakon. Gyorsan szedtem a fokokat miközben lefelé rohantam. Az ablakhoz siettem, és kinéztem rajta. Egy fekete kabátos alak futott el az utcán. Hajamba kapott a szél, arcomon csordogált végig a felhőkből jövő víz. Sóhajtottam egyet, majd becsuktam az ablakom és a fürdőben megtörölköztem...

  Attól a naptól kezdve valahogy nem tudtam Zelo szemébe nézni. Kerültem mindenféle kapcsolatot vele. Nem bírtam vele egy helyiségben lenni 10 percnél tovább. Egyszerűen féltem tőle...

  Egy keddi napon éppen szabadnapom volt, így bementem az Akadémiára. Kerestem egy üres termet, és miután ledobtam a cuccom a telefonom rácsatlakoztattam a hifire.

S.M. The Performance - Spectrum

  Találomra kiválasztottam egy számot, és lazítani kezdtem. Körbe forgattam a nyakam utána mozogni kezdett a testem. Mozdulataim feszesek, erőteljesek voltak. Minden energiámat beleadtam, nem foglalkozva azzal, hogy így hamar ki fogok merülni. Pont, hogy ez volt a célom... A szám végeztével erősen zihálva támaszkodtam neki az üvegnek, homlokomról pedig folyt az izzadság. Aztán jött a következő zene... Egészen így ment addig, amíg jó pár szám után fáradtan terültem el a padlón. Szaporán kapkodtam a levegőt, miközben szememet lehunytam. A következő pillanatban lépteket észleltem, majd csak annyit, hogy valaki a karjaiba vesz, és elvisz valahová...

  Amikor szemeimet kinyitottam az Akadémia pihenőjében voltam, egy kanapén. Feltornáztam magam ülésbe és lassan pislogtam párat. Egyszer csak egy pohár gyümölcslét nyomtak elém.
 -Túl hajszoltad magad... Idd meg. -utasított a mellettem lévő fotelben ülő fiú.
Nagy nehezen elfogadtam tőle és apránként kortyolva ittam meg az italt. Elvette tőlem az üres poharat, majd lerakta egy kis asztalra. Lábai kis terpeszben voltak, amikre könyökével támaszkodott, úgy nézett rám hatalmas szemeivel. Tekintete megint csak rabul ejtett. Sötét íriszei kivételesen nem mély feketék voltak, hanem vörösen izzottak. Arcomat fürkészte, várt valamire. Végül felállt és menni készült. A testem magától cselekedett, így még sikerült karja után kapnom.
 -Zelo... Maradj, kérlek. -néztem rá reménnyel teli szemekkel.
Hátra pillantott, majd sóhajtott és visszaült előbbi helyére. Arcvonásai ellazultak, és perceken keresztül bámultunk egymás szemébe. A szemkontaktust először ő szakította meg azzal, hogy tekintete ajkaimra vándorolt. Saját párnáira harapott, majd arcával közeledni kezdett felém. Mozdulatlanul, csukott szemmel vártam, hogy mi fog történni. Pár másodperc múlva megéreztem forró leheletét. Nem bírtam tovább tétlenkedni, szájára tapadtam. Meglepte hirtelen cselekedetem, de aztán közelebb vont magához. Éhesen faltuk egymást, csak a levegő hiány miatt váltunk el párszor, de utána folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Kezeimmel végig szántottam sűrű, kék fürtjeit, ő pedig derekamnál húzott magához. Ujjaim betévedtek a pólója alá és enyhén kidolgozott felsőtestét kezdtem simogatni. Ám akkor egyszeriben elszakadt tőlem, szájához kapott és sietősen távozott. Csalódottan dőltem vissza a kanapéra. Mutató ujjamat végig húztam vöröslő, duzzadt párnáimon, és elmerengtem.

Miért vonz ennyire ez a furcsa fiú?

Akármennyire szeretnék távol maradni tőle, akkor sem megy.
Istenem... Kérlek mond el, miért pont ő...?
Miért kellett pont őt az utamba küldened...?

3. Kényelmetlen koreográfia

  Egy iroda szerűséghez vitt el, ahol megbeszéltük a részleteket és pár papírmunkát is elintéztünk. Egy bizonyos összeget kellett csak hónaponta fizetnem, cserébe bármikor bemehettem bármilyen órára, vagy akár csak úgy gyakorolni. Nem tudom, mi ütött belém, de valahogy úgy éreztem többször akarok találkozni ezzel a Zelo-val. Felkeltette az érdeklődésemet ez a fiú, túlságosan is. Miután hazaértem, ledobtam a cipőm és rögtön a galériába siettem fel. Előkotortam a takaróm alól a laptopom, és a keresőbe bepötyögtem, hogy: nagymacska fajták. Kíváncsivá tett az, hogy vajon milyen macska lehet, amelyik rettegésben tart....

 -Hó... párduc.... -olvastam az egyik kép alatt, ami feltehetően az volt, amit kerestem.
Lecsuktam a gépem, utána fentről kinéztem az ablakon. Bevillantak a képek a nagy testű ragadozóról az agyamban. Amikor arra a fiúra néztem, s egy morgás hallottam, és amikor az álmomban a földre nyomott... Elhessegettem a szörnyű gondolatokat, lementem az alsó szintre és figyelem elterelés képen zene hallgatás közben mosogatni kezdtem.

  Pár nappal később munka után taxiba ültem, és már száguldottunk is az Akadémiára. Miután kiszálltam az épületnél, a bejárat felé kezdtem gyorsan lépdelni, azonban az ajtóban nem figyeltem és sikeresen rám nyitották a bejáratit, ami szabályosan arcon vágott. Az orromat fogva guggoltam le, miközben fájdalmamban nyöszörögtem. Az illető, aki rám nyitotta az ajtót, leguggolt mellém és kezét vállamra rakta. Nem szólt egy szót sem, így felnéztem rá. Zelo összevont szemöldökkel kémlelte arcomat, majd elvette a kezemet és megtapogatta az orrom. Odébb húzódtam tőle, majd felálltam, mire ő csak lentről pillantott fel rám. Aztán kiegyenesedett, zsebre vágta a kezét és elsétált. Eléggé furcsa helyzet volt, de megpróbáltam túl tenni magam rajta, ezért szaladtam is táncra.

  Mikor benyitottam már mindenki bent volt, és párosával álltak.
 -Áh, Yeon-Ji. Csakhogy itt vagy. Vedd le a kabátod és állj be valamelyik fiúhoz. -utasított a tánctanár mosolyogva.
Körbe néztem a teremben, de már mindenkinek volt párja.
 -Ő... Seonsaengnim... -hajtottam le fejemet.
 -Ne aggódj, kerítünk neked partnert. -kacsintott, mire elővette telefonját és félre vonult.
Pár perc múlva visszatért közénk, és megveregette a vállam. -Hamarosan itt lesz. -majd az egész csapat felé fordult. -Addig is hallgassuk meg, hogy ma mire táncolunk.

Két tenyerét összecsapta, majd telefonját a hifihez csatlakoztatta. Amikor felcsendült egy ismerős dallam azt hittem kiugrok a bőrömből. Az egyik személy szerinti kedvenc számom volt az. Már csak azért is, mert YoonJi-val hasonlított a nevünk. Most már értem, miért kellett párokba állnunk.
 -Gyerekek, ma... -de hirtelen abbahagyta mondandóját, és az ajtó felé fordult. -Áh, Zelo. Végre megjöttél. -pacsizott le a fiúval. -Kérlek állj be YeonJi mellé.
Megszólalt bennem a vészharang... Hogy mi?! Zeloval kell táncolnom...? A fiú úgy tett, ahogy a tanár mondta, és mellém lépdelt.
 -Na szóval... Ma NS YoonG-re fogunk táncolni. Pontosabban az If You Love Me koreo-ját tanuljuk be... Akkor álljatok egymásnak háttal.
Elkezdte mutogatni a lépéseket, a mögöttem álló fiú pedig csak követte az utasításokat. Amikor kicsit közelebb kerültünk egymáshoz éreztem, ahogy arcomat elönti a pír, ég a forróságtól. Lányos zavaromban nem tudtam, mit tegyek, így hát csak tettem amit kellett. Vagyis követtem a mozdulat sort.

  Érintése nyomán égett a bőröm.

Ahogy a tükörben néztem magunkat valami furcsát éreztem.

Szívem hevesen dobogott, és a hideg végig futott rajtam.
Akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám....

  Pár nappal később az álmaimban egyre többször bukkant fel a hópárduc. Eleinte csak párszor, egy-egy rövid álom erejéig. Végül már minden éjszakám vele töltöttem és kezdtem egyre nehezebben aludni. Ám amikor egy nap nem jött álom a szememre, és még hajnali 3-kor is a gépem bámultam a galériában ülve, hirtelen elkezdett esni az eső. Nem csodálkoztam rajta, hiszen ősz volt már. Az ablakon egyre sűrűbben kezdtek kopogni az eső cseppek. A végére szép kis vihar keletkezett belőle. Unottan írtam ki Tumblr-re, hogy éppen zuhog. Hirtelen csörömpölést hallottam meg az alsó szintről. Lenéztem, de semmit sem láttam. Elterültem a matracomon és a fejem a párnámba fúrtam, amikor egy sokkal hangosabb zaj ütötte meg a fülem. Felálltam és a lépcső feléig lesétáltam, onnan néztem körbe. Sehol semmi. Érdekes... Megrántottam a vállam, majd elindultam vissza fel-felé, azonban morgást hallottam meg magam mögül. Pár másodperc után hátrafordultam és egy vörös szempárral találkoztam. A hópárduc lépett egyet felém, mire én hátrálni kezdtem, de megcsúsztam és elestem. A nagy testű macska mellkasomra lépett és tekintetét az enyémbe vájta, aztán egy eget rengető dörgés rázta meg a szobát, amit tizedmásodpercek után egy villám világított be. Amit megláttam, az teljesen megrémített. Nem akartam elhinni... 
 -Z.. Zelo...?