2. évad, 8. Újra együtt

 -Shin... ShinJae..?

 -Én.. Nem így akartam... Hidd el...

 -Utállak!

YeonJi pow

  Mikor felébredtem, Zelo még mellettem aludt édes-deden. Megsimítottam arcának vonalát, végig térképeztem minden egyes szegletét. Egy kék tincse az arcába lógott, amivel játszani kezdtem. Most mi lesz velünk...? Hogyan tovább? Aish~ Óvatosan nyomtam egy aprócska puszit az állára, és kimásztam az ágyból. Összeszedtem a ruháimat, és miután felöltöztem, már épp indultam volna, amikor nyöszörgést hallottam meg. Hátra pillantottam. Zelo csukott szemekkel nyújtózkodott, miközben a takarót rugdosta le magáról. Amikor rám nézett, még levegőt is elfelejtettem venni. Hogy lehettem ennyire hülye? Miért kellett nekem HimChan karjaiba ugornom...? Megfordultam és lassan kifelé kezdtem kullogni a szobából. Egyszeriben két kart éreztem meg, amint körém fonódik.
 -Nem akarlak elveszíteni. -suttogta a fülembe.

Perzselő leheletétől szívem felgyorsult.
 -Már késő.. Mindent elrontottam... -fejtettem le magamról karjait.

Csuklómnál fogva visszarántott magához, egyenesen meztelen mellkasának ütköztem. Államnál fogva kényszerített, hogy nézzek rá, de fejemet elrántottam és kiviharzottam a szobából. A könnyeimmel küszködve rohantam be egy másik szobába és bezárkóztam oda. Nem számítottam arra, hogy MooRae pont bent lesz. Mikor meglátta sírástól felduzzadt szemeimet, és rémült tekintetem azonnal odajött és magához szorított. A képessége jó hatással volt rám, ismét lenyugodtam és úgy meséltem el neki a történteket.

Zelo pow

  Tehetetlenül néztem végig, ahogy elszalad. Abban a pillanatban nem tudtam rá haragudni, de valahogy... mégis bekúszott az elmémbe, ahogy akkor csókolózáson kaptam őket. Idegesen a hajamba túrtam és a fürdőbe mentem, hogy egy frissítő zuhany alatt gondolkodni tudjak. A hideg, párás csempének nekitámaszkodva hagytam, hogy végig csurogjon rajtam a forró víz. Amióta megjelent ez a lány, fenekestől felfordult az életem. Örültem annak, hogy abban a kis boltban találkoztunk, de egyszerűen nem hittem volna, hogy ez lesz belőle...
 -Aish~ -ráztam meg vizes hajamat.
Elzártam a csapot, egy törölközőt magamra csavartam és úgy mentem vissza a hálóba. Meglepetésemre ChoHee ült az ágyon és az egyik biciklis maszkommal játszott. Megpróbálta felvenni, de nagy volt rá. Visszamentem a fürdőbe, és magamra húztam egy alsót, egy pólót, meg egy melegítő nadrágot. Leguggoltam kislányom mellé és elnézegettem, ahogy a maszkot forgatja és bosszankodik, mert az nem jó rá. Végül a kezembe nyomta és kinyújtotta rám a nyelvét. Elnevettem magam és megborzoltam fekete haját. Nemrég még olyan kicsi volt, most meg már... Áh, gyorsan telik az idő~

Író pow

  Eltelt egy hét, Zelo és YeonJi nem beszéltek túl sokat, miután megbeszélték, hogy adnak időt egymásnak. Csak a lányuk kedvéért váltottak olykor pár szót. Közben MooRae elhatározta, hogy elutazik az Öreg királyhoz, hogy mindent megtudjon a származásáról, és erejéről. DaeHyun el akarta kísérni, de a lány nem engedte, arra hivatkozva, hogy ezt most egyedül szeretni elintézni. MooRae távozása előtt elcsattant első csókjuk is, amibe mind a ketten fülig vörösödtek.

  Marie-nak is teljes mértékben sikerült elfogadni a fiúk mivoltát, és úgy járkált tovább közöttük, mintha mi sem történt volna. A JongUp-al való kapcsolatuk is elmélyült. Szinte a nap minden percében együtt voltak. A lány véglegesen is beköltözött a fiúkhoz, és munkát is keresett. Történetesen az Akadémián lett énektanár. Sok-sok gyakornokkal, és híres emberrel találkozott, amit álmában sem mert volna elképzelni. Amikor az egyik nagy kedvencével találkozott, a Boyfriend-el, nem tudta, hogy sikítson, sírjon vagy ugráljon örömében. Aznap JongUp is bent volt az Akadémián, mivel úgy döntött, hogy tánctanár szeretne lenni. Épp a Boyfriend-es fiúkkal sétálgatott a folyosókon Marie, hogy körbevezesse őket, mikor JongUp is csatlakozott hozzájuk. Féltékenyen méregette JeongMin-t, aki nagyon bele volt merülve abba, hogy a barátnőjét bámulva. Csoda, hogy egyáltalán a nyála nem csöppent el. Este, a szobájukban, épp Marie jött ki a fürdőből, és a vizes haját törölgette, miközben JongUp az ágyukon feküdt és gondolkozott.
 -Min töröd ennyire a fejed? -kérdezte a lány, lehuppanva barátja mellé.
 -Nem láttad, hogy nézett téged...
 -Ki?
 -Az a bájgúnár..
 -Milyen bájgúnár?
 -JeongMin... Azt hittem, kiesik a szeme, annyira bámult. -ült fel a fiú.

 -Ne foglalkozz vele. Nem éri meg.
 -De akkor is...
 -Moon JongUp. -mondta ki teljes nevét Marie, szemeit összeszűkítve, mire a fiú elhallgatott.
Nem tehetett róla. Furcsa érzése volt ezzel a JeongMin-nal kapcsolatban. Úgy érezte, hogy rajta kell tartania a szemét.

  Eközben ShinJae erősen gondolkozott azon, hogy mit tegyen YeonJi-val. Majd beugrott neki. A csillaghullás... Amikor a Leonida-nak nevezett meteorraj elhalad a fejük fölött. A legenda szerint, ha egy farkas akkor megharap egy halandót, akkor tiszta vérű utódjává válik, aki minden lénynél erősebb lesz. Néhány szóbeszéd szerint egy Leonida csillaghulláskor megharapott ember teljesen kiirtott egy másik fajt, és egyesek szerint a Cillumn alakváltó faj volt az. A Cillumn-ok nappal emberi alakban jártak, azonban a hold felkelte után chimera-ként suhantak el az erdő fái között. Ma már egyetlen megmaradt Cillumn-ról sincs tudomása az alakváltó világnak...

YeonJi pow

Tiffany (SNSD) - Because It's You (Love Rain OST)

  Majdnem beleőrültem abba a másfél hétbe, amit Zelo nélkül kellett eltöltenem. Nem bírtam a szemébe nézni a szégyentől. Az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket az a közös kislányunk volt.
  Egy napsütötte délutánon a városban sétáltunk, amikor ChoHee meglátott egy játszóteret. Rögtön odaszaladt és megrohamozta a hintát. Beleült és megpróbálta lökni magát, de nem ért le a lába. Leugrott róla és Zelo-t a nadrágjánál fogva rángatta oda, hogy lökje meg. Visszaült és várt apjára, aki készségesen eleget tett lánya kérésének. Leültem nem messze tőlük egy padra és figyeltem kettejüket. Mind a ketten hangosan nevetgéltek. Lehunytam a szemeimet, és úgy élveztem ahogy a nap sugarai arcomat simogatják. Fejben megpróbáltam meg nem történtté tenni a nemrég történteket, de nem ment. Akárhogy próbáltam elképzelni, mi lenne így a jövőben velünk, hasztalan volt. Nem tudtam, mi lesz ezután. Megbékélünk-e majd, és boldog családként élünk tovább, vagy minden szertefoszlik. A legjobban attól rettegtem, hogy Zelo örökre megutál és elhagy minket.

Ne mond, hogy sajnálod

Ennek a szerelemnek számomra nincs vége

Ha így válunk majd el

Mit kéne tennem? Mit kéne tennem?

Nekem csak te vagy szerelmem, de nem vagyok képes szeretni

Tényleg ezeket a szavakat akarom mondani, de nem vagyok képes elmondani

A szavak azt mondják nem tudjuk tartani szeretetet a fokozatos törés mellett, ez elszomorít
... Szeretlek, mert szeretlek
Mit kéne tennem?

  Merengésemből kislányom szakított ki. Az ölembe ugrott és a kezemet kezdte csipkedni.
 -Anyu, anyu! Kaphatok egy kiskutyát? Na~ Apu megengedte. -bólogatott büszkén az apjára mutogatva.
Leraktam ChoHee-t és felálltam. Pár másodperces töprengés után mosolyogva bólintottam, mire kislányom sikongatva ugrálni kezdett. Zelo felkapta a nyakába és elindultunk egy kisállat kereskedést keresni. Út közben beugrottunk egy fagyizóba is venni pár gombóc fagyit, majd mentünk tovább. Már a nap is lemenőben volt, narancs színűre színezte az eget, és a felhőket, amikor végre ráakadtunk egy kis boltra. Amikor bementünk a kis ChoHee alaposan körülnézett, majd odaszaladt egy Beagle kölyökkutyához.
 -Őt akarom~!
Az eladónő kivette nekünk a kicsi Beagle-t a testvérei közül és a pultra rakta.
 -Fiú vagy lány? -kérdezte Zelo.
 -Kislány és törzskönyvezett.
 -Áh~ Értem... És mennyit kérne érte? -érdeklődtem.
 -Csak az oltási kis könyvét kell kifizetni, ajándékba chippeltetjük is.
 -Az nagyszerű lenne. -csaptam össze a tenyerem. -Na kicsim, biztos ő lesz az?
Bólintott.
 -Biztos biztos? -csíptem meg arcát.
 -Ezer százalék! -húzta ki magát vigyorogva.
 -Akkor ő lenne az. -mosolyogtam az eladóra.
 -Rendben. -somolygott vissza.
Gyorsan bechippelte a kutyust, és kifizettük. Vettünk neki nyakörvet és pórázt is.
 -Mi legyen a neve? -bökött Zelo fejével az újdonsült családtagra.
 -Ő~ Talán~ Gwiyomi! -tárta szét karjait ChoHee.
 -És miért pont Gwiyomi? -kuncogott Zelo.
 -Mert cuki~~!
Mindannyian elnevettük magunkat, és a kutyus is vakkantott egyet, jelezve, hogy tetszik neki az új neve.

  A fiúk házához visszaérve a nappaliban bemutattuk a kis Gwiyomi-t a többieknek, és leraktuk, had játsszon vele egy kicsit ChoHee. Kettesben félre vonultunk. Leültünk a kanapéra, és szótlanul ültünk egymás mellett perceken keresztül.
 -Sajnálom. -mondtuk kórusban.
Zelo megvakarta a tarkóját, és a padlót kezdte fixírozni.
 -Én tényleg nem szeretnélek elveszíteni téged... -sóhajtotta.
 -Én sem téged...
 -Akkor most...? -nézett rám.
 -De nem haragszol?
 -Rád soha sem tudnék. -mosolyodott el, s összekulcsolta ujjainkat.
 -Szeretlek~ -hajtottam fejemet a vállára.
 -Én is, Jagiya~

13. Elárulva.. magamra maradva...

YeonJi pow

  Mellkasa egyáltalán nem mozgott, amitől kezdett eluralkodni rajtam a rémület. Rázogatni kezdtem élettelen testét, de Ő meg se mozdult. Óráknak tűnő percekig próbálkoztam még, hasztalanul.

 -Könyörgöm JunHong, ne szórakozz velem. Ne merj itt hagyni. Hallod...? -suttogtam a fagyott levegőbe rekedtes hangon. -Ne halj meg, kérlek! Zelo...!! -kiáltottam reményvesztetten.

Love Rain OST - Song Of Rain

  Mintha csak álmodtam volna az egészet, nem akartam elhinni. Ez nem lehet igaz... ez nem a valóság! Kétségbeesetten rázogattam a párducot, de az meg sem mozdult. Azt hittem ennél jobban nem is sírhatnék, de kiapadhatatlanul folytak a könnyeim, miközben a hóban térdeltem. Fehér ruhámon ott csillogott a vére...
 -Szeretlek, hallod?! -szorítottam össze pilláim.
Hirtelen karok ragadtak meg, amik elhúztak a fiútól. Minden erőmmel ellenkeztem, ficánkoltam elragadóim karmai között. Azon voltam, hogy vissza juthassak Zelo-hoz, de nem hagytak. Egyszer csak a fák rejtekéből előlépett pár piros csuklyás alak, köztük néhány párduccal. Egyikük egy puskát tartott a kezében. Ő volt az... Biztosra vettem, hogy az az alak lőtte le szerelmem. A csuklyásokból egy felfedte magát előttem. Alaposan megnéztem magamnak. Markáns arcvonásait és vörösen izzó szemei, ében fekete, vállig érő haj keretezte.
 -El kell tűnnünk. -hallottam meg magam mögül YongGuk mély hangját.
HimChan és YoungJae továbbra is erősen tartott maga mellett. Megindultunk a rengetegbe, azonban JunAh nem mozdult előbbi helyéről.
 -Gyere már..! Nem hallottad? Mennünk kell! -kiáltotta oda neki DaeHyun, de a lány továbbra is csak egy helyben állt, majd megindult a csuklyások felé.
 -Mi a fenét művelsz?! -rivallt rá a fiú.
JunAh hátra fordult és egy bocsánatkérő pillantást küldött barátja felé, végül rám nézett és elfintorodott.
 -Áruló!! -ordítottam torkom szakadtából. -Tűnj a Pokol mélyére! -kezdtem el ismét ficánkolni.
HimChan kezei közül kicsúszott a karom, de YoungJae még időben visszarántott, mielőtt szétszaggattam volna azt a libát. Egyenesen a fiú mellkasának ütköztem, aztán kitéptem magam a szorításból és ruhámat szorosan markolva kezdtem trappolni a hóban, vissza a házhoz. Mikor odaértem megálltam, pár perc múltán utolértek a többiek, viszont a leader ott maradt. DaeHyun rám terítette zakóját, s sajnálkozón a földet kezdte bámulni.
 -Annyira sajnálom...
Magához húzott és megölelt. Az időközben felszáradt sós cseppjeim megint utat találtak.
 -Kérlek, vigyetek haza. -nyögtem erőtlenül.

  Teljesen magamba roskadtam, befordultam és napokon, hónapokon keresztül kerültem mindenki társaságát. A lakásból is csak akkor tettem ki a lábam, ha munkába kellett mennem. Táncra sem jártam be. Nem tudtam volna átlépni az Akadémia küszöbét, azzal a tudattal élve, hogy mennyi emlékem fűződik Zeloval kapcsolatban ehhez a helyhez. Amikor végkimerültségig hajszoltam magam a tánccal... Amikor először táncoltuk párban, és amikor folyton a bemutatóra gyakoroltunk... Könnybe lábadt szemmel mosolyogtam meg a hirtelen jött emlékrohamot. Ilyenkor éreztem csak igazán mennyire magamra maradtam ebben a nagy világban. Marie sokszor próbált meg elráncigálni valahová, ha nem is konkrétan bulizni, vagy étterembe menni, de legalább sétálni. Valahogy mégsem tudtam emberek közé menni. Még a szüleim levelére sem válaszoltam, csak valamelyik félreeső sarokba hajítottam őket kibontatlanul. Úgy járkáltam a lakásban, akár egy zombi. Minden életkedv, és erő kiszállt belőlem. Nem voltam önmagam. A fiúk is, legfőképpen DaeHyun, jó baráthoz híven megpróbálkozott pár vigasztalással, apró ajándékokkal, s néhány kiruccanást is szerveztek. Én azonban a takaró melegje alól utasítottam el mindent, hátat fordítva nekik.

  Ahogy a napok teltek kiderült, hogy JunAh elutazott az ezen a kontinensen királyként uralkodó Öreg párduchoz, és mindent elmondott neki, szóról-szóra. YongGuk útjára bocsátotta, hogy mehet amerre lát. Szépen szólva.. Amikor a fiúval megtettük annak idején azt a bizonyos szabályszegést, a lány akkor is figyelt minket. Hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, ahogy végig nézi, amint mi.. Undorító egy ember... Elnézést, párduc. Mint minden nap, DaeHyun most is eljött, hogy bocsánatot kérjen. És, azóta persze megszakított mindenféle kapcsolatot a lánnyal.
 -Figyelj... -ült le mellém ágyamra. -Tényleg sajnálom... Ha tudtam volna, hogy ez lesz akkor...
 -Akkor mi..? Nem tudtad, hogy az, akit szeretsz becsap mindannyiunkat. Kicsit sem haragszom rád, érted?. Nem tehetsz arról, hogy így alakultak a dolgok... Megtörtént és kész, nem tudsz már rajta változtatni. -erőltettem egy mosolyt meggyötört arcomra.

  Az idő múlásával közelebb kerültünk egymáshoz a fiúval, egyfajta lelki társak lettünk. Hosszú, három hónap után Ő volt az első, aki egy őszinte mosolyt csalt ki belőlem. Viszont a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni a munkahelyemen. Egy-két elrontott cím, név.. Pár befejezetlen rendezvény, amik arra vártak, hogy végezzek a megszervezésükkel. Ki se látszottam a munkából. A főnököm arra hivatkozva, hogy nem akar elküldeni, mert sokat számítok a cégnek, és van tehetségem ehhez, jobbnak látta, ha csak simán lefokoz, így aztán odakerültem, ahonnan elindultam. Kevesebbet kellett bejárnom, ami most egy kisebb terhet vett le vállamról.

 -Francba... -fogtam fejemet kínomban.
Leguggoltam és elkezdtem egyesével felszedegetni a padlóról az előbb széttört üvegpohár darabjait. A lakás úgy nézett ki, mint ahova beütött az atom. Szégyelltem, hogy ennyire nem törődöm lettem és trehány, de... se erőm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy kitakarítsak. Marie-nak és a fiúknak pedig egyenesen megtiltottam, hogy ezt is megcsinálják helyettem, hiszen oly' sok mindenben segítettek már. Kimosták a szennyest, elmentek boltba, vagy pedig a lelkemet ápolták. Azt sem tudtam, hogyan hálálhatnám meg nekik...
 -Ssz...! -szisszentem fel, amikor egy szilánk a bőrömbe vésődött.
Kidobtam, amit idáig összeszedtem, majd halkan szipogva, könnyezve sétáltam el a kanapéig, amire lehuppantam mutatóujjamat szorongatva.
 -Annyira hiányzol... a hangod, érintéseid, régmúlt csókjaid.. minden kis rezzenésed....
Arcomat a pulóverem ujjával megtöröltem, épp akkor lépett be a bejárati ajtón barátnőm.
 -Megjöttem a bolt.. -ból... Istenem! Mi történt?! -eldobta a szatyrokat és egyenesen hozzám rohant. Letérdelt előttem, amiről az éppen szintén térdelő fiú jutott eszembe. Még több sós könny buggyant ki szemem sarkából.

 -Marie... -súgtam elhaló hangon. -Én ezt nem bírom. Megőrülök, ha még több napot kell nélküle eltöltenem...
 -Sh~
Szorosan magához húzott, fejemet pedig nyakhajlatába fúrtam. Hátamat kezdte simogatni nyugtatás képen, de nem használt túl sokat.

  Aznap éjjel, miután barátnőm álomba ringatott, furcsa képek szöktek fejembe. Egy sötét folyosón sétáltam, amikor váratlanul két kar fonódott körém, amik tulajdonosának illatát azonnal felismertem.
 -Zelo! -pördültem meg, hogy hozzá tudjak bújni.
Úgy szorongattam, mintha az életem múlva rajta, ami részben igaz is volt, mert a fiú az életemet jelentette nekem. Csak akkor engedtem el egy picit, hogy a szemeibe nézhessek. Gyönyörű íriszei a megszokott vörös színben pompáztak, de most sokkal élénkebben... Hirtelen arra riadtam fel, hogy iszonyatos hányingerem van. A fürdőbe rohantam és a wc fölé hajolva engedtem ki magamból gyomrom tartalmát. Mikor felálltam kicsit megszédültem, muszáj volt megkapaszkodnom az ajtó kilincsében. Azt hittem menten összeesek. Furcsálltam a dolgot, mert már egy ideje késett. Csak nem..? Áh, ne kombinálj! -veregettem fejbe magam.
  Másnap rávettem magam, hogy elmenjek a sarki gyógyszertárba. Otthon magamra zártam a fürdőszoba ajtaját. Percekig csak néztem a kis csomagot, majd nagy levegőt véve megcsináltam a tesztet. Türelmetlenül vártam, hogy végre meglegyen az eredmény. Aztán...
 -Mi a...?!

7. Az ajándék

  Ahogy a mozdulatok fogytak, és a zene a végéhez közeledett, az utolsó 'trouble'-nél karjai közé ugrottam és lábaimmal derekát kulcsoltam át. Kezeimmel szorosan közrefogtam arcát, már-már sajátomként éreztem gyors szívverését. Ohh, ohh.. Trouble, trouble, trouble... Hirtelen vége lett mindennek, a hangfalak elhalkultak, és csak mi maradtunk némán, farkas szemet nézve...

  Pár másodpercig még a végpózban néztünk egymás szemébe, és a másik arcába lihegtünk, megpróbálva szabályozni szapora légzésünket. Tisztán látszott íriszeiben a vágy valami után, aztán arcával közeledni kezdett, míg végül lecsukta pilláit és ajkaink találkoztak. Nem csinált semmit, nem mozdult, csak éppen hogy hozzáérintette párnáit az enyémhez. Jóleső, és egyben furcsa melegség járt árt. A gyomromban, mintha ezernyi kis pillangó repdesett volna. És, ennek tetejében még nem elég, hogy eleve rohamosan vert a szívem, most viszont már szabályszerűen dübörgött, ki akart törni a helyéről. Hirtelen levegőt sem tudtam venni. Mintha egy örvény szippantott volna be. Közelebb hajoltam és harapdálni kezdtem ajkait, mire belemosolygott a csókba. Egy köd fátyolszerűen lepte el elmémet, ami miatt nem tudtam uralkodni magamon. Többet, s többet akartam...

  A mámorító pillanatból csak akkor ébredtünk fel, amikor hatalmas ujjongásra, tapsolásra lettünk figyelmesek. A köd elillant és körbe pillantottam. Amikor eljutott a tudatomig, hogy az imént mit csináltunk, ellöktem magamtól a fiút és hajammal próbáltam eltakarni vöröslő arcomat. Zelo csak lehajtotta a fejét és a tarkóját kezdte el kisfiús zavarában vakargatni. Gyorsan meghajoltunk, majd lerohantunk a kis színpadról és felkonferálták az Akadémia tanárait. Bocsánatot akartam kérni táncpartneremtől, azonban az eltűnt és színét sem láttam sehol...

Zelo pow

  Kisétáltam a színpad mögül, egyenest a közönségtől nem messze álló személyhez, akit félre húztam, hogy kis beszélgetésünket senki se hallhassa.
 -Mit keresel itt? -vontam kérdőre.
 -Fontos neked az lány, igazam van? -nézett ki mögülem és YeonJi-t kezdte bámulni.
 -Nem válaszoltál a kérdésemre! Miért jöttél?!
Tovább leste YeonJi-t, ami kezdte felnyomni bennem a pumpát. -Hm?! -vicsorítottam rá, mire végre rám emelte tekintetét.
 -Nyugi, nem mondom el a többieknek. -mosolygott ártatlanul. -Hogy titkon egy emberlányra pazarlod az idődet.
Az ütő megállt bennem. -Honnan tudsz róla...? -halkultam el.
 -Ugyan már... -nevetett. -Lesüt rólad, hogy odáig meg vissza vagy érte. Nem volt nehéz rájönnöm... És az a csók~
Átölelte magát és hangosan cuppogni kezdett a levegőbe. Abban a pillanatban azt hittem megfojtom, ha nem lenne Daehyun barátnője. De, erőt vettem magamon és szó nélkül elviharzottam onnan. A távolból még hallani lehetett, ahogy a szánalmas poénján nevet egy sort.

Love Rain OST - Love Rain (Piano Ver.)

  Sötétedés előtt még elmentem YeonJi lakására. Amikor az ajtón beléptem megpillantottam a lányt, ahogy az éppen a laptopját bújja a konyhapulton ülve. Ledobtam a cipőmet és a kabátomat, aztán odasétáltam hozzá.
 -Nézd, én sa... -pattantam fel mellé, és bocsánatot próbáltam kérni, de ő félbeszakított.

YeonJi pow

  Lecsuktam a gépem, aztán szemeibe néztem és végig simítottam karján. Hiába bántott, hogy csak úgy eltűnt, akkor sem tudtam rá haragudni valahogy.
 -Nem kell bocsánatot kérned. Biztos valami fontos dolgod akadt, hogy el kellett menned. Megértem...
Sajnálkozón lehajtotta a fejét, aztán egy mosoly varázsolt arcára és rám pillantott. -De képzeld, hoztam neked valamit.
A kabátjához sétált, azután úgy jött vissza, hogy valamit a háta mögött elrejtett. Kíváncsi lettem.
 -Mi az ott? -mutattam mögé.
 -Hm? Micsoda? Én nem látok semmit. -nézett körbe meglepettséget imitálva.
 -Az, ott... a kezedben. -ugrottam le és a kis dobozkáért nyúltam, de elhúzta előlem.
 -Ja, hogy ez~
 -Igen. Tudni szeretném mi az.
 -Mindent a maga idejében. -nyújtotta rám a nyelvét.
 -Úgy is az enyém, szóval ide vele!
Csípőre vágtam a kezeimet és a lábammal dobolni kezdtem. Csodálkozva nézett rám, aztán kuncogni kezdett.
 -Mi olyan vicces? Ha?
A kuncogásból végül vihorászás lett, amit kihasználva megkíséreltem elvenni a dobozt, de hirtelen elhallgatott és a feje felé emelte.
 -Nem-nem. Még nem kapod meg.
 -De miért? És, egyébként is... Miért vagy ilyen magas? -puffogtam.
Lábujjhegyre állva nyújtózkodtam, hogy elérjem a kis tárgyat, de még így is túl magasan volt.
 -Na~ Add ide~

  Ugrálni kezdtem, viszont véletlenül sikerült a fiú lábára ugornom, amitől mindketten megcsúsztunk és a földön kötöttünk ki. Pontosabban csak ő, én pedig rajta. A vészes közelségtől meglepődötten néztünk egymás szemébe. Kirázott a hideg és libabőrös lettem, amikor forró lehelete pőre bőrömhöz ért. Gyorsan kivettem a kezéből a dobozt, mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem. Ledobtam magam a kanapéra és bontogatni kezdtem a csomagot. Zelo pár perc múltán végre felkelt a padlóról és leült elém törökülésben.
 -Khm.. remélem tetszeni fog.
Levettem a doboz tetejét és eltátottam a számat. Teli volt kagyló alakú belga pralinével. -A kedvenc csokim! Honnan tudtad?!
 -Az legyen az én titkom. -kacsintott.
Kivettem egyet és beleharaptam. A számban olvadni kezdett csokoládé, mire hosszan kifújtam a levegőt és hátradőltem csukott szemekkel.
 -Utállak. -nyammogtam tovább.
Kuncogott egy sort a reakciómon, aztán ismét megszólalt. -Van még valami.
 -És micsoda? -pillantottam rá fél szemmel.
 -A pralinék alatt megtalálod.

  Gyorsan visszatornáztam magam ülésbe, aztán széttúrtam a kis kagylókat. Egy mini, masnizott szatyorka volt benne. Félre raktam a dobozt, és kikötöttem a csomagocskát. Annyira őszintén meglepődtem, hogy elakadt a lélegzetem. Kivettem az ezüst tárgyat és ujjaimat végig vezettem rajta. Szemembe akaratlanul is könny szökött, de ez most örömömben volt. Egy ehhez hasonló medalionos karkötőt kaptam anyukámtól még kiskoromban, amikor betöltöttem a hatodik életévemet. Miután meghalt semmi áron nem bírták leszedni rólam. És, amikor már kicsi volt rám, akkor is mindig nálam volt. Egészen addig amíg egy napon el nem tűnt. Most pedig...
 -Olyan egy bőgő masina vagyok... -töröltem meg kézfejemmel víz áztatta arcomat.
 -Héj, valami baj van? Nem tetszik? -rakta Zelo kezét a combomra, és aggódóan vizslatott.
 -De, tetszik... Imádom....
 -Akkor mi a..
Egy csókkal hallgattattam el. Köszönöm Choi JunHong... Köszönöm....