2. évad, 18. Végső megbékélés (Utolsó rész!) -Part2

Previously of the Quaint Dreams...:
        -Tudod egyáltalán milyen nap van ma?
        -Öhm.. Hétfő, nem?
        -Tévedésben élsz. Még mindig vasárnap van.
        -De hát, én.. izé... Micsoda?! Ne szórakozz velem, jó?! Hát csak tudod már, hogy milyen na... p van. Akkor... szia YoungJae.
----------------------------------------
        -Mi lett veled Marie? Hova lett az a derült, életvidám és kedves lány, akit megismertünk? Aki önzetlenül segített az embereken még a legrosszabb helyzetekben is?
        -Már a múlté.
        -Ha ilyen könnyen feladod a családodat, minket... engem. Akkor jobb lesz, ha elköltözöl innen. Viszont még annyit szeretnék elmondani, hogy gondolkozz el egy kicsit a dolgon. Utána szeretettel várunk a köreinkbe, de csak, mint vendéget...
----------------------------------------
        -Várj!

Yeonji pow

    Amikor hátra néztem ott állt mögöttem a Jones lány, tekintetében szánakozás lapult. Megálltam, hogy aztán kérdőn pillantsak rá. Úgy lépdelt oda elém, hogy közben végig a cipőjével szemezett. Majd mélyen, áthatóan a szemembe nézett, amit az elmúlt napok, hetek alatt még egyszer sem méltóztatott megtenni, soha. Megvártuk, míg elment mellettünk egymást ölelve az egyik párduc pár, akik enyhén furcsán nézhettek ránk. Utána karba tett kezekkel figyeltem, mit szeretne mondani nekem. Ujjaival idegesen malmozgatott, miközben a száját rágta. Óvatosan a lapockámra helyezte tenyerét és betolt a helyiségbe. Félt hozzám érni, így amennyire csak tudta, tartotta a távolságot tőlem, amit biztonságosnak talált. Meglepődtem ezen a tettén, de hagytam magamat. Kíváncsi voltam. Leültetett a gesztenye színű lepellel betakart ágyra, majd helyet foglalt a másik felén. Onnan nézett rám csillogó íriszekkel. Már kezdtem azt hinni, hogy megbánta, amit művelt az eltelt idő során.
        -Én... -sóhajtott. -Aish... Sajnálom.
        -Tényleg?
        -Igen. Komolyan gondolom.
        -És szerinted ezt hogy higgyem el neked? A történtek után. -emeltem fel kérdőn bal szemöldököm.
        -Szeretném jóvá tenni a dolgokat. Gondolkodtam azon, amit mondtál... De kérlek JeongMin-tól ne tiltsatok el. -remegett meg hangja.
Pár perces csend után arra jutottam magamban, hogy megérdemel egy esélyt. Lehetséges, hogy nem is önszántából volt velünk ilyen, csak ShinJae harapása hozta ezt ki belőle. Reméltem, hogy csak ennyiről van szó. Viszont a JeongMin-es cucchoz nagyon nem fűlött a fogam. A legjobban azt szerettem volna, ha szépen eltűnne a színről az a gyerek. Maradjon csak az ő kis idol világában, oda való és nem pedig közénk.    Hirtelen hangos üvöltést hallottunk meg az ajtón kívülről. Marie rögtön fel akart állni, de kinyújtott karommal visszatartottam. Érdekelt, hogy mi a vita tárgya kint a két fiú között.
        -Nem viszed el és kész!
        -Te csak ne pattogj nekem, jó?! Ő már nem a tiéd!
        -Én legalább tiszta szívemből szeretem, nem úgy mint te! Lerí rólad, hogy csak megfektetni akarod!
        -Kicsit melléfogtál kiscica. Teljesen más a célom. De majd pont neked fogom elárulni.
        -Bökd ki most azonnal, különben beverem a szép kis pofidat! -csattanás.
        -Gyerünk! Verj csak meg, esetleg meg is ölhetsz.
        -Ha már ennyire szeretnéd..
        -De azt garantálom, hogy pokoli életed lesz majd. Biztos lehetsz benne.
        -Szerinted foglalkoztat egyáltalán, hogy azután hány fotós vagy rajongó akad majd rám? Jobban teszed, ha csiripelsz, mint egy jó kis madárka!
Az ajtóhoz lopakodva tapasztottuk rá mind a ketten a fülünket belülről, hogy mindent hallhassunk.
        -Nekem édes mindegy, előbb utóbb úgyis megszerzem magamnak a csajt.
        -Beszélj!
        -Először is... Feláldozom.
        -Mi van..?
        -Jól hallottad. Céljaim vannak vele. Túlságosan fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy odaadjam. Ha megkaptam a vérét, a tiétek lehet. -halál nyugodt kijelentés, ami ha lehet még jobban felborzolta a kedélyeket.
        -Szóval csak a vére kell, hm?
Éppen lendült volna JongUp ökle a falnak nyomott másik felé, amikor kirobbantam hozzájuk és rájuk kiáltottam ingerülten.
        -Mi a jóságos szent isten folyik itt?!
Megrezzenve kapták felém a fejüket, amire lekevertem nekik egy-egy pofont. Majd éreztem amint vékonyka ujjak kapaszkodnak hátulról belém. Hátra pillantottam és egy könnyes szempárral találtam szembe magam. Hitetlen szipogása visszhangzott a síri csendben a folyosón.
        -Tűnés.... -suttogta megvetően a Boyfriend-esnek.
Szeméből kibuggyant egy könnycsepp és úgy reszketett tovább.
        -Kérlek, szívem.. -nyúlt volna felé, de elálltam útját és gyilkos pillantással illettem, amire felhorkant. -Hülye picsák, mindig csak a baj van velük. -túrt idegesen a hajába. -Ezt még rettenetesen megbánjátok, tudjátok meg. -mutatott mindannyiunkra fenyegetően, de az egészből csak annyi lett, hogy elviharzott a házból.
        -Jól vagy? -kérdezte halkan JongUp a lánytól.
Nemlegesen megrázta fejét. Kiengedtem magam mögül és hagytam, hogy magához szoríthassa a törékeny testet a fiú. Éppen hogy csak karjaiba zárta, hangos zokogásban tört ki és légszomjjal küszködve fúrta fejét mellkasába. Abban a pillanatban úgy éreztem jobb ha kettesben hagyom őket. Úgy is sok mindent meg kell még beszélniük egymással. Elégedetten, mégis feldúltan sétáltam vissza a garázsba. MooRae rögtön letámadott, hogy mi történt.
        -Szerintem most már minden rendben lesz. -vettem egy mély levegőt.
        -Hogy-hogy? -érdeklődött YongGuk kezében ChoHee-vel.
        -Kiderült mire is készült valójában az a szemét alak.
        -És? -rugaszkodott el DaeHyun az egyik kocsitól, hogy köreinkbe jőve karolja át barátnője vállát.
        -Valamiféle áldozathoz kellett neki Marie vére. Szerencsére az egész vitáját hallottuk JongUp-nak és JeongMin-nek. Különben ki sem derült volna.
        -Azt láttuk, ahogyan sietősen távozott a gyönyörűségünk, de a másik kettő?
        -Fent vannak. Hagyjuk őket egy időre egyedül. Szükségük van rá.
Végül Zelo is csatlakozott a kis beszélgetésünkhöz.
        -Akkor ezek szerint minden jó, ha a vége jó.
        -Na igen. -bújtam oda hozzá.

    Egy héttel később a nap végeztével mindenki összegyűlt a Han folyó egyik eldugottabb partján, ahol kellemesen beszélgetni kezdtünk a fűben ülve. Az egyik váratlanabb pillanatban JunHong, YoungJae és MooRae a kezükbe fogtak egy-egy tűzijátékot és hangosan nevetve kezdték fellövöldözni őket. Ahányan voltunk annyian mosolyodtunk el a fénylő, színes és különböző formákat. Amikor Marie-ék felé néztem a szemem sarkából, észre vettem, hogy egymás kezét szorongatják összekulcsolva. Megkönnyebbülve álltam fel és csaptam nyakon Zelo-t, amiért beledobta a folyóba az egyik működésképtelen rudat. Megvakarta a tarkóját és idétlenül nevetve kapott fel és pörögni kezdett velem, de olyan szinten, hogy megcsúszott és a jéghideg vízben végeztük. ChoHee már a parton várt minket törölközőkkel a kezében, de ahelyett, hogy megszárítkoztunk volna egy csodálatos, szoros ölelésben részesítettünk mindenkit, akit csak utol tudtunk érni. Felhőtlenül élveztük ki az együtt töltött időt, amennyire csak tudtuk.

    Többet se a farkas ShinJae, se JeongMin nem tűnt fel a színen. Végre nyugodtan élhettük a mindennapjainkat, mindenféle bonyodalmak nélkül. Na jó, kisebb veszekedések voltak, azonban azoknak is mindig békülés lett a vége.

    MooRae és DaeHyun hivatalosan is bejelentette, hogy a lány gyermeket vár. Ha minden igaz az ő kis csöppségük fiú lesz. Megbeszélték, hogy YoungJae lesz a keresztapuka és Én pedig a keresztanyuka, aminek elmondhatatlanul örültem. Ezzel szerintem nem voltam egyedül. Az újabb családtag érkezését mindenki izgatottan várta.
    HimChan a magányosan töltött hónapok után találkozott egy tőlem merőben különböző lánnyal, akivel nagyon jól alakultak a dolgok. Alig pár napja tudta csak meg a Ma SoonKi nevezetű lány, hogy miféle lények ők valójában, amit egészen jól fogadott. Persze, eleinte meg volt a szokásos kiakadás, de azután már egymás nyakában lógnak órák hosszat. Örömmel tudatosítottam, hogy nem kell végre egy jelentéktelen dolog miatt harcban állnunk és bármilyen kényelmetlenség nélkül szólhattunk egymáshoz.
    Szegény YongGuk egyedül tengette az idejét, de elterveztük, hogy ha bele szakadunk is, szerzünk neki egy nőt, akivel majd tovább vezethetik az úgy nevezett "falkánkat". Volt már egy pár jelölt, akiket megfigyeltünk, de egyik sem volt megfelelő, viszont nemrég rátaláltunk egy kifogástalan alanyra. Az egyik munkatársam személyében, akit pár héttel ezelőtt vett fel újoncnak a főnököm. Szerintem remekül összeillenének a fiúval, de ki tudja. Majd eljön az aminek jönnie kell.
    YoungJae élvezve a büszke szingliséget vetette bele magát a hétköznapokba. Párduc lányokkal töltötte az éjjeleket és kijelentette, hogy neki egyhamar nem fog kelleni tartós kapcsolat, amit kétlek. Csak mert egyszer úgy is be fog nőni a feje lágya, és letelepszik majd valaki mellett. Nyitott egy kis üzletet is, ahol kocsikat szervizelt DaeHyun-nal. Megszámlálhatatlan ügyfelük akadt a környéken, ugyanis arrafelé "véletlenszerűen" sok-sok autó robbant le. Így hát volt kereset rendesen.
    Marie egyesével, sorjában mindenkitől bocsánatot kért, főleg tőlem és a mostani szerelmétől is. Mi pedig készségesen meg is adtuk neki az esélyt, hogy tiszta lappal kezdjen mindent elölről, most már tiszteletbeli családtagként. JongUp-al egyszer elutaztak Amerikába is, hogy bemutathassa a szüleinek őt. Tárt karokkal várták a fiút, és rögtön áldásukat adták, aminek mindketten iszonyatosan örültek. Még mindig együtt vannak, és szerintem lesznek is. Azóta az eset óta, hogy olyan szépen el lett küldve JeongMin nem is foglalkoztak vele. Ha a televízióban a Boyfriend-ről volt szó, azon nyomban ki is nyomták a készüléket és mosolyogva vonultak félre. Ha értitek mire gondolok...
    Végül de nem utolsó sorban itt lennék én is Zelo-val és a már nagyra nőtt "kis" lányunkkal. Már iskolába jár, és sorra hozza haza a jeleseket, de ő csak annyit mond otthon nekünk, hogy "unalmasan könnyű volt minden feladat, annyira, hogy majd' elaludtam a lap felett". Mind a ketten büszkék voltunk rá. Nagyon is. A napjaink nyugalommal teltek el a lakásomon, ahol éltünk. Egyszer a langaléta igaz, kis híján leégette, mert ő csak reggelit akart csinálni, de semmi baj. A szándék a fontos. A nevelő szüleim többször is leutaztak már hozzánk és saját unokájukként szerették a kicsi ChoHee-t. Nem volt több vita, sem mosolyszünet. Odaadóan jelentették ki, hogy a vejüknek szeretnék a fiút. Ezért a régebbi kézkérést megismételte, de most már az ujjaimra is húzta a gyűrűt. Konkrét kitűzött időpont még nincs, de már mindenki izgatottan várja a nagy napot. Amikor végre összeköthetem véglegesen is az életem a párduc fiúéval, és feleségeként vigyázhatok a ház melegére otthon, amíg ő haza nem jön.

    Mindannyiunk élete rendeződött, és ez a legfontosabb, nemde?

"Aztán jön a felirat: 'Vége', és minden néző tudja, hogy azok ketten most már boldogan élnek, amíg meg nem halnak "

2. évad, 18. Végső megbékélés (Utolsó rész!) -Part1

Previously of the Quaint Dreams...:
        -És számításba is vehetted volna, hogy anyuka vagyok, akinek a gyermeke pont hogy az egyik legjobb barátodtól van. Ezen változtatni nem áll módjában senkinek sem.
        -Na igen...
        -Akkor... most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk és sétáljunk egyet.
------------------------------------------------------------
        -Felkérhetem a hölgyeket egy táncra?
        -Oh igen, JunHong-shi!
------------------------------------------------------------
    Végtére is... csak egy családdá kovácsolódtunk az elmúlt idő alatt.

YeonJi pow

        Korgó gyomrom konkrétan koncertet adott, olyannyira kétségbeesetten jelezte, hogy üres és meg kéne már valamivel tömni. Kezeimmel erősen masszírozgatva ültem fel és a szemközti falat bámultam hunyorogva a csimbókokban lógó, kócos hajam mögül. Bal kezemmel hátranyúltam és odanézés nélkül tapogattam ki párnám alatt a telefonomat. Megdörzsöltem csipával telt szemeimet, és megnyomtam a készülék tetején pihenő kis gombot.

       -Jézusom.. -ásítottam egy hatalmasat, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetem. -Mennyi az idő? -gondolkodtam hangosan. -Szent Antal nevére! Már negyed tizenegy?!

Ahogy kipattantak szemeim elhajítottam a telefont az egyik félreeső sarokba. Villám gyorsasággal rúgtam le magamról a takarót és rögtön kaptam is a nemrég eldobott tárgy után. Négykézláb másztam el a lépcsőig, miközben gyorshívón tárcsáztam találomra egy számot. Majdnem ideggörcsöt kaptam az alatt a pár másodperc alatt, amíg kicsöngést jelzett. Amikor már a hetedik csöngésre sem volt hajlandó senki sem felvenni, már azon gondolkodtam, hogy elkezdem ásni a síromat.
    Kis híján lezúgtam a galériából, mikor rátenyereltem felülről az első fokra és sikeresen megcsúsztam. Viszont végre meghallgatásra találtak imáim.
        -Hallo? -szólt a vonal túlsó végéről egy hang.
        -YoungJae! Hála istennek! -könnyebültem meg egy cseppnyit.
        -Mit szeretnél? -kérdezte halál nyugodtan.
        -Életet kéne mentened. Nagyon megköszönném, ha idejönnél és vigyáznál ChoHee-ra. -hadartam el a lépcsőn lefelé rohanva egyenesen a fürdőt véve célba. -Már így is késésben vagyok a munkahelyemről. Háromnegyed órája az irodai székemet kéne nyomnom. -tartottam a vállammal a telefont, amíg a fogkrémet nyomtam a fogkefémre. -Kéjlekh kéjlekh kéjlekh! -motyogtam teli szájjal.
        -Tudod egyáltalán milyen nap van ma? -sejtelmeskedett.
        -Öhm.. Hétfő, nem? -öblítettem ki a számat.
        -Tévedésben élsz. Még mindig vasárnap van. -kuncogott.
        -De hát, én.. izé... Micsoda?! -ejtettem ki a kezemből a fésűmet. -Ne szórakozz velem, jó?! -trappoltam egyenesen a nappaliban lévő kanapéhoz, ami felett a naptár lógott egy szögön. -Hát csak tudom már, hogy milyen na... p van.
Az arcomból az összes vér eltávozott és fal fehér színt vett fel magára. Megrökönyödve hallgattam, ahogyan a fiú nevetni kezd rajtam odaát. A hasam egy hatalmasat mordulva adta tudtomra, hogy bizony pofára estem és ő is jót szórakozik a nyomorúságomon. Ezen felül jött egy második megjegyzése is, miszerint: még mindig éhes.
    Ledobtam magam a kanapéra és úgy nyomkodtam halántékomat.
        -Akkor... szia YoungJae. -nyomtam ki telefonomat ingerülten.
Mély levegőket véve próbáltam lecsillapítani magamat és lecsitítani a bennem zajló ordításokat, amiket gondolatban sok-sok cifra „szép” szó kísért. Szúszá~ Szúszá~ -hunytam le pilláim egy pillanatra, de teljesen váratlanul kislányom mászott a hátamra boldogan, hogy ő majd most semmivel sem törődve azért is lovagolni fog rajtam. Már a képzeletbeli kantárt is megmarkolta, amikor kezeimmel feneke alá nyúltam és felálltam vele.
        -Gyí’ te! Vágtass a naplementébe! -kiáltozta felhőtlenül.
        -Nyi-ha-ha.
A harmadik kör után a lakásban fogtam magam és leültettem a konyhapultra, mivel csak nem hagyott egy icike-picike háborítatlan percet sem a hasam. Ekkor azonban kinyílt a bejárati ajtó. A vendég érkezését egy hangos köszöntés is jelezte.
        -Mi újság népség? -lépett be egy szatyorral a kezében Zelo.
        -Engem ma mindenki hagyjon békén.
        -Na? Mi történt? -nyomott egy gyors puszit homlokomra, és átkarolt.
        -Aish~ Ne tudd meg.. -sóhajtottam. -Egy rakás szánalom vagyok.
        -Ezt eddig is tudtuk, egyéb fejlemény? -vigyorgott rám, mire gyilkos pillantásokat küldözgettem felé. -Oké, a nevem Kuss. Értem én. -emelte fel kezeit védekezően, de azért még egy apró mosoly ott lapult ajkain.
        -Utállak. -jelentettem ki.
        -Én meg imádlak. -lépett oda ChoHee-hez, aki már kapaszkodott is apja nyakába. Letette a teli szatyrot a pultra és felvette a nyakába lányunkat.
        -Pacigolunk egyet, jó? -kérdezte a csöppségtől felfelé pislogva.
Átváltozott párduccá, ChoHee pedig a bundáját szorosan markolgatva kacagott nagyokat. Amíg ők a házat járták, én felkutattam a nejlont, amit Zelo hozott. Színültig volt pakolva ramyeon-al, na meg persze az elmaradhatatlan koktélparadicsomokkal. A paradicsomos dobozkákat félre tettem, a tésztás zacskókat viszont azonnal megtámadtam. Mire visszaértek a játékból, már készen gőzölgött az étel az étkező asztalon. Leültünk mindannyian és nekiláttunk az evésnek. Jóízűen szippantottam magamba a levest. Amire ők megették én már rég a pocakomat simogattam elégedetten.
        -Ez jól esett. -dőltem hátra. -Egyébként mi a terved mára? -érdeklődtem a langalétától.
        -Nos... elgondolkodtam azon, amit mondtál és tényleg meg kéne már békíteni Marie-t és JongUp-ot. Nem jó ez a folytonos civakodás közöttük. És valahogy azt a JeongMin gyereket sem bírom, mióta Marie-t mindig magával ráncigálja valahová. Teljesen elcsavarta a fejét. - tette le pálcikáját. -A hab az egész tortán az, hogy néha ott ólálkodik egy-egy fotós a házunk körül. A média szagot fogott a kettejük kapcsolatáról és ezzel veszélyeztetve van a kilétünk.
        -Szuper. Azt hiszem komolyan el kell beszélgetnem vele. Ez már nem állapot. -törtem a fejem. -Menjünk szerintem.
Felálltam és elkezdtem átöltöztetni ChoHee-t. Közben Zelo elpakolt. A pár perces készülődés után az autóban lelkiekben is felkészültem a hosszú beszélgetésre barátnőmmel, ha még persze hívhatom annak. Az átváltozása óta nem önmaga, és kezdi elveszíteni az eszét olyan szinten, hogy nem tudja meghúzni azt a bizonyos vonalat, ahol az emberek azt mondják „Állj!”. Mindennek van határa.

    Éppen hogy csak odaértünk, már nyílt is fel a garázsajtó és YongGuk üdvözölt minket. Kiszálltunk a járműből és ChoHee-vel karöltve sétáltunk be. A párducok apraja nagyja az autók között illegette magát. Átverekedte magát a tömegen DaeHyun és odalépett hozzánk.
        -MooRae az előbb iktatott ki egy újabb kotnyelest. Egyre többen vannak. -magyarázta a leadernek, majd ránk vezette figyelmét. -Ah, sziasztok. -húzta széles mosolyra ajkait. Viszonzásképpen biccentettünk neki, kislányom pedig megölelte, mire a párducfiú felkapta a kezébe.
        -Ezek szerint itt van JeongMin Marie-nál.
Alig mondtam ki már jöttek is le a kis lépcsőn jókedvűen nevetgélve. JongUp pedig, aki eddig az egyik autóból nézett körbe, most a kormányra vezette tekintetét és feldúltan markolgatta azt. Megelégeltem a tétlenséget, így megropogtattam ujjaimat.
        -Amíg tárgyalok a kisasszonnyal, addig vigyáznátok Cho-ra? Zelo te meg beszélj légy szíves Jongie-val.
Bólintása után megeredt a fiú felé, én meg Marie felé. Egy szó nélkül kaptam el csuklóját, és bármennyire ellenkezett is, magammal húztam felfelé a lépcsőn.
        -Ya! Nem hallod? Engedj már el! -próbálta magáról lefejteni kezemet. -Oppa! -kiáltott oda JeongMin-nek, aki azonban még mielőtt tehetett volna bármit is az egyik idősebb párduc lefogta.
Pattanásig feszült idegekkel löktem be találomra az egyik szoba ajtaján, amibe úgy gondoltam senki sincsen. Sejtésem beigazolódott. Kettesben maradtunk a helyiségben. Amint beléptem utána kulcsra zártam a falapot, és zsebre vágtam a kis tárgyat. Nincs menekvés, főleg az igazság elől nem. A fagyi kegyetlenül nyal vissza.
        -Most szépen leülsz és végig hallgatsz! -utasítottam angolul. -Mi az isten verte bajod van mostanában?! Ha?! Mi ez a hirtelen nagy l‘amur azzal az idiótával?!
        -Őt hagyd ki ebből! Ne merd a szádra venni! -izzottak fel vörösen szemei.
        -Rendben... -csuktam le egy kis időre a szemem, hogy megfékezzem magamat. Haragudtam rá, nagyon is. -Akkor inkább úgy kérdezem: Honnan jött ez a légből kapott szerelem..? -kérdeztem tőle halkabban. -Van fogalmad róla, hogy min megy most keresztül JongUp?
Nem válaszolt, csak karba tett kezekkel ült az ágyon és az ablakon bámult kifelé sértődötten
.        -Mi lett veled Marie? Hova lett az a derült, életvidám és kedves lány, akit megismertünk? Aki önzetlenül segített az embereken még a legrosszabb helyzetekben is?
        -Már a múlté. -jelentette ki tömören.
Kínos csend telepedett közénk a helyiségben, amit vágni lehetett volna. Sosem gondoltam arra, hogy majd valamikor is így kell beszélgetnem vele. Hogy ennyire megromlik a barátságunk.
        -Ha ilyen könnyen feladod a családodat, minket... engem. Akkor jobb lesz, ha elköltözöl innen. Viszont még annyit szeretnék elmondani, hogy gondolkozz el egy kicsit a dolgon. Utána szeretettel várunk a köreinkbe, de csak, mint vendéget... -vettem elő a kulcsot és kinyitottam ajtót.
Szomorúan ballagtam a kis folyosón, szemeim csordultig teltek könnyel. A rengeteg emlékkép, ami eszembe jutott, csak még nehezebbé tették a helyzetet. Nem akartam elengedni így őt, de muszáj. Nem kényszeríthetem semmire, ha csak ő nem szeretné.


„       -Jó utat, és hívj ha majd odaértél.
         -Nem tudom mihez kezdenék nélküled. Hálás vagyok mindenért.
Aztán leparkolt az út szélén egy taxi. A sofőr kiszállt belőle és elvette tőlem a bőröndöm, majd berakta a csomagtartóba. Intettem Marie-nak, aki csak rám mosolygott.
        -Vigyázz magadra. Mindenképpen hívlak majd. -nyitottam ki a kocsi ajtaját.
        -Annyeong!

        -Jövő héten Szöulba utazom!
        -Tényleg?! És mennyi időre jössz?
        -Két hónapra, úgy hogy kösd fel a gatyád. Szét foglak szedni. Muhaha... -nevetett a vonal másik oldalán, amit én sem bírtam nevetés nélkül hagyni.
        -Akkor szólok Zelo-nak, hogy majd vigyázzon veled, mert néha nem vagy beszámítható állapotban.
        -Na elmehetsz a tudod hová, jó?

        -Marie...
        -Mond, mit akarsz? -kérdezte közömbösen.
        -Segítened kell.. ChoHee eltűnt, és sehol sem találjuk. Szükségem.. szükségünk van rád...
        -Már is indulok!

    Barátnőm, aki az életét kockáztatta értem, még mindig nem ébredt fel. Szívverése percről percre folyamatosan lassult, és a teste kezdett kihűlni. Már kezdtem lyukat vésni a padlóba folyamatos járkálásommal. Magamat, az álmomat okoltam amiatt, ami Marie-val történt.
    Odarohantam JongUp-hoz, és a vállába kapaszkodva engedtem utat könnycseppjeimnek, mire a fiú a fejét a nyakhajlatomba fúrva kezdett el halkan sírni. YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindnyájunkon. Vége.. Nincs többé...

        -Ne közelíts! -utasított komor arccal.
        -De hát barátok vagyunk. Nem emlékszel? -néztem mélyen a szemébe.
        -Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones! -kiáltotta JongUp a lány arcába, mire annak szeme vörössége barnává változott, és arca ellágyult, kétségbeesést tükrözött. Komótosan felém pillantott, és amint meglátta a nyakamon lévő kék-zöld foltokat, könny szökött a szemébe.
        -Én.. Én.. Nem akartam...! -futott el sírva.”


Magányra vágytam ezért befordultam egy másik szobába, de még az ajtóban utánam kiáltottak.
        -Várj!

2. évad, 16. Kuszaság

Previously of the Quaint Dreams...:

 -Inkább beszéljünk valami másról... Hová is megyünk most?

 -Meglepetés.
----------------------------

 -Sa.. SangHoon...? És és... IlHoon..? Sung.. Jae?! Ugye nem álmodom?

 -Annyeong haseyo!
-------------------------------

 -Mindent tönkre tettél.. -kúszott elmémbe a lány hangja. -Az egész a te hibád...

Egyszeriben éles fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, és a tüdőmben rekedt a levegő. Kínos csend lepett el mindent. HimChan lefagyva nézte végig, ahogyan a párduc kihúzza belőlem karmait, majd a bozótba veti magát, és eltűnik A pólómon forró nedvesség áradt szét, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Tényleg.. képes volt.. ezt tenni velem...?

YeonJi pow

    Mikor szemeimet nyitogatni kezdtem, furcsamód halk szuszogást hallottam magam mellől. Odafordultam és egy édesen alvó Zelo-val találtam szembe magam. Megsimítottam arcát, mire résnyire nyitotta pilláit.
  -Jó reggelt. -nyüszögte egy félmosollyal arcán.
  -Neked is.
Felültem, mire kislányom csimpaszkodott nyakamba a nevemet kiáltozva. Az egészet csak álmodtam volna? -dőltem hátra ChoHee-vel. Pár percig még hármasban lustálkodtunk, aztán felkeltem mellőlük és átmentem HimChan-hoz. Mikor beléptem hozzá még hangosan szuszogott. Közelebb sétáltam az ágyához, de váratlanul megreccsent a padló a talpam alatt. Hátára fordult és nyammogott párat. Hirtelen nem tudtam, hova kapjak zavartságomban. Azt hittem menten felsikítok, de inkább visszanyeltem és a takarót megfogva húztam fentebb rajta. Ugyanis anyaszült meztelenül volt. Egyszeriben felhorkantott és karomnál fogva lerántott az ágyra, maga mellé. Elképedve bámultam felsőtestét és a paplan alól kilógó egyik lábát. Fejben megcsapkodtam magam párszor az olyan hülye gondolataim miatt, mint például a "formás combok". Minél jobban próbálkoztam kimászni a szorításából annál inkább húzott magához. Aztán egyszeriben felnyitotta pilláit és tányérnyi nagyságú szemekkel meredt rám. Elhúzódott tőlem és maga elé kapta takaróját. Amíg ő felöltözött, én izzó arccal ültem fel és fordultam a fiúval ellenkező irányba. Pár perc múlva csak annyit észleltem, hogy besüppedt mellettem az ágy. Aztán felnéztem az immáron ruhában lévő HimChan-ra.
  -Én.. -szólaltunk föl egyszerre, mire elmosolyodtunk mind a ketten.
  -Az előbbit.. izé, sajnálom. -vakarta meg zavartan a tarkóját.
Válaszképpen megráztam a fejem, hogy "semmi gond". Kínos csend telepedett ránk. A percek szinte már óráknak tűntek. Ezért inkább ujjaimmal malmozásba fogtam és a padlóval kezdtem szemezni.
  -A koncert.. SungJae és a többiek.. Amikor Marie megtámadott, ugye... nem csak álom volt? -remegett a hangom.
  -Öhm.. Valószínű igen. -nézett végre rám.
  -De hogyan?
  -Hát tegnap, mikor elhoztalak a munkahelyedről elkezdtünk beszélgetni egy darabig. Aztán.. el akartalak vinni valahová, de csak félúton vettem észre, hogy elaludtál. Így inkább hazahoztalak. -mosolygott.
  -Értem.. -sóhajtottam. -És hová szerettél volna elvinni?
  -Az egyik közeli parkba sétálni.
Elkezdte egy picit harapdálni alsó ajkát, és apró pír szökött arcára. Látszott rajta, hogy még mondani szeretne valamit. Jobb kezem vállára raktam, mire megrezzent. Úgy döntöttem rákérdezek.
  -Hm, mi az? Valami baj van?
  -Csak.. a patakhoz is el szerettem volna menni veled.
A patak... Megrohamoztak az emlékképek. Ahogyan ott ültünk a Cheonggyecheon partján, aztán.. megcsókolt. Még mindig ajkaimon éreztem minden apró érintését. Mintha csak ismét a párnáimat falná. Majd eleredt az eső és befutottunk egy kis kávézóba. Megmosolyogtam gondolatot, hogy amikor elállt az eső mi elfutottunk hozzám. Azon a napon, akkor.. olyasmit tettem -tettünk-, amit nem lett volna szabad. De valahogy mégis élveztem. Egyfelől lelkiismeret furdalásom volt, hogy megcsaltam Zelo-t, de másfelől  meg minden egyes percét élvezem a HimChannal eltöltött időnek. Gondolatmenetemből egy vékonyka hang hozott vissza a valóságba. Aztán két kis kar fonódott körém.
  -Omma~ Éhes vagyok! -szorított meg ChoHee.
Elmosolyodtam és odafordultam kislányomhoz, aki ölembe temetkezett aztán felvigyorgott rám.
  -Menj a konyhába, és addig találd ki, hogy mit csináljak. Rendben? -borzoltam meg az amúgy is kócos fürtjeit.
Bólintott egyet és kirohant. Felkeltem a fiú mellől, ő pedig csak fájdalmasan rám mosolygott.
  -Majd bepótoljuk. Ígérem.
Szeme felcsillant és végre elmosolyodott. Kimentem kislányom után, akinek megfogtam a kezét és leguggoltam hozzá.
  -Na akkor mit szeretnél enni?
  -Gofrit!
  -Igenis, kisfőnök. -nevettem.
Kislányom épp a tojásokat ütötte fel erősen koncentrálva, kinyújtott nyelvvel, amikor megjelent Marie. A hűtőhöz lépett és kivett belőle egy doboz tejet. Már tűkön ülve vártam, hogy mikor tesz valami csípős, epés megjegyzést, de a lány csak csendben iszogatta a tejét. Furcsálltam is, hogy most nem kezdett el veszekedni, mint idáig bármikor mióta átváltozott. Sóhajtottam egyet és folytattam a gofri sütést ChoHee-val. Egy pillanatban nem figyeltem oda, mire sírást hallottam meg. Odakaptam a fejem és csak annyit láttam, hogy kislányom a jobb mutatóujját szorongatja és pityereg. Marie odalépett hozzá és felkapta a kezébe.
  -Gyere, mutasd. -mondta neki. -Hát ezt szépen megégetted. Menjünk és kezeljük le, oké?
Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Ezt most jól hallottam és láttam? Mikor lett Marie megint ilyen kedves? -töprengtem magamban. Mikor visszajöttek a lány mosolyogva adta át nekem ChoHee-t, aztán kopogást hallottunk és egy JeongMin lépett be a nappaliba. Ha azt gondoltam először, hogy ennél furcsább nem is lehetne, akkor nagyot tévedtem. Azt hittem a fiúval már megszakította minden kapcsolatát, erre tessék.
  -Oh, oppa! Végre itt vagy! -ugrott a nyakába.
  -Ühm. -bólintott a fiú. -Akkor mehetünk?
Az állam már a bokámat verdeste. Az egy dolog, hogy engem figyelembe se vett és köszönni is luxus, de hogy ilyen jóban legyenek.. Éppen menni készültek, mikor JongUp toppant be. Amikor meglátta a kettejüket azonnal megtorpant és szemeit lesütve sétált oda hozzám. A lányt cseppet sem érdekelte a mellette elsétáló hópárduc fiú. Miután elmentek JongUp szomorúan ült le ChoHee-val az ölében, míg én csináltam a gofrikat.
  -Valami történt? -kérdeztem.
  -Azt hiszi egy nyűg vagyok neki. Csak akkor talál meg hozzám szólni, ha rászólok, mint teremtője. Ezen kívül rám se néz.
  -Csak idő kell neki. Majd minden rendbe jön, hidd el. -mosolyogtam rá kissé erőltetetten.
A következő pillanatban Gwiyomi szaladt a lábunkhoz. Biztosan megérezte az illatokat. Miközben ChoHee a kiskutyán nevetett és én megpróbáltam elzavarni, a történteken rágódtam. Régebben sem volt tejfel az életem, de mostanában minden egyre kuszább. A Zelo-val való kapcsolatom, a kislányunk, HimChan, Marie, és még sorolhatnám... Én egy boldog családra vágytam, és nemrég azt hittem ezt végre sikerült kiérdemelnem. Sajnos úgy tűnik az Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk...

2. évad, 10. Szívdobbanások

 -Már nem is örülsz, hogy láthatsz?

 -Basszus! A csirke!

 -Remélem minél hamarabb leszállsz róla.

 -Ne bántsd!

YeonJi pow

  Kétségbeestem, és a padlón guggolva zokogtam. A fiúk bárhogy próbáltak felállítani, nem engedelmeskedtem nekik, tovább sírtam. 

A szívem majd' kettéhasadt. Nem tudtam feldolgozni, hogy alig békültünk ki Zelo-val, de már most összevesztünk. A mellkasom iszonyatosan fájt, és légszomjam támadt. Egyszeriben DaeHyun rángatott fel a földről karomnál fogva, és a tenyere hirtelen arcomon csattant. Kővé dermedtem, rögtön eltűntek a könnyek a szememből. Kezei közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.
 -Most jól figyelj ide! Zelo után mész és megbeszélitek a dolgot, de addig vissza ne merjetek jönni, amíg ki nem békültetek.
Szipogtam párat és HimChan-ra pillantottam. Ezt DaeHyun is észrevette.
 -Őt meg majd én lerendezem. Na menj, -kúszott egy mosoly az arcára. -gyerünk!
 -Köszönöm oppa... -öleltem meg.
Elmondhatatlan mennyire hálás voltam azért a pofonért, ami visszarántott a Földre.. Kilencven fokban meghajoltam, úgy hogy a hajam a padlót súrolta és már az utcán is voltam, szemeimmel Zelo-t keresve. Valami azt súgta, hogy az Akadémiára kell mennem, így se szó se beszéd odarohantam. Mikor odaértem végig kutattam az összes tánctermet. Már a lelkesedésem kezdett alább hagyni, amikor egyikben sem találtam meg. Az utolsó terembe nyitottam be nagy hévvel a fiú nevét kiáltva, viszont csak értetlen szempárokkal találtam szembe magam. Bocsánatot kértem és az ajtót magam után becsukva kullogtam ki az épületből. Magatehetetlenül járkáltam a városban. Több park mellett is elmentem. Az egyikben egy srác gördeszkázott megállás nélkül. Tovább mentem, és akkor belém hasított a felismerés... Visszaszaladtam a fiúhoz és hátulról átöleltem. A hátába fúrtam a fejem, mert éreztem ahogyan a sós cseppek az arcom mardossák. Szorosabbra fontam karjaim körülötte, mire a fiú megszólalt.
 -Ő~ Bocsánat, de ismerjük egymást?
Elengedtem és felpillantottam rá. A levegő megfagyott körülöttünk. Mélyen meghajoltam és elfutottam onnan. Ez ma nem az én napom... A fiú, akit az előbb szorongattam, még kicsit sem hasonlított Zelo-ra. Nem értem, hogy keverhettem össze őket. Elindultam hazafelé. Útközben a köveket rugdosva gondolkoztam, hogy mi lesz most, ha Zelo örökre megharagszik rám és elhagy. Azt sehogy sem tudnám elviselni, főleg a kis ChoHee-nak lenne rossz. Egyik gyereknek sem kívánnám, hogy apa nélkül nőjön föl, nem még a sajátomnak. Zsebre vágtam a kulcsomat és az ajtót magam után becsukva dobtam le a cipőimet, amikor megakadt valamin a szemem. Egy negyvenkettes deszkás cipő hevert szétdobálva az előszobában. Lassú léptekkel indultam meg befelé. Amint megpillantottam Zelo-t, ahogy az ablak mellet állva néz ki azon, odasiettem hozzá és a hátának nekicsapódva szorítottam magamhoz. Fejemet beledörgöltem pulóverébe, miközben magamba szippantottam jellegzetes édeskés, mégis férfias illatát. Halkan szaladtak végig arcomon a könnycseppjeim. A fiú megfordult és karjait körém fonta, állát pedig fejemre helyezte.
 -Már azt hittem, hogy...
 -Sh~ -szakított félbe. -Csak egy kicsit.. maradjunk így... csendben....

  Aznap már több szót nem váltottunk. Telefonáltam Marie-nak, hogy mi van ChoHee-val. Azt mondta, hogy neki dolgozni kellett mennie, ezért a fiúk vigyáznak rá, amíg ő nem végez. Sorban lezuhanyoztunk és bebújtunk az ágyba, magunkra húzva a hatalmas takarót. Zelo nyakhajlatába fúrtam a fejem, mire ő magához húzott, így nyomott el az álom mindkettőnket.

Marie pow

 -Akkor újra. Egy, két, há' és...
Éppen egy énekóra közepén csücsültem késő este. Egy TS Entertainment-es gyakornokot bíztak rám. Jó hangja van és tehetséges, viszont sokszor elfogy a levegője, és a szám felé felé már végig küszködi az egészet. Már két napja csak a levegővételt gyakoroljuk, hogy miként takarékoskodjon az oxigénnel, de nem.. neki esze ágában sincs azt csinálni, amit mondok. Egyszerűen kikészít... Mikor lesz ennek már vége? Már azt hittem, hogy sikerülni fog, amikor ismét szenvedni kezdett. Kész.. feladom... Éppen szóltam volna a lánynak, hogy mára végeztünk, amikor megjelent JeongMin. Felálltam a zongorától és egy öleléssel üdvözöltem.
 -Figyelj~ Szerintem majd holnap folytatjuk, rendben? Nehogy megerőltessük a hangodat. -fordultam a tanítványom felé, aki bólintott egyet és egy meghajolás után távozott is.
 -Aish~ Végem van.. -huppantam vissza a zongora elé.
JeongMin leült mellém, és a billentyűket kezdte lenyomkodni.
 -Előbb-utóbb majd menni fog neki, hidd el.
 -Ja.. holnap után, kis kedden. -sóhajtottam.
 -Nehogy azt gondold, hogy nekünk is egyről a kettőre ment minden. Velem kifejezetten sokat szenvedtek.
 -Oh, tényleg?
 -Igen. Volt, hogy annyira nyűgös voltam a sok herce-hurca miatt, hogy az énekórákon nem hogy a levegőt rosszul vettem, de még hamis is voltam. -bólogatott.
 -Wá~ Nehéz lehet idolnak lenni... Nem lennék a helyetekben, mert nekem már az is elég kimerítő, hogy órákat itt ülök nap mint nap.
 -Pedig neked még jobb dolgod van. -nevetett.
A hangja édesen csengett, szó szerint zene volt a füleimnek. Annyira, hogy engem is nevetésre késztetett. Ám amikor ránéztem, valami furcsán akadt meg a tekintetem. Lefagyott a mosoly a számról, mire JeongMin értetlenül nézett rám.
 -A szemeid...
Az egyik szeme barnán csillogott, viszont a másik élénk kék színű volt. Előkapta a telefonját, aminek a képernyőjén megnézte magát. Arcvonásai elkomorodtak és zsebre vágta a készüléket.
 -Sajnálom, de most mennem kell.
Úgy viharzott ki, hogy reagálni sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi lett vele, legfőképpen a szemeivel. Olyan.. furcsa volt az egész. Ez rányomta a bélyegét a napom további részére is. Nyomott hangulatban mentem haza JongUp-hoz, aki mikor megérkeztem gyertyafényes vacsorával várt a szobánkban. Bocsánatot kértem tőle és miután lezuhanyoztam, elmentem megkeresni ChoHee-t. A nappaliban szendergett a kanapén összekuporodva. Kerestem egy plédet, amit aztán ráterítettem, és nyomtam egy puszit az arcára. Unottan sétáltam le a lépcsőn, vissza a szobámba, ahol rögtön be is dőltem az ágyba JongUp mellé, aki már aludt. Az éjszaka nem aludtam túl sokat, viszont ha sikerült, akkor is csak JeongMin tekintete járt a fejemben. Körülbelül hajnali három lehetett, amikor álmatlanságom miatt elmentem a fürdőbe, hogy igyak. Még a villanyt sem kapcsoltam fel, így sötétben tapogatózva nyitottam be a fürdőszobába. Megengedtem a vizet a mosdó kagylóban, és a fejemet a csap alá hajtottam. Kortyoltam párat a hideg vízből, aztán elzártam a csapot. Mikor a számat törölve egyenesedtem ki a tükörben megpillantottam egy alakot mögöttem kirajzolódni, aminek kéken és barnán izzott a szeme. A levegő a tüdőmben rekedt, nem mertem pislogni sem. Hirtelen elsötétült minden és csak annyit hallottam, ahogy JongUp a nevemet kiabálja...

  Arra eszmélten fel, hogy valaki rázogat. Résnyire nyitottam a szemeimet, hogy megvizsgálhassam hol is vagyok. Zongora, üvegfalak.. Az Akadémia...? Pislogtam párat és teljesen kinyitottam a pilláim. Ekkor megpillantottam egy ismerős alakot.
 -JeongMin? -ültem fel.
Egy pohár vizet nyomott a kezembe, miközben leült mellém a zongora melletti kis, párnázott padra.
 -Mennyi az idő? -raktam le a poharat, miután ittam.
Mikor a szemeibe néztem kissé meghökkentem. Megint két színben csillogtak az íriszei. Barna, kék... Azonban most nem takargatta előttem.
 -Mindjárt öt óra. -mosolygott.
Én viszont kicsit sem tudtam mosolyogni. Túlságosan lefoglalt, hogy miért ilyen a szeme. Felállt és leült az ablakhoz, onnan nézett rám.
 -Ugye tudod, hogy nemsokára Leonida csillaghullás lesz?
 -Uhm, -bólintottam. -A fiúkkal együtt nézzük majd meg.
 -Értem.. Pedig reménykedtem, hogy velem nézed meg. -konyult le a szája.
Lassan felállt és felém lépdelt. Megállt előttem és ujjaival végigsimított az arcomon, majd arcával közeledni kezdett. Amikor már csak pár centi volt köztünk lehunyta a pilláit. Forró lehelete pőre bőröm csiklandozta. Váratlanul kicsapódott az ajtó, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.
 -Itt meg mi folyik?!
 -JongUp..?