2. évad, 10. Szívdobbanások

 -Már nem is örülsz, hogy láthatsz?

 -Basszus! A csirke!

 -Remélem minél hamarabb leszállsz róla.

 -Ne bántsd!

YeonJi pow

  Kétségbeestem, és a padlón guggolva zokogtam. A fiúk bárhogy próbáltak felállítani, nem engedelmeskedtem nekik, tovább sírtam. 

A szívem majd' kettéhasadt. Nem tudtam feldolgozni, hogy alig békültünk ki Zelo-val, de már most összevesztünk. A mellkasom iszonyatosan fájt, és légszomjam támadt. Egyszeriben DaeHyun rángatott fel a földről karomnál fogva, és a tenyere hirtelen arcomon csattant. Kővé dermedtem, rögtön eltűntek a könnyek a szememből. Kezei közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.
 -Most jól figyelj ide! Zelo után mész és megbeszélitek a dolgot, de addig vissza ne merjetek jönni, amíg ki nem békültetek.
Szipogtam párat és HimChan-ra pillantottam. Ezt DaeHyun is észrevette.
 -Őt meg majd én lerendezem. Na menj, -kúszott egy mosoly az arcára. -gyerünk!
 -Köszönöm oppa... -öleltem meg.
Elmondhatatlan mennyire hálás voltam azért a pofonért, ami visszarántott a Földre.. Kilencven fokban meghajoltam, úgy hogy a hajam a padlót súrolta és már az utcán is voltam, szemeimmel Zelo-t keresve. Valami azt súgta, hogy az Akadémiára kell mennem, így se szó se beszéd odarohantam. Mikor odaértem végig kutattam az összes tánctermet. Már a lelkesedésem kezdett alább hagyni, amikor egyikben sem találtam meg. Az utolsó terembe nyitottam be nagy hévvel a fiú nevét kiáltva, viszont csak értetlen szempárokkal találtam szembe magam. Bocsánatot kértem és az ajtót magam után becsukva kullogtam ki az épületből. Magatehetetlenül járkáltam a városban. Több park mellett is elmentem. Az egyikben egy srác gördeszkázott megállás nélkül. Tovább mentem, és akkor belém hasított a felismerés... Visszaszaladtam a fiúhoz és hátulról átöleltem. A hátába fúrtam a fejem, mert éreztem ahogyan a sós cseppek az arcom mardossák. Szorosabbra fontam karjaim körülötte, mire a fiú megszólalt.
 -Ő~ Bocsánat, de ismerjük egymást?
Elengedtem és felpillantottam rá. A levegő megfagyott körülöttünk. Mélyen meghajoltam és elfutottam onnan. Ez ma nem az én napom... A fiú, akit az előbb szorongattam, még kicsit sem hasonlított Zelo-ra. Nem értem, hogy keverhettem össze őket. Elindultam hazafelé. Útközben a köveket rugdosva gondolkoztam, hogy mi lesz most, ha Zelo örökre megharagszik rám és elhagy. Azt sehogy sem tudnám elviselni, főleg a kis ChoHee-nak lenne rossz. Egyik gyereknek sem kívánnám, hogy apa nélkül nőjön föl, nem még a sajátomnak. Zsebre vágtam a kulcsomat és az ajtót magam után becsukva dobtam le a cipőimet, amikor megakadt valamin a szemem. Egy negyvenkettes deszkás cipő hevert szétdobálva az előszobában. Lassú léptekkel indultam meg befelé. Amint megpillantottam Zelo-t, ahogy az ablak mellet állva néz ki azon, odasiettem hozzá és a hátának nekicsapódva szorítottam magamhoz. Fejemet beledörgöltem pulóverébe, miközben magamba szippantottam jellegzetes édeskés, mégis férfias illatát. Halkan szaladtak végig arcomon a könnycseppjeim. A fiú megfordult és karjait körém fonta, állát pedig fejemre helyezte.
 -Már azt hittem, hogy...
 -Sh~ -szakított félbe. -Csak egy kicsit.. maradjunk így... csendben....

  Aznap már több szót nem váltottunk. Telefonáltam Marie-nak, hogy mi van ChoHee-val. Azt mondta, hogy neki dolgozni kellett mennie, ezért a fiúk vigyáznak rá, amíg ő nem végez. Sorban lezuhanyoztunk és bebújtunk az ágyba, magunkra húzva a hatalmas takarót. Zelo nyakhajlatába fúrtam a fejem, mire ő magához húzott, így nyomott el az álom mindkettőnket.

Marie pow

 -Akkor újra. Egy, két, há' és...
Éppen egy énekóra közepén csücsültem késő este. Egy TS Entertainment-es gyakornokot bíztak rám. Jó hangja van és tehetséges, viszont sokszor elfogy a levegője, és a szám felé felé már végig küszködi az egészet. Már két napja csak a levegővételt gyakoroljuk, hogy miként takarékoskodjon az oxigénnel, de nem.. neki esze ágában sincs azt csinálni, amit mondok. Egyszerűen kikészít... Mikor lesz ennek már vége? Már azt hittem, hogy sikerülni fog, amikor ismét szenvedni kezdett. Kész.. feladom... Éppen szóltam volna a lánynak, hogy mára végeztünk, amikor megjelent JeongMin. Felálltam a zongorától és egy öleléssel üdvözöltem.
 -Figyelj~ Szerintem majd holnap folytatjuk, rendben? Nehogy megerőltessük a hangodat. -fordultam a tanítványom felé, aki bólintott egyet és egy meghajolás után távozott is.
 -Aish~ Végem van.. -huppantam vissza a zongora elé.
JeongMin leült mellém, és a billentyűket kezdte lenyomkodni.
 -Előbb-utóbb majd menni fog neki, hidd el.
 -Ja.. holnap után, kis kedden. -sóhajtottam.
 -Nehogy azt gondold, hogy nekünk is egyről a kettőre ment minden. Velem kifejezetten sokat szenvedtek.
 -Oh, tényleg?
 -Igen. Volt, hogy annyira nyűgös voltam a sok herce-hurca miatt, hogy az énekórákon nem hogy a levegőt rosszul vettem, de még hamis is voltam. -bólogatott.
 -Wá~ Nehéz lehet idolnak lenni... Nem lennék a helyetekben, mert nekem már az is elég kimerítő, hogy órákat itt ülök nap mint nap.
 -Pedig neked még jobb dolgod van. -nevetett.
A hangja édesen csengett, szó szerint zene volt a füleimnek. Annyira, hogy engem is nevetésre késztetett. Ám amikor ránéztem, valami furcsán akadt meg a tekintetem. Lefagyott a mosoly a számról, mire JeongMin értetlenül nézett rám.
 -A szemeid...
Az egyik szeme barnán csillogott, viszont a másik élénk kék színű volt. Előkapta a telefonját, aminek a képernyőjén megnézte magát. Arcvonásai elkomorodtak és zsebre vágta a készüléket.
 -Sajnálom, de most mennem kell.
Úgy viharzott ki, hogy reagálni sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi lett vele, legfőképpen a szemeivel. Olyan.. furcsa volt az egész. Ez rányomta a bélyegét a napom további részére is. Nyomott hangulatban mentem haza JongUp-hoz, aki mikor megérkeztem gyertyafényes vacsorával várt a szobánkban. Bocsánatot kértem tőle és miután lezuhanyoztam, elmentem megkeresni ChoHee-t. A nappaliban szendergett a kanapén összekuporodva. Kerestem egy plédet, amit aztán ráterítettem, és nyomtam egy puszit az arcára. Unottan sétáltam le a lépcsőn, vissza a szobámba, ahol rögtön be is dőltem az ágyba JongUp mellé, aki már aludt. Az éjszaka nem aludtam túl sokat, viszont ha sikerült, akkor is csak JeongMin tekintete járt a fejemben. Körülbelül hajnali három lehetett, amikor álmatlanságom miatt elmentem a fürdőbe, hogy igyak. Még a villanyt sem kapcsoltam fel, így sötétben tapogatózva nyitottam be a fürdőszobába. Megengedtem a vizet a mosdó kagylóban, és a fejemet a csap alá hajtottam. Kortyoltam párat a hideg vízből, aztán elzártam a csapot. Mikor a számat törölve egyenesedtem ki a tükörben megpillantottam egy alakot mögöttem kirajzolódni, aminek kéken és barnán izzott a szeme. A levegő a tüdőmben rekedt, nem mertem pislogni sem. Hirtelen elsötétült minden és csak annyit hallottam, ahogy JongUp a nevemet kiabálja...

  Arra eszmélten fel, hogy valaki rázogat. Résnyire nyitottam a szemeimet, hogy megvizsgálhassam hol is vagyok. Zongora, üvegfalak.. Az Akadémia...? Pislogtam párat és teljesen kinyitottam a pilláim. Ekkor megpillantottam egy ismerős alakot.
 -JeongMin? -ültem fel.
Egy pohár vizet nyomott a kezembe, miközben leült mellém a zongora melletti kis, párnázott padra.
 -Mennyi az idő? -raktam le a poharat, miután ittam.
Mikor a szemeibe néztem kissé meghökkentem. Megint két színben csillogtak az íriszei. Barna, kék... Azonban most nem takargatta előttem.
 -Mindjárt öt óra. -mosolygott.
Én viszont kicsit sem tudtam mosolyogni. Túlságosan lefoglalt, hogy miért ilyen a szeme. Felállt és leült az ablakhoz, onnan nézett rám.
 -Ugye tudod, hogy nemsokára Leonida csillaghullás lesz?
 -Uhm, -bólintottam. -A fiúkkal együtt nézzük majd meg.
 -Értem.. Pedig reménykedtem, hogy velem nézed meg. -konyult le a szája.
Lassan felállt és felém lépdelt. Megállt előttem és ujjaival végigsimított az arcomon, majd arcával közeledni kezdett. Amikor már csak pár centi volt köztünk lehunyta a pilláit. Forró lehelete pőre bőröm csiklandozta. Váratlanul kicsapódott az ajtó, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.
 -Itt meg mi folyik?!
 -JongUp..?