2. évad, 18. Végső megbékélés (Utolsó rész!) -Part1

Previously of the Quaint Dreams...:
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen...
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
------------------------------------------------------------
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra?
        -Oh igen, JunHong-shi!
------------------------------------------------------------
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

YeonJi pow

        Korgó gyomrom konkrétan koncertet adott, olyannyira kétségbeesetten jelezte, hogy üres és meg kéne már valamivel tömni. Kezeimmel erősen masszírozgatva ültem fel és a szemközti falat bámultam hunyorogva a csimbókokban lógó, kócos hajam mögül. Bal kezemmel hátranyúltam és odanézés nélkül tapogattam ki párnám alatt a telefonomat. Megdörzsöltem csipával telt szemeimet, és megnyomtam a készülék tetején pihenő kis gombot.

       -Jézusom.. -ásítottam egy hatalmasat, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetem. -Mennyi az idő? -gondolkodtam hangosan. -Szent Antal nevére! Már negyed tizenegy?!

Ahogy kipattantak szemeim elhajítottam a telefont az egyik félreeső sarokba. Villám gyorsasággal rúgtam le magamról a takarót és rögtön kaptam is a nemrég eldobott tárgy után. Négykézláb másztam el a lépcsőig, miközben gyorshívón tárcsáztam találomra egy számot. Majdnem ideggörcsöt kaptam az alatt a pár másodperc alatt, amíg kicsöngést jelzett. Amikor már a hetedik csöngésre sem volt hajlandó senki sem felvenni, már azon gondolkodtam, hogy elkezdem ásni a síromat.
    Kis híján lezúgtam a galériából, mikor rátenyereltem felülről az első fokra és sikeresen megcsúsztam. Viszont végre meghallgatásra találtak imáim.
        -Hallo? -szólt a vonal túlsó végéről egy hang.
        -YoungJae! Hála istennek! -könnyebültem meg egy cseppnyit.
        -Mit szeretnél? -kérdezte halál nyugodtan.
        -Életet kéne mentened. Nagyon megköszönném, ha idejönnél és vigyáznál ChoHee-ra. -hadartam el a lépcsőn lefelé rohanva egyenesen a fürdőt véve célba. -Már így is késésben vagyok a munkahelyemről. Háromnegyed órája az irodai székemet kéne nyomnom. -tartottam a vállammal a telefont, amíg a fogkrémet nyomtam a fogkefémre. -Kéjlekh kéjlekh kéjlekh! -motyogtam teli szájjal.
        -Tudod egyáltalán milyen nap van ma? -sejtelmeskedett.
        -Öhm.. Hétfő, nem? -öblítettem ki a számat.
        -Tévedésben élsz. Még mindig vasárnap van. -kuncogott.
        -De hát, én.. izé... Micsoda?! -ejtettem ki a kezemből a fésűmet. -Ne szórakozz velem, jó?! -trappoltam egyenesen a nappaliban lévő kanapéhoz, ami felett a naptár lógott egy szögön. -Hát csak tudom már, hogy milyen na... p van.
Az arcomból az összes vér eltávozott és fal fehér színt vett fel magára. Megrökönyödve hallgattam, ahogyan a fiú nevetni kezd rajtam odaát. A hasam egy hatalmasat mordulva adta tudtomra, hogy bizony pofára estem és ő is jót szórakozik a nyomorúságomon. Ezen felül jött egy második megjegyzése is, miszerint: még mindig éhes.
    Ledobtam magam a kanapéra és úgy nyomkodtam halántékomat.
        -Akkor... szia YoungJae. -nyomtam ki telefonomat ingerülten.
Mély levegőket véve próbáltam lecsillapítani magamat és lecsitítani a bennem zajló ordításokat, amiket gondolatban sok-sok cifra „szép” szó kísért. Szúszá~ Szúszá~ -hunytam le pilláim egy pillanatra, de teljesen váratlanul kislányom mászott a hátamra boldogan, hogy ő majd most semmivel sem törődve azért is lovagolni fog rajtam. Már a képzeletbeli kantárt is megmarkolta, amikor kezeimmel feneke alá nyúltam és felálltam vele.
        -Gyí’ te! Vágtass a naplementébe! -kiáltozta felhőtlenül.
        -Nyi-ha-ha.
A harmadik kör után a lakásban fogtam magam és leültettem a konyhapultra, mivel csak nem hagyott egy icike-picike háborítatlan percet sem a hasam. Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó. A vendég érkezését egy hangos köszöntés is jelezte.
        -Mi újság népség? -lépett be egy szatyorral a kezében Zelo.
        -Engem ma mindenki hagyjon békén.
        -Na? Mi történt? -nyomott egy gyors puszit homlokomra, és átkarolt.
        -Aish~ Ne tudd meg.. -sóhajtottam. -Egy rakás szánalom vagyok.
        -Ezt eddig is tudtuk, egyéb fejlemény? -vigyorgott rám, mire gyilkos pillantásokat küldözgettem felé. -Oké, a nevem Kuss. Értem én. -emelte fel kezeit védekezően, de azért még egy apró mosoly ott lapult ajkain.
        -Utállak. -jelentettem ki.
        -Én meg imádlak. -lépett oda ChoHee-hez, aki már kapaszkodott is apja nyakába. Letette a teli szatyrot a pultra és felvette a nyakába lányunkat.
        -Pacigolunk egyet, jó? -kérdezte a csöppségtől felfelé pislogva.
Átváltozott párduccá, ChoHee pedig a bundáját szorosan markolgatva kacagott nagyokat. Amíg ők a házat járták, én felkutattam a nejlont, amit Zelo hozott. Színültig volt pakolva ramyeon-al, na meg persze az elmaradhatatlan koktélparadicsomokkal. A paradicsomos dobozkákat félre tettem, a tésztás zacskókat viszont azonnal megtámadtam. Mire visszaértek a játékból, már készen gőzölgött az étel az étkező asztalon. Leültünk mindannyian és nekiláttunk az evésnek. Jóízűen szippantottam magamba a levest. Amire ők megették én már rég a pocakomat simogattam elégedetten.
        -Ez jól esett. -dőltem hátra. -Egyébként mi a terved mára? -érdeklődtem a langalétától.
        -Nos... elgondolkodtam azon, amit mondtál és tényleg meg kéne már békíteni Marie-t és JongUp-ot. Nem jó ez a folytonos civakodás közöttük. És valahogy azt a JeongMin gyereket sem bírom, mióta Marie-t mindig magával ráncigálja valahová. Teljesen elcsavarta a fejét. - tette le pálcikáját. -A hab az egész tortán az, hogy néha ott ólálkodik egy-egy fotós a házunk körül. A média szagot fogott a kettejük kapcsolatáról és ezzel veszélyeztetve van a kilétünk.
        -Szuper. Azt hiszem komolyan el kell beszélgetnem vele. Ez már nem állapot. -törtem a fejem. -Menjünk szerintem.
Felálltam és elkezdtem átöltöztetni ChoHee-t. Közben Zelo elpakolt. A pár perces készülődés után az autóban lelkiekben is felkészültem a hosszú beszélgetésre barátnőmmel, ha még persze hívhatom annak. Az átváltozása óta nem önmaga, és kezdi elveszíteni az eszét olyan szinten, hogy nem tudja meghúzni azt a bizonyos vonalat, ahol az emberek azt mondják „Állj!”. Mindennek van határa.

    Éppen hogy csak odaértünk, már nyílt is fel a garázsajtó és YongGuk üdvözölt minket. Kiszálltunk a járműből és ChoHee-vel karöltve sétáltunk be. A párducok apraja nagyja az autók között illegette magát. Átverekedte magát a tömegen DaeHyun és odalépett hozzánk.
        -MooRae az előbb iktatott ki egy újabb kotnyelest. Egyre többen vannak. -magyarázta a leadernek, majd ránk vezette figyelmét. -Ah, sziasztok. -húzta széles mosolyra ajkait. Viszonzásképpen biccentettünk neki, kislányom pedig megölelte, mire a párducfiú felkapta a kezébe.
        -Ezek szerint itt van JeongMin Marie-nál.
Alig mondtam ki már jöttek is le a kis lépcsőn jókedvűen nevetgélve. JongUp pedig, aki eddig az egyik autóból nézett körbe, most a kormányra vezette tekintetét és feldúltan markolgatta azt. Megelégeltem a tétlenséget, így megropogtattam ujjaimat.
        -Amíg tárgyalok a kisasszonnyal, addig vigyáznátok Cho-ra? Zelo te meg beszélj légy szíves Jongie-val.
Bólintása után megeredt a fiú felé, én meg Marie felé. Egy szó nélkül kaptam el csuklóját, és bármennyire ellenkezett is, magammal húztam felfelé a lépcsőn.
        -Ya! Nem hallod? Engedj már el! -próbálta magáról lefejteni kezemet. -Oppa! -kiáltott oda JeongMin-nek, aki azonban még mielőtt tehetett volna bármit is az egyik idősebb párduc lefogta.
Pattanásig feszült idegekkel löktem be találomra az egyik szoba ajtaján, amibe úgy gondoltam senki sincsen. Sejtésem beigazolódott. Kettesben maradtunk a helyiségben. Amint beléptem utána kulcsra zártam a falapot, és zsebre vágtam a kis tárgyat. Nincs menekvés, főleg az igazság elől nem. A fagyi kegyetlenül nyal vissza.
        -Most szépen leülsz és végig hallgatsz! -utasítottam angolul. -Mi az isten verte bajod van mostanában?! Ha?! Mi ez a hirtelen nagy l‘amur azzal az idiótával?!
        -Őt hagyd ki ebből! Ne merd a szádra venni! -izzottak fel vörösen szemei.
        -Rendben... -csuktam le egy kis időre a szemem, hogy megfékezzem magamat. Haragudtam rá, nagyon is. -Akkor inkább úgy kérdezem: Honnan jött ez a légből kapott szerelem..? -kérdeztem tőle halkabban. -Van fogalmad róla, hogy min megy most keresztül JongUp?
Nem válaszolt, csak karba tett kezekkel ült az ágyon és az ablakon bámult kifelé sértődötten
.        -Mi lett veled Marie? Hova lett az a derült, életvidám és kedves lány, akit megismertünk? Aki önzetlenül segített az embereken még a legrosszabb helyzetekben is?
        -Már a múlté. -jelentette ki tömören.
Kínos csend telepedett közénk a helyiségben, amit vágni lehetett volna. Sosem gondoltam arra, hogy majd valamikor is így kell beszélgetnem vele. Hogy ennyire megromlik a barátságunk.
        -Ha ilyen könnyen feladod a családodat, minket... engem. Akkor jobb lesz, ha elköltözöl innen. Viszont még annyit szeretnék elmondani, hogy gondolkozz el egy kicsit a dolgon. Utána szeretettel várunk a köreinkbe, de csak, mint vendéget... -vettem elő a kulcsot és kinyitottam ajtót.
Szomorúan ballagtam a kis folyosón, szemeim csordultig teltek könnyel. A rengeteg emlékkép, ami eszembe jutott, csak még nehezebbé tették a helyzetet. Nem akartam elengedni így őt, de muszáj. Nem kényszeríthetem semmire, ha csak ő nem szeretné.


„       -Jó utat, és hívj ha majd odaértél.
         -Nem tudom mihez kezdenék nélküled. Hálás vagyok mindenért.
Aztán leparkolt az út szélén egy taxi. A sofőr kiszállt belőle és elvette tőlem a bőröndöm, majd berakta a csomagtartóba. Intettem Marie-nak, aki csak rám mosolygott.
        -Vigyázz magadra. Mindenképpen hívlak majd. -nyitottam ki a kocsi ajtaját.
        -Annyeong!

        -Jövő héten Szöulba utazom!
        -Tényleg?! És mennyi időre jössz?
        -Két hónapra, úgy hogy kösd fel a gatyád. Szét foglak szedni. Muhaha... -nevetett a vonal másik oldalán, amit én sem bírtam nevetés nélkül hagyni.
        -Akkor szólok Zelo-nak, hogy majd vigyázzon veled, mert néha nem vagy beszámítható állapotban.
        -Na elmehetsz a tudod hová, jó?

        -Marie...
        -Mond, mit akarsz? -kérdezte közömbösen.
        -Segítened kell.. ChoHee eltűnt, és sehol sem találjuk. Szükségem.. szükségünk van rád...
        -Már is indulok!

    Barátnőm, aki az életét kockáztatta értem, még mindig nem ébredt fel. Szívverése percről percre folyamatosan lassult, és a teste kezdett kihűlni. Már kezdtem lyukat vésni a padlóba folyamatos járkálásommal. Magamat, az álmomat okoltam amiatt, ami Marie-val történt.
    Odarohantam JongUp-hoz, és a vállába kapaszkodva engedtem utat könnycseppjeimnek, mire a fiú a fejét a nyakhajlatomba fúrva kezdett el halkan sírni. YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindnyájunkon. Vége.. Nincs többé...

        -Ne közelíts! -utasított komor arccal.
        -De hát barátok vagyunk. Nem emlékszel? -néztem mélyen a szemébe.
        -Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones! -kiáltotta JongUp a lány arcába, mire annak szeme vörössége barnává változott, és arca ellágyult, kétségbeesést tükrözött. Komótosan felém pillantott, és amint meglátta a nyakamon lévő kék-zöld foltokat, könny szökött a szemébe.
        -Én.. Én.. Nem akartam...! -futott el sírva.”


Magányra vágytam ezért befordultam egy másik szobába, de még az ajtóban utánam kiáltottak.
        -Várj!

2. évad, 2. Csalódás

Marie pow

  Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettem ott a sötétben, a konténernek dőlve, s a megemészthetetlen tudattal, hogy tulajdonképpen azok, akiket barátaimnak nevezhettem, idegenek... A szemeim már lecsukódni készültek, amikor arra eszméltem fel, hogy valaki a karjaiba vesz, és elindul velem valamerre. Pilláim elnehezültek, így lecsuktam őket, és csak abban tudtam bízni, hogy nem egy ismeretlennel van dolgom, és hogy nem lesz semmi baj...

 -Ébredezik.. -JongUp..?

Morogtam párat, aztán lassan kinyitottam szememet, majd körbenéztem. Aggódó pillantásokkal meredtek rám. Felültem a kanapén és kinyújtóztattam a karjaimat, de hirtelen bevillant elmémbe, ahogy JongUp kezében ChoHee vadmacskából kisgyerekké változik vissza.

 -Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Sajnálom Marie,.. -nézett rám bűnbánóan. -YeonJi és a te kivételeddel, itt mindenki.. nos.. Hogy is mondjam..? Hópárduc... -nyögte ki végül.

  Összébb húztam magam és térdeimet átkarolva szorítottam össze szemeimet. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fognak bántani.
 -Jagiya~ -simogatta meg vállam a fiú.
Elhúzódtam tőle, s lehető legkisebbre próbáltam összegömbölyödni. Reszkettem, a szó szoros értelmében féltem tőlük. De, a legfelháborítóbb az volt, hogy ha a barátnőm -már ha nevezhetném annak- tudott róla, nekem nem mondta el. Pedig én minden titkomat megosztottam vele, mindig ott voltam vele a bajban, ráadásul ha én nem segítettem volna neki, akkor most itt sem lehetne Szöulban. Csalódtam benned Seo YeonJi... Az említett kiküldött mindenkit, beleértve kislányát is, aki az apja kezét fogva sétált ki. Lenyomott még egy gyors puszit Zelo szájára, aztán odajött hozzám. Letelepedett mellettem, s a hátamat kezdte simogatni, azonban kezét leráztam magamról.
 -Te mindvégig tudtad? -kérdeztem a padlót bámulva.
 -Igen. -mondta ki kertelés nélkül, ami csak fentebb nyomta bennem a képzeletbeli pumpát.
 -És miért nem mondtad el?! Miért csak hosszú, két év után kellett tudomást szereznem az egészről? -néztem most már rá vádlóan.
 -Én...
 -Azt hittem barátok vagyunk, vagy nem?! -rivalltam rá.

 -De, azok is. Csak...
 -Csak mi?!
 -Figyelj, sajnálom. Csak féltem, hogy ezek után másképp nézel majd rám, ChoHee-ra, és a fiúkra.. -hajtotta le a fejét.
 -Nagyon jó barát vagy. -álltam fel. -Mondhatom.

Az ajtóhoz trappoltam, amit határozottan kinyitottam, mire a többiek, akik hallgatóztak meglepődötten hátráltak pár lépést. Rájuk sem néztem, egy pillantásra sem méltattam őket. Elsuhantam mellettük, s lementem az első szintre, hogy összepakoljam a cuccaimat. Majd keresek valami munkát, és egy lakást. Ha a 'barátnőmnek' találtam akkor most miért ne találhatnék... Ha kell Amerikába is visszautazom. Telefonon hívtam taxit, és a bőröndömet magam után húzva sétáltam ki a garázsajtón. Az utcákat csak pár oszlop világította meg a késő este sötétjében. Nem kellett sokat várnom, a taxi tíz percen belül meg is érkezett. A sofőr kiszállt, és a csomagomat berakta a jármú hátuljába, aztán beült a volán mögé. Épp én is be akartam ülni a kocsiba, amikor valaki megrántotta az egyik karom, ezzel visszatartva. A fiúra emeltem tekintetem, és szúrós pillantásokkal illettem, azonban Ő nem volt hajlandó elengedni. Egyre erősebben szorította csuklómat.
 -Engedj! -próbálkoztam a szabadulással, de nem ment. -Mondom engedj! -szóltam rá erélyesebben.
Kirántottam kezem a szorításából, amire karja teste mellé hullott. Sietősen beültem az autóba és másodperceken belül el is indultunk..
 -A Namsan Toronyhoz, kérem. -adtam ki az utasítást a férfinak, miközben kicsit
 figyeltem a szemem sarkából, ahogy JongUp maga elé meredve rogy térdre.

  Miután taxi elhajtott mellőlem, fogtam a csomagomat és a Torony felé vettem az irányt. Lassan lépdeltem végig a lebetonozott úton. Az egész építmény ki volt világítva. Kék, sárga, piros, fehér és zöld színekben pompázott, ami megnyugtató hatással volt feldúlt lelkemnek. Csiga lassúsággal sétáltam fel a legtetejére, amit szerelmesek lepnek el minden egyes nap. A korlátot teljes egészében apró, minden színű, és formájú lakatok lepték el, amiket az idejövő párok raknak fel, rajtuk kis üzenetekkel, vagy a nevükkel. Ujjaimmal végig simítottam néhányon, s az elém terülő éjszakai fényeket kezdtem figyelni. Megannyi, most hangya nagyságú autó száguldott a soha sem alvó város utcáin, épp munkából haza igyekezve, vagy pont hogy fordítva. Miközben ezen tanakodtam, gondolkodóba estem. Az egyik felem azt súgta, hogy menjek vissza a szüleimhez Bostonba, a másik viszont azért könyörgött, hogy maradjak itt és várjak. Nem tudtam melyikre is hallgathatnék...

  Aznap este egy olcsó kis hotelben szálltam meg. A zuhany alatt állva döntöttem el végül, hogy mindkét felemnek eleget teszek. Elalvás előtt, már az ágyban, a takaró alatt biztosítottam magam arról, hogy mit is kéne tennem.
 -Egy hét.. csak ennyi. Aztán visszautazom az Államokba... -hunytam le pilláimat, hogy aztán az álmok világában leljek nyugalmat.

YeonJi pow

  Azóta, hogy Marie elment, az egész rányomta a bélyegét a napjainkra. Nyomott, kínos csendben teltek el az őrjítően hosszúnak tűnő órák.

3 nap múlva

  Este kivételesen nem a kis otthonunkban tértünk nyugovóra, hanem a fiúknál. Aztán reggel egy iszonyatosan nagy csattanás zengi be a szobát. Álmomból felriadva azonnal felültem és a szememet megdörzsölve néztem körbe, hogy mi lehetett a zaj forrása. Hirtelen kirázott a hideg, és karjaimon libabőr képződött, mintha csak szellő simogatta volna testem. Az ablak felé néztem, azt hittem, hogy az este csak nyitva maradt. De, amint megpillantottam, hogy az üveg apró darabokban terül szét a padlón, számat eltátottam. Másik oldalamra fordultam, hogy a mellettem fekvő Zelo-t felébresszem. Nyöszörögve fordult hátára, és kezeivel megtámasztotta magát.
 -Oppa.. az ablak kitört. -mutattam a szilánkokra.
Azon nyomban felpattant és a papucsába belebújva ment a ki a szobából. Amikor visszajött követte őt a maradék öt fiú és MooRae is.
 -Aish.. vajon mi okozhatta? -kezdte el leguggolva felsöpörni az üvegdarabokat HimChan.
YongGuk kihajolt, hogy megnézze van e valaki kint az utcán, aki ezt csinálhatta. -Senki.. -fordult felénk.
 -Srácok! Ezt nézzétek! -hajolt le valamiért MooRae.
A kezében egy fém rúd volt, aminek a belsejéből egy papírt húzott ki.

"Nincs már messze a pillanat, mikor eljár az idő a B.A.P felett,
és egy új Úr jön a helyébe, aki majd letaszítja Őt a trónról.
Meneküljetek, rohanjatok..

mert a végzet eljön, és mindannyian veszélyben vagytok.
Elérkezett az új Hatalom.
Meneküljetek, rohanjatok..."

  A lány felolvasta nekünk a szöveget, közben mi pedig érthetetlenül néztünk egymásra.
 -Mi ez? Miért beszél rímben? -kerekedtek ki a szemeim.
 -Ismerős az írás.. -vette el YoungJae a levelet MooRae-től.

2 nap múlva

 -Az istenit neki! -kiáltott YongGuk mély hangján. -Francba..!
 -Mi történt? -mentünk le mindnyájan a garázsba.
 -Eltűnt... itt, a kocsiban volt egy csomag, és most sehol sincs. -túrt idegesen a hajába, a járműre mutogatva.
 -Milyen csomag? -kérdeztem.
 -Túl nagy jelentősége nincs az emberek számára, de nekünk, párducoknak igen is fontos. Ma kellett volna elvinnem az Öreg királynak. -rúgott bele az autóba.

 -Mi volt az? -kérdeztem egyre értetlenebbül.
 -Egy farkas fog. -sóhajtott. -Léteznek hozzánk hasonló alakváltó fajok, ilyenek például a farkasok is. És most nem azokra a teliholdkor átváltozó, vagy a Taylor Lautner féle pudlikra gondolok, hanem a rendes farkasokra...
 -Évszázadok óta háborúban állunk velük. Idáig mindig mi nyertünk, de úgy látszik megint felbukkant egy csapat, aki ki akarja húzni a gyufát. Csak mert az hót ziher, hogy nem egy fajtársunk lopta el.! -folytatta YoungJae a leader mondanivalóját.

Másnap

  Csak egy pillanatra hagytam magára ChoHee-t, és.. most...
 -Zelo! -kiáltottam kétségbeesetten. -A gyerek!
A fiú azonnal feltörte a második emelet ajtaját. -Mi történt? -kérdezte ijedten.
 -Eltűnt... -fúrtam mellkasába fejem a könnyeimmel küszködve. -Az előbb még itt játszott, most pedig...
 -Shh~ Semmi baj~ Biztos meg lesz valahol..
Lerohantunk a garázsba szólni a többieknek.

Író pow

  Az egész napot azzal töltötték el, hogy a kislányt keresték a házban, de nyomát sem látták. JongUp talált egy újabb fém csövet, amiben egy levél volt.

"Mi figyelmeztettünk titeket,
haragunk elől meneküljetek!"

 -Már megint az az írás.. -sóhajtott YoungJae.
A ház környékét is átkutatták, az utcákat, a sikátorokat, a konténereket is végig nézték, de a kis ChoHee-nak se híre, se hamva nem volt. YeonJi magába esett, és este egy szemhunyásnyit sem aludt. Szerelme sem tudta megnyugtatni. Könnyeit törölgetve hívta fel volt barátnőjét, reménykedve, hogy az még az országban van.
 -Marie... -lehelte elhaló hangon, mikor a lány a hetedik csörgésre végül felvette a készüléket.

 -Mond, mit akarsz? -kérdezte közömbösen.
 -Segítened kell.. ChoHee eltűnt, és sehol sem találjuk. Szükségem.. szükségünk van rád... -szorította össze szemeit, hogy megpróbálja visszatartani feltörekvő pánikrohamát.

 -Már is indulok! -vált aggódóvá hangja, és abban a pillanatban le is rakta, amire a telefon sípoló hangja adott bizonyítékot.

Nem kellett sokat várni, Marie már hangos zörgött a garázsajtón. JongUp felnyitotta és a lány nyakába ugrott, aki azért vonakodva, de visszaölelt. Hiszen a fiú, és az ölelései mégiscsak hiányoztak neki. Immáron együtt mentek el átkutatni minden kis zugot a környéken, mindhiába. YeonJi teljesen kikelt magából, és sikoltozva roskadt a hideg betonra. MooRae nem bírta nézni a szenvedését, így odalépett mellé és magához szorította, aminek következtében egy csoda folytán a zokogó lány megfeszült izmai ellazultak, és csendesen aludni kezdett. Mikor elengedte meglepődötten nézett végig a békésen szuszogó YeonJi-n. MooRae a tenyerében érdekes bizsergést érzett, a vére csak úgy lüktetett. Furcsa erő járta végig testét, amit nem tudott magában hova tenni.
 -Ez meg.. mi a fene volt? -kérdezte magától.