2. évad, 2. Csalódás

Marie pow

  Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettem ott a sötétben, a konténernek dőlve, s a megemészthetetlen tudattal, hogy tulajdonképpen azok, akiket barátaimnak nevezhettem, idegenek... A szemeim már lecsukódni készültek, amikor arra eszméltem fel, hogy valaki a karjaiba vesz, és elindul velem valamerre. Pilláim elnehezültek, így lecsuktam őket, és csak abban tudtam bízni, hogy nem egy ismeretlennel van dolgom, és hogy nem lesz semmi baj...

 -Ébredezik.. -JongUp..?

Morogtam párat, aztán lassan kinyitottam szememet, majd körbenéztem. Aggódó pillantásokkal meredtek rám. Felültem a kanapén és kinyújtóztattam a karjaimat, de hirtelen bevillant elmémbe, ahogy JongUp kezében ChoHee vadmacskából kisgyerekké változik vissza.

 -Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Sajnálom Marie,.. -nézett rám bűnbánóan. -YeonJi és a te kivételeddel, itt mindenki.. nos.. Hogy is mondjam..? Hópárduc... -nyögte ki végül.

  Összébb húztam magam és térdeimet átkarolva szorítottam össze szemeimet. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fognak bántani.
 -Jagiya~ -simogatta meg vállam a fiú.
Elhúzódtam tőle, s lehető legkisebbre próbáltam összegömbölyödni. Reszkettem, a szó szoros értelmében féltem tőlük. De, a legfelháborítóbb az volt, hogy ha a barátnőm -már ha nevezhetném annak- tudott róla, nekem nem mondta el. Pedig én minden titkomat megosztottam vele, mindig ott voltam vele a bajban, ráadásul ha én nem segítettem volna neki, akkor most itt sem lehetne Szöulban. Csalódtam benned Seo YeonJi... Az említett kiküldött mindenkit, beleértve kislányát is, aki az apja kezét fogva sétált ki. Lenyomott még egy gyors puszit Zelo szájára, aztán odajött hozzám. Letelepedett mellettem, s a hátamat kezdte simogatni, azonban kezét leráztam magamról.
 -Te mindvégig tudtad? -kérdeztem a padlót bámulva.
 -Igen. -mondta ki kertelés nélkül, ami csak fentebb nyomta bennem a képzeletbeli pumpát.
 -És miért nem mondtad el?! Miért csak hosszú, két év után kellett tudomást szereznem az egészről? -néztem most már rá vádlóan.
 -Én...
 -Azt hittem barátok vagyunk, vagy nem?! -rivalltam rá.

 -De, azok is. Csak...
 -Csak mi?!
 -Figyelj, sajnálom. Csak féltem, hogy ezek után másképp nézel majd rám, ChoHee-ra, és a fiúkra.. -hajtotta le a fejét.
 -Nagyon jó barát vagy. -álltam fel. -Mondhatom.

Az ajtóhoz trappoltam, amit határozottan kinyitottam, mire a többiek, akik hallgatóztak meglepődötten hátráltak pár lépést. Rájuk sem néztem, egy pillantásra sem méltattam őket. Elsuhantam mellettük, s lementem az első szintre, hogy összepakoljam a cuccaimat. Majd keresek valami munkát, és egy lakást. Ha a 'barátnőmnek' találtam akkor most miért ne találhatnék... Ha kell Amerikába is visszautazom. Telefonon hívtam taxit, és a bőröndömet magam után húzva sétáltam ki a garázsajtón. Az utcákat csak pár oszlop világította meg a késő este sötétjében. Nem kellett sokat várnom, a taxi tíz percen belül meg is érkezett. A sofőr kiszállt, és a csomagomat berakta a jármú hátuljába, aztán beült a volán mögé. Épp én is be akartam ülni a kocsiba, amikor valaki megrántotta az egyik karom, ezzel visszatartva. A fiúra emeltem tekintetem, és szúrós pillantásokkal illettem, azonban Ő nem volt hajlandó elengedni. Egyre erősebben szorította csuklómat.
 -Engedj! -próbálkoztam a szabadulással, de nem ment. -Mondom engedj! -szóltam rá erélyesebben.
Kirántottam kezem a szorításából, amire karja teste mellé hullott. Sietősen beültem az autóba és másodperceken belül el is indultunk..
 -A Namsan Toronyhoz, kérem. -adtam ki az utasítást a férfinak, miközben kicsit
 figyeltem a szemem sarkából, ahogy JongUp maga elé meredve rogy térdre.

  Miután taxi elhajtott mellőlem, fogtam a csomagomat és a Torony felé vettem az irányt. Lassan lépdeltem végig a lebetonozott úton. Az egész építmény ki volt világítva. Kék, sárga, piros, fehér és zöld színekben pompázott, ami megnyugtató hatással volt feldúlt lelkemnek. Csiga lassúsággal sétáltam fel a legtetejére, amit szerelmesek lepnek el minden egyes nap. A korlátot teljes egészében apró, minden színű, és formájú lakatok lepték el, amiket az idejövő párok raknak fel, rajtuk kis üzenetekkel, vagy a nevükkel. Ujjaimmal végig simítottam néhányon, s az elém terülő éjszakai fényeket kezdtem figyelni. Megannyi, most hangya nagyságú autó száguldott a soha sem alvó város utcáin, épp munkából haza igyekezve, vagy pont hogy fordítva. Miközben ezen tanakodtam, gondolkodóba estem. Az egyik felem azt súgta, hogy menjek vissza a szüleimhez Bostonba, a másik viszont azért könyörgött, hogy maradjak itt és várjak. Nem tudtam melyikre is hallgathatnék...

  Aznap este egy olcsó kis hotelben szálltam meg. A zuhany alatt állva döntöttem el végül, hogy mindkét felemnek eleget teszek. Elalvás előtt, már az ágyban, a takaró alatt biztosítottam magam arról, hogy mit is kéne tennem.
 -Egy hét.. csak ennyi. Aztán visszautazom az Államokba... -hunytam le pilláimat, hogy aztán az álmok világában leljek nyugalmat.

YeonJi pow

  Azóta, hogy Marie elment, az egész rányomta a bélyegét a napjainkra. Nyomott, kínos csendben teltek el az őrjítően hosszúnak tűnő órák.

3 nap múlva

  Este kivételesen nem a kis otthonunkban tértünk nyugovóra, hanem a fiúknál. Aztán reggel egy iszonyatosan nagy csattanás zengi be a szobát. Álmomból felriadva azonnal felültem és a szememet megdörzsölve néztem körbe, hogy mi lehetett a zaj forrása. Hirtelen kirázott a hideg, és karjaimon libabőr képződött, mintha csak szellő simogatta volna testem. Az ablak felé néztem, azt hittem, hogy az este csak nyitva maradt. De, amint megpillantottam, hogy az üveg apró darabokban terül szét a padlón, számat eltátottam. Másik oldalamra fordultam, hogy a mellettem fekvő Zelo-t felébresszem. Nyöszörögve fordult hátára, és kezeivel megtámasztotta magát.
 -Oppa.. az ablak kitört. -mutattam a szilánkokra.
Azon nyomban felpattant és a papucsába belebújva ment a ki a szobából. Amikor visszajött követte őt a maradék öt fiú és MooRae is.
 -Aish.. vajon mi okozhatta? -kezdte el leguggolva felsöpörni az üvegdarabokat HimChan.
YongGuk kihajolt, hogy megnézze van e valaki kint az utcán, aki ezt csinálhatta. -Senki.. -fordult felénk.
 -Srácok! Ezt nézzétek! -hajolt le valamiért MooRae.
A kezében egy fém rúd volt, aminek a belsejéből egy papírt húzott ki.

"Nincs már messze a pillanat, mikor eljár az idő a B.A.P felett,
és egy új Úr jön a helyébe, aki majd letaszítja Őt a trónról.
Meneküljetek, rohanjatok..

mert a végzet eljön, és mindannyian veszélyben vagytok.
Elérkezett az új Hatalom.
Meneküljetek, rohanjatok..."

  A lány felolvasta nekünk a szöveget, közben mi pedig érthetetlenül néztünk egymásra.
 -Mi ez? Miért beszél rímben? -kerekedtek ki a szemeim.
 -Ismerős az írás.. -vette el YoungJae a levelet MooRae-től.

2 nap múlva

 -Az istenit neki! -kiáltott YongGuk mély hangján. -Francba..!
 -Mi történt? -mentünk le mindnyájan a garázsba.
 -Eltűnt... itt, a kocsiban volt egy csomag, és most sehol sincs. -túrt idegesen a hajába, a járműre mutogatva.
 -Milyen csomag? -kérdeztem.
 -Túl nagy jelentősége nincs az emberek számára, de nekünk, párducoknak igen is fontos. Ma kellett volna elvinnem az Öreg királynak. -rúgott bele az autóba.

 -Mi volt az? -kérdeztem egyre értetlenebbül.
 -Egy farkas fog. -sóhajtott. -Léteznek hozzánk hasonló alakváltó fajok, ilyenek például a farkasok is. És most nem azokra a teliholdkor átváltozó, vagy a Taylor Lautner féle pudlikra gondolok, hanem a rendes farkasokra...
 -Évszázadok óta háborúban állunk velük. Idáig mindig mi nyertünk, de úgy látszik megint felbukkant egy csapat, aki ki akarja húzni a gyufát. Csak mert az hót ziher, hogy nem egy fajtársunk lopta el.! -folytatta YoungJae a leader mondanivalóját.

Másnap

  Csak egy pillanatra hagytam magára ChoHee-t, és.. most...
 -Zelo! -kiáltottam kétségbeesetten. -A gyerek!
A fiú azonnal feltörte a második emelet ajtaját. -Mi történt? -kérdezte ijedten.
 -Eltűnt... -fúrtam mellkasába fejem a könnyeimmel küszködve. -Az előbb még itt játszott, most pedig...
 -Shh~ Semmi baj~ Biztos meg lesz valahol..
Lerohantunk a garázsba szólni a többieknek.

Író pow

  Az egész napot azzal töltötték el, hogy a kislányt keresték a házban, de nyomát sem látták. JongUp talált egy újabb fém csövet, amiben egy levél volt.

"Mi figyelmeztettünk titeket,
haragunk elől meneküljetek!"

 -Már megint az az írás.. -sóhajtott YoungJae.
A ház környékét is átkutatták, az utcákat, a sikátorokat, a konténereket is végig nézték, de a kis ChoHee-nak se híre, se hamva nem volt. YeonJi magába esett, és este egy szemhunyásnyit sem aludt. Szerelme sem tudta megnyugtatni. Könnyeit törölgetve hívta fel volt barátnőjét, reménykedve, hogy az még az országban van.
 -Marie... -lehelte elhaló hangon, mikor a lány a hetedik csörgésre végül felvette a készüléket.

 -Mond, mit akarsz? -kérdezte közömbösen.
 -Segítened kell.. ChoHee eltűnt, és sehol sem találjuk. Szükségem.. szükségünk van rád... -szorította össze szemeit, hogy megpróbálja visszatartani feltörekvő pánikrohamát.

 -Már is indulok! -vált aggódóvá hangja, és abban a pillanatban le is rakta, amire a telefon sípoló hangja adott bizonyítékot.

Nem kellett sokat várni, Marie már hangos zörgött a garázsajtón. JongUp felnyitotta és a lány nyakába ugrott, aki azért vonakodva, de visszaölelt. Hiszen a fiú, és az ölelései mégiscsak hiányoztak neki. Immáron együtt mentek el átkutatni minden kis zugot a környéken, mindhiába. YeonJi teljesen kikelt magából, és sikoltozva roskadt a hideg betonra. MooRae nem bírta nézni a szenvedését, így odalépett mellé és magához szorította, aminek következtében egy csoda folytán a zokogó lány megfeszült izmai ellazultak, és csendesen aludni kezdett. Mikor elengedte meglepődötten nézett végig a békésen szuszogó YeonJi-n. MooRae a tenyerében érdekes bizsergést érzett, a vére csak úgy lüktetett. Furcsa erő járta végig testét, amit nem tudott magában hova tenni.
 -Ez meg.. mi a fene volt? -kérdezte magától.