15. Bonyodalmak útja

YeonJi pow

  Itt van... Choi JunHong visszatért..... Amennyire hasamtól tudtam odabújtam hozzá, és megcsókoltam. Ezúttal öröm könnyek csordogáltak végig arcomon. Szipogva húzódtam el tőle, és ujjaimmal letöröltem sós cseppjeit. Kézen fogva sétáltunk be a lakásba és a kanapéra leültünk.
 -Hol voltál ennyi ideig..? -kérdeztem remegő hangon, miközben próbáltam valamit kivenni íriszeiből.
Egy érzelmet, egy jelet, vagy bármi mást...
 -Én.. sajnálom... -kezdte a cipőjét fixírozni, mintha az annyira érdekes lenne. -Ha tudtam volna, hogy.. babát vársz a lehető leghamarabb visszajöttem volna. És, remélem boldog vagy az apjával... -törölte bele könnyeit a pólója ujjába.
 -Tőled van. -suttogtam a levegőbe. -Te vagy az apja.
Meglepetten kapta rám tekintetét, majd kezei közé fogta arcom és gyengéden megcsókolt. Hosszú és érzelmekkel teli csók volt. Elválásunk után homlokunkat összeérintette és csak mosolygott. Perceken keresztül simogatta a hasam, néhányszor oda is hajolt és fülét rátapasztotta. Aznap sokat beszélgettünk az elmúlt hét hónapról, azonban Zelo mindig kikerülte a választ arra a kérdésre, hogy hol volt, és miért csak most jött vissza. Folyamatosan terelte a témát, ami a végére már kezdett nyugtalanítani.

  Az egyik reggel mikor felébredtem a fiúnak hűlt helyét találtam az ágyban. Kivettem a lábam és a hasam alól a párnákat, majd lebattyogtam a lépcsőn az alsó szintre. Összébb húztam magamon a köntösöm, és körbe néztem a lakásban, de sehol sem láttam. Pedig a cipője és a kabátja a helyén volt.
 -Neked teljesen elmentek otthonról?! -hallottam meg Zelo hangját a tetőterasz felől.
Azt hittem, hogy csak telefonál, így csendben odamentem az üvegajtóhoz, hogy ott várjak rá. Ám amikor megláttam JunAh-t azt hittem ott helyben összeesek. Olyan hévvel húztam el az ajtót, hogy az egy hatalmas csattanással vágódott ki.
 -Halljam? Mit keres ez itt?!
 -Kérlek, hallgass meg YeonJi.. -lépett felém egyet a lány.
 -Neked nem osztottam lapot! -mutattam rá fenyegetően a mutatóujjammal. -Na..? Várom a magyarázatot, kedves JunHong. -raktam csípőre a kezem.
 -Had magyarázzam meg, kér...
 -Hagyd, majd én. -szakította félbe a fiú az árulót. -Miután a Pyobeom Seong, vagyis a Párduc Minisztérium tagjai elmentek, JunAh pedig...
 -Bűntudatom lett. Amikor szóltam az Öreg királynak, nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Nem hittem, hogy majd megöletik Zelot. -szakította most meg a lány szerelmemet. -Elvittem a búvóhelyemre, ahol ápoltam egészen addig, amíg fel nem épült.. És, sajnálom, amit akkor mondtam... -ecsetelte.
A pumpa kezdett felmenni bennem, ökölbe szorítottam a kezem és megpróbáltam uralkodni magamon. Nem húzhatom fel magam.. Nem tenne jót a babának... A lány hátat fordított és a lakáson, majd a bejárati ajtón keresztül végleg távozott az életünkből.

 -De miért tartott eddig az a bizonyos felépülés? -rivalltam a fiúra. -Azt hittem szeretsz...
 -Szeretlek, és ezt te is tudod. Csak.. féltem a reakciódtól, és rettegtem attól, hogy már más karjaiban foglak megtalálni... -hajtotta le fejét megbánóan.
 -Most komolyan képes voltál azt hinni rólam, hogy majd ezek után rögtön másik pasihoz futok?!
 -Én...
 -Ehhez csak gratulálni tudok. -tapsoltam felháborodottan. -Úgy gondoltam ismersz már annyira, hogy tudd, soha sem hagynálak el.! -kiáltoztam idegesen.

 -Figyelj, nyugodj meg... Kérlek. -simogatta meg a karom, amit elrántottam előle.
 -Mi az, hogy nyugodjak meg?! Nem nyugszom meg! Nem, nem és nem... Hét hosszú hónap után egyszer csak megjelensz és már azonnal azt várod el, hogy minden rendben lesz és majd ezt az árulót is idehívod?! Eszednél vagy?! -keltem ki magamból.
Belül ordítoztam, hogy 'állj már le te hülye', de valahogy teljesen elborult az elmém. Magamra sem ismertem. Soha sem tudnék haragudni Zelo-ra, de akkor ez mégis mi..? A föld mélyére süllyedtem volna el legszívesebben... Hirtelen éles fájdalom nyílalt a hasamba, és a fájó, szúró érzés miatt felkiáltottam. Összegörnyedve szorítottam kezemet a pocakomra, úgy vajúdtam. Egyszeriben az egész köntösöm alja víz áztatta lett. A rémület egészen eluralkodott rajtam.
 -Elfolyt a magzatvíz... -nyögtem keservesen.

Zelo pow

  Türelmetlenül járkáltam a kórház folyosóján, arra várva, hogy kapjak valami hírt YeonJi-ról és a lányomról. Három óra telt el bent létük óta, s a hajamat szinte már téptem idegességemben. Már kezdtem azon agyalni, hogy császármetszéssel fog megszületni a pici, és hogy elfogom veszíteni a gyermekem anyját, amikor kijött egy orvos. Leszedte a maszkját, majd kesztyűjét és rám mosolygott. Kezet fogott velem, aztán elállt az ajtóból.
 -Már várják önt.
Lassan beléptem a szobába, és keresni kezdtem Őket. Egyszeriben megpillantottam az apró csodát YeonJi karjaiban.

YeonJi pow

  A szülés teljesen kimerített, a szemeim épp hogy csak nem csukódtak le, de mindenképpen látni akartam a lányom. Miután megfürdették és megmérték a hosszát, súlyát; egy nővérke lépdelt ágyam mellé, s kezembe adta. Arca minden kis szegletét megvizsgáltam, ujjaimmal simogattam apró kezeit, mikor az újdonsült apuka sétált oda hozzánk.
 -Olyan kicsi... -szemei csillogtak a boldogságtól, pont mint az enyémek.
 -És olyan szép. Mint egy kis angyal...

Végig simítottam a baba pőre bőrén. Furcsa, de mégis felemelő érzés volt.
 -Mi legyen a neve? -kérdezte Zelo.
 -Talán... ChoHee. -néztem a fiúra, aki bólintott egyet beleegyezésképpen.
 -Üdv közöttünk Choi ChoHee. -cirógatta meg arcát Zelo.

  A kórházban töltött egy héten át Marie folyamatosan meglátogatott, és pár másik anyukával is elbeszélgettem az időt. Akinek már több gyermeke is van, azoktól kértem tanácsokat, hogy mit-hogyan. Szerencsére természetesen hoztam világra a kicsit, így megúsztam a hegeket. A szoptatás is egész jól, mert bár eleinte még eléggé ügyetlen voltam. Amikor Zelo bejött hozzánk, segített a pelenkázásban és más teendőkben. A legtöbbször neki sikerült megmosolyogtatnia a pici ChoHee-t, előre éreztem, hogy apás lesz.

13. Elárulva.. magamra maradva...

YeonJi pow

  Mellkasa egyáltalán nem mozgott, amitől kezdett eluralkodni rajtam a rémület. Rázogatni kezdtem élettelen testét, de Ő meg se mozdult. Óráknak tűnő percekig próbálkoztam még, hasztalanul.

 -Könyörgöm JunHong, ne szórakozz velem. Ne merj itt hagyni. Hallod...? -suttogtam a fagyott levegőbe rekedtes hangon. -Ne halj meg, kérlek! Zelo...!! -kiáltottam reményvesztetten.

Love Rain OST - Song Of Rain

  Mintha csak álmodtam volna az egészet, nem akartam elhinni. Ez nem lehet igaz... ez nem a valóság! Kétségbeesetten rázogattam a párducot, de az meg sem mozdult. Azt hittem ennél jobban nem is sírhatnék, de kiapadhatatlanul folytak a könnyeim, miközben a hóban térdeltem. Fehér ruhámon ott csillogott a vére...
 -Szeretlek, hallod?! -szorítottam össze pilláim.
Hirtelen karok ragadtak meg, amik elhúztak a fiútól. Minden erőmmel ellenkeztem, ficánkoltam elragadóim karmai között. Azon voltam, hogy vissza juthassak Zelo-hoz, de nem hagytak. Egyszer csak a fák rejtekéből előlépett pár piros csuklyás alak, köztük néhány párduccal. Egyikük egy puskát tartott a kezében. Ő volt az... Biztosra vettem, hogy az az alak lőtte le szerelmem. A csuklyásokból egy felfedte magát előttem. Alaposan megnéztem magamnak. Markáns arcvonásait és vörösen izzó szemei, ében fekete, vállig érő haj keretezte.
 -El kell tűnnünk. -hallottam meg magam mögül YongGuk mély hangját.
HimChan és YoungJae továbbra is erősen tartott maga mellett. Megindultunk a rengetegbe, azonban JunAh nem mozdult előbbi helyéről.
 -Gyere már..! Nem hallottad? Mennünk kell! -kiáltotta oda neki DaeHyun, de a lány továbbra is csak egy helyben állt, majd megindult a csuklyások felé.
 -Mi a fenét művelsz?! -rivallt rá a fiú.
JunAh hátra fordult és egy bocsánatkérő pillantást küldött barátja felé, végül rám nézett és elfintorodott.
 -Áruló!! -ordítottam torkom szakadtából. -Tűnj a Pokol mélyére! -kezdtem el ismét ficánkolni.
HimChan kezei közül kicsúszott a karom, de YoungJae még időben visszarántott, mielőtt szétszaggattam volna azt a libát. Egyenesen a fiú mellkasának ütköztem, aztán kitéptem magam a szorításból és ruhámat szorosan markolva kezdtem trappolni a hóban, vissza a házhoz. Mikor odaértem megálltam, pár perc múltán utolértek a többiek, viszont a leader ott maradt. DaeHyun rám terítette zakóját, s sajnálkozón a földet kezdte bámulni.
 -Annyira sajnálom...
Magához húzott és megölelt. Az időközben felszáradt sós cseppjeim megint utat találtak.
 -Kérlek, vigyetek haza. -nyögtem erőtlenül.

  Teljesen magamba roskadtam, befordultam és napokon, hónapokon keresztül kerültem mindenki társaságát. A lakásból is csak akkor tettem ki a lábam, ha munkába kellett mennem. Táncra sem jártam be. Nem tudtam volna átlépni az Akadémia küszöbét, azzal a tudattal élve, hogy mennyi emlékem fűződik Zeloval kapcsolatban ehhez a helyhez. Amikor végkimerültségig hajszoltam magam a tánccal... Amikor először táncoltuk párban, és amikor folyton a bemutatóra gyakoroltunk... Könnybe lábadt szemmel mosolyogtam meg a hirtelen jött emlékrohamot. Ilyenkor éreztem csak igazán mennyire magamra maradtam ebben a nagy világban. Marie sokszor próbált meg elráncigálni valahová, ha nem is konkrétan bulizni, vagy étterembe menni, de legalább sétálni. Valahogy mégsem tudtam emberek közé menni. Még a szüleim levelére sem válaszoltam, csak valamelyik félreeső sarokba hajítottam őket kibontatlanul. Úgy járkáltam a lakásban, akár egy zombi. Minden életkedv, és erő kiszállt belőlem. Nem voltam önmagam. A fiúk is, legfőképpen DaeHyun, jó baráthoz híven megpróbálkozott pár vigasztalással, apró ajándékokkal, s néhány kiruccanást is szerveztek. Én azonban a takaró melegje alól utasítottam el mindent, hátat fordítva nekik.

  Ahogy a napok teltek kiderült, hogy JunAh elutazott az ezen a kontinensen királyként uralkodó Öreg párduchoz, és mindent elmondott neki, szóról-szóra. YongGuk útjára bocsátotta, hogy mehet amerre lát. Szépen szólva.. Amikor a fiúval megtettük annak idején azt a bizonyos szabályszegést, a lány akkor is figyelt minket. Hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, ahogy végig nézi, amint mi.. Undorító egy ember... Elnézést, párduc. Mint minden nap, DaeHyun most is eljött, hogy bocsánatot kérjen. És, azóta persze megszakított mindenféle kapcsolatot a lánnyal.
 -Figyelj... -ült le mellém ágyamra. -Tényleg sajnálom... Ha tudtam volna, hogy ez lesz akkor...
 -Akkor mi..? Nem tudtad, hogy az, akit szeretsz becsap mindannyiunkat. Kicsit sem haragszom rád, érted?. Nem tehetsz arról, hogy így alakultak a dolgok... Megtörtént és kész, nem tudsz már rajta változtatni. -erőltettem egy mosolyt meggyötört arcomra.

  Az idő múlásával közelebb kerültünk egymáshoz a fiúval, egyfajta lelki társak lettünk. Hosszú, három hónap után Ő volt az első, aki egy őszinte mosolyt csalt ki belőlem. Viszont a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni a munkahelyemen. Egy-két elrontott cím, név.. Pár befejezetlen rendezvény, amik arra vártak, hogy végezzek a megszervezésükkel. Ki se látszottam a munkából. A főnököm arra hivatkozva, hogy nem akar elküldeni, mert sokat számítok a cégnek, és van tehetségem ehhez, jobbnak látta, ha csak simán lefokoz, így aztán odakerültem, ahonnan elindultam. Kevesebbet kellett bejárnom, ami most egy kisebb terhet vett le vállamról.

 -Francba... -fogtam fejemet kínomban.
Leguggoltam és elkezdtem egyesével felszedegetni a padlóról az előbb széttört üvegpohár darabjait. A lakás úgy nézett ki, mint ahova beütött az atom. Szégyelltem, hogy ennyire nem törődöm lettem és trehány, de... se erőm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy kitakarítsak. Marie-nak és a fiúknak pedig egyenesen megtiltottam, hogy ezt is megcsinálják helyettem, hiszen oly' sok mindenben segítettek már. Kimosták a szennyest, elmentek boltba, vagy pedig a lelkemet ápolták. Azt sem tudtam, hogyan hálálhatnám meg nekik...
 -Ssz...! -szisszentem fel, amikor egy szilánk a bőrömbe vésődött.
Kidobtam, amit idáig összeszedtem, majd halkan szipogva, könnyezve sétáltam el a kanapéig, amire lehuppantam mutatóujjamat szorongatva.
 -Annyira hiányzol... a hangod, érintéseid, régmúlt csókjaid.. minden kis rezzenésed....
Arcomat a pulóverem ujjával megtöröltem, épp akkor lépett be a bejárati ajtón barátnőm.
 -Megjöttem a bolt.. -ból... Istenem! Mi történt?! -eldobta a szatyrokat és egyenesen hozzám rohant. Letérdelt előttem, amiről az éppen szintén térdelő fiú jutott eszembe. Még több sós könny buggyant ki szemem sarkából.

 -Marie... -súgtam elhaló hangon. -Én ezt nem bírom. Megőrülök, ha még több napot kell nélküle eltöltenem...
 -Sh~
Szorosan magához húzott, fejemet pedig nyakhajlatába fúrtam. Hátamat kezdte simogatni nyugtatás képen, de nem használt túl sokat.

  Aznap éjjel, miután barátnőm álomba ringatott, furcsa képek szöktek fejembe. Egy sötét folyosón sétáltam, amikor váratlanul két kar fonódott körém, amik tulajdonosának illatát azonnal felismertem.
 -Zelo! -pördültem meg, hogy hozzá tudjak bújni.
Úgy szorongattam, mintha az életem múlva rajta, ami részben igaz is volt, mert a fiú az életemet jelentette nekem. Csak akkor engedtem el egy picit, hogy a szemeibe nézhessek. Gyönyörű íriszei a megszokott vörös színben pompáztak, de most sokkal élénkebben... Hirtelen arra riadtam fel, hogy iszonyatos hányingerem van. A fürdőbe rohantam és a wc fölé hajolva engedtem ki magamból gyomrom tartalmát. Mikor felálltam kicsit megszédültem, muszáj volt megkapaszkodnom az ajtó kilincsében. Azt hittem menten összeesek. Furcsálltam a dolgot, mert már egy ideje késett. Csak nem..? Áh, ne kombinálj! -veregettem fejbe magam.
  Másnap rávettem magam, hogy elmenjek a sarki gyógyszertárba. Otthon magamra zártam a fürdőszoba ajtaját. Percekig csak néztem a kis csomagot, majd nagy levegőt véve megcsináltam a tesztet. Türelmetlenül vártam, hogy végre meglegyen az eredmény. Aztán...
 -Mi a...?!