2. évad, 14. Barátból ellenség

 -Az elég jó büntetés lesz, ha most kimászok alólad és megvonom tőled csodás testemet?
 -Nem kínzásról volt szó, héj! Hanem csak büntetésről, ami számomra teljesen mást takar.
 -És ugyan mit?
 -Szerintem jól tudod..
-----------------------------------

 -Én.. Nem szeretnék fájdalmat okozni neked, de.. nem tehetek róla... Sajnálom HimChan...

 -Várj! Csak.. egy csók... Csak egyet.
---------------------------------------------------

 -Szereted?
 -Igen, de...
 -Semmi de! Meg kell tenned!

YeonJi pow

  Idegesen járkáltam fel, s alá, miközben arra vártunk, hogy mi fog történni. Kislányomat, amint visszaértünk azonnal lefektettem aludni, utána összegyűltünk Marie körül, és tétlenül figyeltük az eseményeket. Hajnali 2 óra, 39 perc... Barátnőm, aki az életét kockáztatta értem, még mindig nem ébredt fel. Szívverése percről percre folyamatosan lassult, és a teste kezdett kihűlni. Már kezdtem lyukat vésni a padlóba folyamatos járkálásommal, amikor YongGuk mély hangjával rám förmedt, hogy üljek le végre. Lehuppantam HimChan mellé, de úgy sem tudtam nyugton maradni. A lábammal dobolni kezdtem. Magamat, az álmomat okoltam amiatt, ami Marie-val történt.
 -A francba is az álmaimmal! -mordultam fel, miközben állásba vágtam magam.
 -Héj, héj~ Nyugi. Nem lesz semmi baj. -jött oda Zelo.
Kezei közé fogta arcomat és mélyen szemeimbe nézett. Szomorúan vizsgálgattam gesztenye barna szemeit. Végül YoungJae szakította meg a végtelennek tűnő csendet.
 -Azt hiszem mennünk kéne aludni.
Mindenki egyetértően bólintott kivéve JongUp-ot.
 -Én mellette maradok..
 -Rendben, ahogy jónak látod. -állt fel YongGuk is.
Mindenki elkezdett az alvóhelyéhez szállingózni.
 -Úgy sajnálom, én meg akartam állítani, de.. -ölelte meg MooRae a fiatal párduc fiút.
 -Semmi baj. -erőltetett egy mosolyt a lány felé JongUp.
MooRae odaszaladt DaeHyun-hoz és kézen fogva mentek pihenni. Már mindenki az alváshoz készülődött, amikor én is odaléptem a fiú mellé. Ránéztünk a mozdulatlanul fekvő lányra, és megszorítottam JongUp kezét.
 -Reméljük minél hamarabb felébred, és végre nyugtunk lesz. -mondtam neki, de legfőképpen magamnak.
 -Úgy legyen.
Megsimítottam karját biztatásképpen, aztán én is eltettem magam másnapra.

**********

  Reggel egy iszonyatosan nagy ordításra riadtam fel. Lerúgtam magamról a takarót és ChoHee-t ott hagyva indultam meg a hang irányába. Mikor odaértem az a kép fogadott, hogy JongUp a térdeire rogyva zokog Marie teste mellett. Pár pillanattal később a többiek is megérkeztek. Elképedve meredtem a fiúra, amint az a barátnőm élettelen testét rázogatja. Szám elé kaptam a kezem és bele kellett harapnom, hogy visszatartsam a sírógörcsöt, ami kezdett rám törni. Odarohantam JongUp-hoz, és a vállába kapaszkodva engedtem utat könnycseppjeimnek, mire a fiú a fejét a nyakhajlatomba fúrva kezdett el halkan sírni. YoungJae odament Marie-hoz, és ujjait nyakára téve nézte meg van-e a lánynak pulzusa. Szomorú, lemondó tekintettel nézett végig mindannyiunkon. Vége.. Nincs többé... Nálam és a fiatal farkas fiúnál elszakadt a cérna. Hangosan zokogni kezdtem, viszont szegény JongUp köpni-nyelni nem tudott, üveges szemekkel bámulta elhunyt szerelmét. YongGuk letakarta egy pléddel a kihűlt testet, és lassan elsétált. Zelo sajnálkozón megfogta a vállam és a hátam megsimogatta, én pedig a pólóját megmarkolva bújtam mellkasába. Kislányom a szemét dörzsölgetve jött fel a lépcsőn, és ásítozva rángatta meg apja nadrágjának szárát.
 -Kérlek.. -tátogtam HimChan felé.
Felkapta a kezébe a gyereket, és rám nézve bólintott egyet.
 -Köszönöm. -artikuláltam.
Eloldalgott ChoHee-vel, és közben mesélni kezdett neki valamit... Mindenki ott hagyta az elmúlt Marie-t és fekete ruhába öltözve járkáltunk attól kezdve egész nap. Kislányom nem értette a dolgot, folyton kérdezősködött, mi pedig csak könnybe lábadt szemekkel, és az arcunkra erőltetett mosollyal ráztuk meg a fejünket. Idővel meg fogja érteni...

**********

  A három csónak közül egyet kijelöltünk, amiben majd a holttestet a tavon elégetjük. YongGuk lassan a csónakba tette a letakart hullát, és mindannyian pár szál, a réten szedett virágot dobáltunk rá. Beálltam HimChan és Zelo közé, elém pedig kislányom, és értetlenül nézte mi történik.
 -Anyu.. hol van Marie néni? -nézett fel rám.
 -Most már egy jobb helyen... -borzoltam össze fufruját.
Zelo átkarolt és kissé magához húzott, míg HimChan a hátamat simogatta nyugtatásképpen. DaeHyun már éppen locsolta volna le a testet benzinnel, amikor az hirtelen megmoccant. Bennem rekedt a levegő egy pillanatra, aztán újra megrezzent. YoungJae odalépdelt és felemelte a pokrócot, ám akkor hirtelen Marie felült és vörösen izzó szemekkel bámult végig rajtunk. Egyszeriben felpattant és az erdőbe futott, mire mindannyian utána eredtünk. Ki-ki párduccá változva, Én, ChoHee és MooRae viszont emberi alakban kerestük a lányt.
 -Figyelj kicsim, most menj vissza a házba MooRae nénivel. Nem sokára mi is visszamegyünk, rendben? -guggoltam le hozzá, hogy arcát megsimítsam.
 Bólintottak egyet, majd el is indultak. Berohantam a sűrűbe, és barátnőm nevét kiáltozva forogtam ide-oda. Mögöttem egyszer csak morgást hallottam meg. Hátrafordultam, és megpillantottam egy gyönyörű hópárducot, rikító vörös íriszekkel. Szinte biztos voltam benne, hogy Marie az. Lassan felé kezdtem lépkedni, mire visszaváltozott.
 -Ne közelíts! -utasított komor arccal.
 -De hát barátok vagyunk. Nem emlékszel? -néztem mélyen a szemébe.
A következő pillanatban annyit észleltem, hogy megeredt felém, elkapta a nyakamat, és felnyomott egy fára. Nem tudtam levegőt venni, és iszonyatosan fájt, ahogy ujjai a nyakam köré fonódtak. Kezét markolgattam, csapkodtam, hogy végre elengedjen, de csak egyre erősebben szorított a fa törzsének. A látásom kezdett elhomályosulni, és csillagokat láttam, amikor egy éles hang ütötte meg a fülem, majd a földre zuhantam. A mellkasomra téve a tenyerem próbáltam visszatartani a rám törő köhögő rohamot. Lassan, óvatosan felálltam, és körbe néztem. A térdeim remegtek... JongUp rázogatta Marie-t a vállainál fogva, és üvöltözött vele.
 -Azt hittem meghaltál! Érted?! Hogy lehettél olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy csak úgy ShinJae elé rohantál?! Fogalmam sem volt, mit tehetnék! Erre kiderült, hogy mégis csak élsz, és erre a saját  legjobb barátnődet meg akarod fojtani! Térj észhez Marie Jones! -kiáltotta a lány arcába, mire annak szeme vörössége barnává változott, és arca ellágyult, kétségbeesést tükrözött.
Komótosan felém pillantott, és amint meglátta a nyakamon lévő kék-zöld foltokat, könny szökött a szemébe.
 -Én.. Én.. Nem akartam...! -futott el sírva.
 -Sajnálom. -nézett rám a fiú, majd a lány után eredt.
Elképedve bámultam utánuk, majd ismét köhögni kezdtem. Mi történt a régi Marie-val~?

  Attól kezdve minden megváltozni látszott. Már nem volt olyan felhőtlen a kapcsolatunk a akkori barátnőmmel. Én féltem tőle, ő pedig saját magától, és egy olyan énje is a felszínre tőrt, amit idáig nem volt alkalmam megismerni...

2. évad, 13. Leonidák

  Idegesen olvastam végig a nekem szánt sorokat. Minden egyes szó után egyre kétségbeesettebb lettem. A kis üzenet végére érve a szemeim megteltek könnyel, és a kezem remegni kezdett. Elejtettem a papírt, mire Marie felkapta a földről és ő is elolvasta.
 -Mi az, hogy "pontban holnap éjfélkor"? De hát akkor van a csillaghullás is, nem? -kérdezte.
Mindenki bólogatni kezdett. Idegesen a hajamba túrtam, és a ház felé kezdtem trappolni.
 -Ezért megfizetsz ShinJae!

YeonJi pow

  A fiúkkal megpróbáltunk minden eshetőségre felkészülni. YongGuk azt szerette volna, ha valamelyikük velem megy, de nem engedtem nekik. Nem akartam veszélybe sodorni a lányomat, és ezt egyedül kellett elintéznem. A legbosszantóbb az, hogy én mindvégig megbíztam benne, erre fel ismét elrabolja ChoHee-t..

  Másnap reggel azzal kezdtük a napot, hogy a fiúk elmentek megnézni, feltérképezni a terepet. Minden egyes fát elméjükbe véstek, miközben körbe járták a pici, kör alakú rétet, ami közelebb volt a házhoz, mint gondoltam. Nap közben a térdig erő fű rengetegben sétáltam és a délutáni eget kémleltem. Egy pillanatra megálltam és lehunytam a szemeim. Hirtelen valaki vállaimnál fogva nyomott le földre, így hátra estem, és mikor felpillantottam egy hópárducot pillantottam meg. A másodperc egy töredékéig azt hittem kislányom az, de rá kellett jönnöm, hogy csak Zelo, aki hatalmas mancsaival tartott egy helyben... Aztán hangosan dorombolni kezdett.
 -Te ilyet is tudsz? -lepődtem meg.
 -Igen.. Rossz cica voltam, büntess meg... -nézett mélyen a szemeimbe íriszeivel, mikben megpillantottam a fiút, amint kacér mosolyra húzódik szája.
 -Az elég jó büntetés lesz, ha most kimászok alólad és megvonom tőled csodás testemet? -kuncogtam.
 -Nem kínzásról volt szó, héj! Hanem csak büntetésről, ami számomra teljesen mást takar.
 -És ugyan mit? -játszottam az értetlent, ezzel tovább húzva az agyát, mire váratlanul emberi alakot öltött.
Fedetlen felsőtestétől halvány pír szökött arcomra, és akaratlanul is kezdetleges izmait kezdtem fixírozni. Hozzám nyomta alfelét, mire nadrágján keresztül is megéreztem dudorát.
 -Szerintem jól tudod.. -lehelte kék fürtjei mögül rám nézve.
Kezével végig simított combomon, pilláit lehunyta, és arcával közeledni kezdett. Már éppen csak pár milliméter választotta el ajkainkat egymástól, amikor egy torok köszörülést hallottunk meg. Azonnal szétrebbentünk, és állásba vágtuk magunkat.
 -YongGuk mindenkit összehívott, gyertek... -fordított nekünk hátat HimChan, aztán elindult a ház irányába.
Ujjainkat összekulcsoltuk Zeloval és követtük a fiút, aki olykor-olykor hátrapillantott és felváltva nézte egymásba fonódott kezünket, vagy engem. Bántott, hogy HimChan ennyire szomorú, hiszen az egyik legkedvesebb barátom, de... ennél többek nem lehetünk, amit nem tud elfogadni. Mikor beértünk a házba felmentünk az emeletre, és ott mindenki egy kis kört alkotva gyűlt egy kis asztal köré, amin egy rögtönzött térképszerű rajz volt.
 -Itt, itt, és itt. Kettesével fogunk állni a sűrűben az eseményeket figyelve, ha esetleg segítség kéne YeonJi-nak. -mutatott YongGuk a rétet körülvevő erdőn három pontra. -MooRae és Marie itt, egy nem messze levő vadászlesről fog figyelni. -bökött egy, a fák melletti kis faépítményre.
 -Köszönöm, hogy ennyire aggódtok, de megoldom ezt egyedül is. -emeltem fel magam elé a kezeimet tiltakozásképpen.
 -Attól még lehetünk elővigyázatosak. Csak mert fogalmunk sincs mit akarhat az unokaöcsém csinálni. -lépett mellém YoungJae.
 -Oké... Viszont, annyit nem értek, hogy hogyan lehettek ti rokonok, ha ő farkas te pedig hópárduc..? -szűkítettem össze szemeimet.
 -Ez hosszú. -vakarta a tarkóját.
 -Nekem van még időm, körülbelül hét órám van éjfélig.
 -Hát jó.. -sóhajtott. -Igazából örökbefogadott gyerek vagyok, a nevelő szüleim farkasok voltak. Így ShinJae sem tulajdonképpen az igazi rokonom, csak kiskorunkban össze voltunk nőve, elválaszthatatlanok voltunk addig, amíg ki nem derült, hogy mik is vagyunk... -rántotta meg a vállát.
 -Ezt.. nem tudtam... Sajnálom. -hajtottam le a fejem, mire ö csak összeborzolta a hajam.
 -Semmi baj, kicsi lány. -mosolygott, amit viszonoztam.

  Az ujjaimat tördelve vártam, hogy múljanak az órák, amik csigalassúsággal haladtak. Megőrjített a várakozás, a tétlenség. Mielőtt találkoznék ShinJae-vel, még egyszer kimentem a rét közepére. A nap már lemenőben volt. Szemeimmel végig néztem a fákon, a csicsergő madarakon, és ahogy a szél fújja a térdig érő fű rengeteget. Utoljára körbenéztem gyorsan, amikor egyszer csak megpillantottam egy sötét alakot. Lassan felé kezdtem sétálni, és az ismeretlen is megindult felém. Mikor már olyan távolságban volt, hogy felismerhessem, elképedtem. A fiúnak vöröslöttek, és fel voltak duzzadva a szemei. A hibátlan arca most megviselten fénylett. Barna haja kócos, rendezetlen volt. A lezser, egyszerű ruhadarabok szó szerint lógtak rajta. Nyomát sem láttam a régi fiúnak, aki adott magára, és szinte minden pillanatban arra ügyelt, hogy megfelelően be legyen állítva a frizurája. Közelebb mentem hozzá, ismét végig néztem rajta, aztán hátat fordítottam neki, hogy letörölhessek egy kósza könnycseppet. Nem akartam, hogy sírni lásson. Ez mind miattam van.. szánalmas vagyok... Egyszeriben előttem termett és államnál fogva kényszerített, hogy felnézzek rá. Egy mosolyt kényszerített meggyötört arcára, és hüvelykujjával letörölte sós cseppjeimet.
 -Miért csinálod ezt..? -kérdeztem remegő hanggal. -Hiszen az egyik legjobb barátom vagy, nem akarlak szenvedni látni...
 -Barát.. Épp ez a baj... -szorította össze a szemeit.
 -De tudod jól, hogy nem lehet több közöttünk. -szipogtam.
 -Igen, -lépett egyet hátra. -és pont ezért fáj annyira.
 -Én.. Nem szeretnék fájdalmat okozni neked, de.. nem tehetek róla... Sajnálom HimChan...
Elindultam a kis tó felé. Kézfejemmel durván törölgetni kezdtem víz áztatta arcomat, és a csónakok felé trappoltam, amikor egy kéz hirtelen megragadott.
 -Várj! Csak.. egy csók... Csak egyet.
Tekintetét az enyémbe fúrta, egyszerűen nem tudtam szabadulni tőle. Közelebb léptem hozzá és vállaiba kapaszkodva vártam, hogy közeledni kezdjen. Nem sietett. Türelmesen vártam ajkaira, amik lassan, de biztosan megérkeztek. Finoman ért hozzá párnáimhoz, és amennyire csak tudott gyengéd volt, mintha csak egy porcelánbaba lennék, aki bármelyik pillanatban összetörhet. Kezeivel közrefogta arcomat, és mindketten lehunytuk pilláinkat. Úgy éreztem egy egész örökkévalóságig tartott, mire mozgatni kezdte ajkait. Pillanatról pillanatra jobban ölelt magához. Minden egyes érzelem benne volt ebben a csókban. Vágy, fájdalom, szeretet, hiány, sajnálat, és a reménytelenség...

  Kedvtelenül sétáltunk vissza a többiekhez, akik már a ház előtt gyülekeztek. Még utoljára megbeszéltük a dolgokat, átnéztük a tervet és tűkön ülve vártuk, hogy este tizenegyet üssön az óra, amikor is elindulunk a réthez.
  Tikk, takk.. Tikk, takk...
A szívem egy hatalmasat dobbant, mikor elérkezett az idő. Mintha hatalmas súlyokat kötöztek volna a lábamra. Egyszerűen alig tudtam menni, párszor meg is botlottam. A legutóbbi botlásomkor YongGuk kapott el, hogy orra ne essek.

 -Vigyázz kicsi lány. -mosolygott.
Bólintottam egyet, kiegyenesedtem, aztán haladtunk tovább. Mikor a szétválásra került a sor az erdő szélén, mindenki ment a helyére, egyedül HimChan és Zelo maradt ott mellettem. Először a kék hajúhoz mentem oda és szájára nyomva egy puszit fontam karjaimat köré. Lassan elsétált egy utolsót intve, majd eltűnt a sűrűben. Mikor felnéztem HimChan-ra, a szívem görcsbe rándult. Odalépett hozzám, és egy ölelésre magához húzott. Fejemet nyakhajlatába fúrtam, utána eltoltam magamtól és egy mosolyt erőltetve felé léptem ki a nyitott terepre. Komótosan lépkedve mentem a rét közepére, ahol már ShinJae ott volt, mögötte kislányommal.
 -Mire jó ez, hm? -kérdeztem a farkas alakban lévő fiútól.
 -Pillanatokon belül megtudod.. -vicsorgott.
ChoHee-t kiengedte maga mögül, aki azonnal hozzám szaladt, én pedig a fülébe súgtam, hogy fusson az erdőbe. Rám hallgatva átváltozott és a fák közé szaladt. Hirtelen csend lett. Semmilyen állat hangját sem lehetett hallani. Felnéztem az égre, amin hullócsillagok százait pillantottam meg. Pár másodperc lehetett az, ameddig gyönyörködni tudtam benne, mert az előttem álló farkas közeledni kezdett felém, éles morgásokat hallatva. Egyszeriben elrugaszkodott a földről, és azt hittem itt a vég, amikor...

Író pow

 -Eszednél vagy Marie? Ne menj oda! -kiáltotta MooRae, miközben a másik lány a vadászles lépcsőjén igyekezett lefelé. -Hallod?! Marie!
A lány semmit sem akart meghallani, csak rohant..

YeonJi pow

  Marie a semmiből ugrott elém, ezzel megakadályozva, hogy ShinJae engem harapjon meg.
A farkas miután ezt észrevette, az erdőbe rohant. Barátnőm fájdalmasan nyögve terült el a földön, majd teste rángatózni kezdett. YongGuk letérdelt mellé és megvizsgálta a sebet. JongUp is odatérdelt, miközben az idősebbiket nézte. YongGuk a lányt bámulva jelentette ki, hogy:
 -Át kell változtatnunk... Különben meghal, vagy...
 -Vagy?
 -Farkas lesz belőle. JongUp..
 -De...
 -Szereted?
 -Igen, de...
 -Semmi de! Meg kell tenned!
A fiú nagyot nyelt, majd lehajolt és szívni kezdte a vállából a mérget, amit kiköpött, majd végig nyalt a seben és átváltozott hópárduccá. Szemeit összeszorította, s pont ugyan ott, ahol a farkas is, megharapta. Marie izmai ellazultak, rángatózása abba maradt. Már csendben szuszogott, amikor mindenki odaért.
 -Az álmom! -hasított belém a felismerés..

2. évad, 12. Hold virág

Alig tíz perc múlva mindenki visszajött, ChoHee nélkül...
 -Szerintem jobb lesz, ha tovább indulunk, mert már sötétedik. -indult meg a kocsi felé YoungJae.
 -Nem! Én egy tapodtat sem mozdulok a lányom nélkül!
 -Nyugodj meg.. -jött oda YongGuk.
 -Nem nyugszom meg! Ne kérjetek ilyet tőlem... -szipogtam.

YeonJi pow

  Zelo odalépett mellém és a vállam átkarolva kezdett lassan a kisbusz felé húzni. Kelletlenül ültem be a járműbe, és az ablakon kibámulva reménykedtem, hogy minden rendben van, és semmi baja sem esik ChoHee-nek. Miután elindult a kocsi, már nem tudtam tovább élvezni az ősz nyújtotta táj gyönyörű látványát. Elsápadva bújtam Zelo-hoz, aki magához húzva próbált megnyugtatni azzal, hogy hátamat simogatta, ami kissé sikerült is neki, de ott motoszkált bennem a gondolat, hogy bármi megtörténhet, bármi lehetséges.

  Mikor HimChan leparkolt azonnal kiszálltam az autóból és a ház felé vettem az irányt, sarkamban MooRae-vel. Megkerestem a konyhát és ott az étkező asztalnál leültem. Idegesen a hajamba túrtam és csak meredtem kifelé az ablakon, amikor a lány mögém lépett. Át akart ölelni, de ezúttal nem hagytam neki.
 -Sajnálom, de most nem szeretném, hogy használd az erődet... -néztem fel rá kérlelően.
Bólintott egyet, majd lemondóan sóhajtott, miközben leült velem szemben. Két karjával megtámasztotta fejét és ujjaival arcán dobolt.
 -Inkább mesélj.. Mi volt, amíg távol voltál? -kérdeztem, most már rá nézve.
 -Mikor megérkeztem az Öreg királyhoz, rögtön több szolgáló lány is sürögni kezdett körülöttem. Az egyik legszebb szobát kaptam meg, és amit akartam, mind teljesítették. Mindenki igazi hercegnőként kezelt, kivéve Dédapámat...
 -Értem.. És? Tovább? -bólogattam egykedvűen.
 -Nos... Folyton kritizált a Király, és amikor edzéseken voltam, folyton eljött megnézni, de mindenbe csak belekötött. Csináld így, csináld úgy, ez nem jó, az nem jó... A végére azt hittem, megőrülök. -csapott sóhajtva arcára.
 -Ühüm~ -bólogattam tovább.
 -Ha nem érdekel, akkor abbahagyhatom. Csak szólj.
 -Nyugodtan folytasd csak... -erőltettem magamra egy mosolyt.
 -Na szóval...

Író pow

  Folytatta ott, ahol abbahagyta. A Királlyal való edzések töltötték ki szinte minden idejét. Ahhoz képest milyen idős a Király, mégis ere teljében van. Amikor volt szabadideje a palotában lévő könyvtár sorait járta, és a benne lakozó lénnyel kapcsolatosan keresett információkat, hogy minél jobban megismerhesse önmagát. Mint kiderült, nem csak mások érzelmeire tud hatást gyakorolni, hanem a ködöt, és a jeget is tudja manipulálni. A hátsó kertben volt egy kis halas tavacska, a közepén egy vízsugárral. Leült a partjára a könyvvel a kezében, és annak utasításait olvasva, követve próbálta gyakorolni a benne rejlő erők uralását. Eleinte sehogy sem ment neki, mindig elrontott valamit, és nem tudta, mit. Azonban az egyik nap, amikor végre sikerült neki, megjelent DaeHyun, akinek már elmondhatatlanul hiányzott a lány. Egy gyors csók után MooRae izgatottan mutatta meg a fiúnak, hogy mit tanult. Jobb kezén lévő ujjait a víz felé fordította, aminek felszínén lassan köd kezdett úszni, ökölbe szorította bal kezét, mire eltűnt a köd és a tó közepén lévő vízsugár hirtelen megfagyott. Mikor elengedte ujjait és visszafordult DaeHyun felé minden visszaállt eredeti állapotába, mintha mi sem történt volna. Megölelték egymást, a fiú a lány sötéten fénylő hajába fúrta arcát, és mélyen beleszippantott...

YeonJi pow

 -... és ezután DaeHyun gondolt egyet és elhozott onnan, így most itt vagyok veletek megint. -mosolygott.
 -Wow~ Meg tudnád nekem is mutatni? -egyenesedtem ki a széken ülve.
 -Persze. -állt fel.
Kisétált a közeli tóig, én pedig követtem őt. -Figyelj. -utasított.
Amikor az orrom előtt fagyott be a tó vize az állam szó szerint a bokámat súrolta. Amikor még rá is lépett a jégre, és ugrálni kezdett rajta, azt hittem, a végén még belerepül egy légy a számba, vagy ott helyben összeesek.
 -Oké.. Most már elég lesz a műsorból MiMi.. -jött oda DaeHyun, aki mikor átölelte a lányt eltűnt alóluk a jég.
Mind a ketten a vízben kötöttek ki, amitől a ruhájuk és ők is teljesen eláztak. Míg ők párduc alakban kiúsztak a partra, én önfeledt kacagásban törtem ki, le kellett guggolnom, hogy ne essek össze, miközben össze-vissza hadonásztam kezeimmel. A könnyeimet törölgetve álltam fel, mikor megálltak előttem és visszaváltoztak. MooRae közelebb lépett és a haját megcsavarva csöpögtette rám a vizet, mire a hirtelen jött hideg érzéstől sikítva szaladtam távolabb.

  Miután mindenki lepakolt, Zeloval kettesben kimentünk a partra. Beültünk egy csónakba és kieveztünk a tó közepéig. Mikor megálltunk Zelo dülöngélni kezdett, amitől a csónak is mozogni kezdett alattunk.
 -Hülye vagy?! -sikkantottam. -Úgy szórakozz, hogy nem tudok úszni!
Erősen belekapaszkodtam a csónak szélébe és semmiért sem eresztettem el, mire a velem szemben ülő fiú hangosan nevetni kezdett.
 -Ya! Mi olyan vicces?!
 -Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összefossa magát félelmében.
 -Kac-kac... Röhög a vakbelem. -forgattam meg szemeimet.
 -De jó neki.. -kuncogott.
 -Istenem~ Mire vállalkoztam én? Úgy érzem idiótákkal vagyok körülvéve, és te vagy a vezetőjük... -bólogattam.
 -Ya! Nem vagyok idióta, csak furcsán normális. Kikérem magamnak. -durcázott.
Pár másodperc elteltével mind a ketten nevetésben törtünk ki, de olyan szinten, hogy Zelo eldőlt, mire majdnem a csónak is felborult. Ijedtemben sikítani kezdtem, mire parton megjelent YongGuk.
 -Jól van fiatalok, vége a gyereknapnak! -kiáltotta.
Rögtön elhallgattunk és visszaeveztünk a többiekhez. Miután kiszálltunk a csónakból, YoungJae kezén egy kesztyűt pillantottam meg, amint egy levelet tart vele.
 -Az meg minek? -kérdeztem értetlenül a kesztyűre mutatva.
 -Pfuh~ -sóhajtott. -A levél egy olyan anyaggal van bevonva, amire allergiásak a hópárducok, jobban mondva már az érintésétől is rosszul leszünk, a bőrünkön égési sérülések keletkeznek. Hold virág a neve, olyasmi, mint a vámpíroknál a verbéna... -ecsetelte YoungJae.
 -Értem... És én mit kezdjek vele?
 -Arra szeretnénk megkérni, hogy olvasd fel... Végül is a te neved áll a címzettnél. -vakarta a tarkóját JongUp.
 -Áh~ Akkor hát... -vettem el a borítékot.

"Először is nyugodj meg kérlek,
nálam van a gyerek, nem kell aggódnod érte...
Csak akkor, ha pontban holnap éjfélkor nem jelensz meg
az erdő közepén lévő, kerek réten...
Ha meg tudom, hogy bárkit is magaddal hozol
búcsúzhatsz örökre a kicsi ChoHee-tól..."

  Idegesen olvastam végig a nekem szánt sorokat. Minden egyes szó után egyre kétségbeesettebb lettem. A kis üzenet végére érve a szemeim megteltek könnyel, és a kezem remegni kezdett. Elejtettem a papírt, mire Marie felkapta a földről és ő is elolvasta.
 -Mi az, hogy "pontban holnap éjfélkor"? De hát akkor van a csillaghullás is, nem? -kérdezte.
Mindenki bólogatni kezdett. Idegesen a hajamba túrtam, és a ház felé kezdtem trappolni.
 -Ezért megfizetsz ShinJae!

2. évad, 11. Fájdalmas pillanatok

 -Csak egy kicsit.. maradjunk így... csendben....

 -A szemeid...

  Lassan felállt és felém lépdelt. Megállt előttem és ujjaival végigsimított az arcomon, majd arcával közeledni kezdett. Amikor már csak pár centi volt köztünk lehunyta a pilláit. Forró lehelete pőre bőröm csiklandozta. Váratlanul kicsapódott az ajtó, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.
 -Itt meg mi folyik?!
 -JongUp..?

Marie pow

DBSK - Taxi

  Azonnal felpattantam és odaszaladtam JongUp elé.
 -Ez nem az aminek látszik.. -markolgattam a pulóverét.
 -Akkor mi..? -suttogta csukott szemekkel.
 -Én.. Én...
 -Kérlek.. most hagyj...
Lefejtette magáról a karjaimat és elment. Visszafordultam JeongMin-hoz, felpofoztam, s a párducfiú után eredtem. Én egyáltalán nem ezt akartam. Már éppen egy taxit fogott volna, amikor sikerült utol érnem. Megfogtam a karját, betoltam a kocsiba, és beültem mellé. A sofőrnek lediktáltam a címet, majd JongUp felé fordultam.
 -Beszéljük meg. Légyszíves...
 -Nincs mit megbeszélnünk. -bámult kifelé a mellette lévő ablakon.
 -Nézz rám, kérlek.. -gyűltek könnyek a szemembe.
Lassan felém fordította a fejét, amikor rám pillantott szemeiben ugyan úgy könnyek tömkelegét láttam meg.
 -Szeretlek.. Igen! Szeretlek...
Ajkaimra haraptam. Még sosem mondtam ki ennyire nyíltan az érzéseimet, és ez megrémített. Viszont.. mégis határozottabb lettem ettől. Megsimítottam arcát, amit végig pásztáztam a tekintetemmel. Sűrű és fényes barna haját, férfias állát, puha ajkait, aztán csillogó barna szemeibe pillantottam. Fejemmel közeledni kezdtem felé és egy puszit leheltem párnáira. Amikor eltávolodtam visszahúzott magához és ajkait enyémhez nyomta. Lassú, érzelemmel teli csók volt, azonban mikor elváltunk elfordult tőlem és fájdalmasan kezdett a térdével szemezni.
 -De.. ugye tudod, hogy ez most semmit sem jelentett?
Minden egyes szava villámcsapásként érte a szívemet.
 -Ezt meg hogy érted...? -próbáltam szemkontaktust keresni vele, de mindhiába.
 -Szakítsunk.
 -Mi?!
 -Nem végleg.. csak egy kis időre...
 -És mennyi az a kis idő? -néztem ki az ablakon.
 -Nem tudom. Talán egy hét.. talán kettő... Lehet, hogy egy hónap...
 -Értem~

  Mikor a taxi megérkezett mind a ketten kiszálltunk. JongUp fizetett, majd bánatosan kullogtunk be a házba. Ő a szobájába ment, én pedig a garázsban maradtam és beültem az egyik fekete Hyundai-ba. Benyomtam a kocsi zenelejátszóját és találomra kiválasztottam egy számot, maximumra feltekertem a hangerőt és a vezető ülésen hátradőlve, csukott szemekkel élveztem a ritmust.

YeonJi pow

  Hangos zeneszóra ébredtünk mind a ketten. Kimásztunk az ágyból, mamuszunkat felvettük és kimentünk a folyosóra. Nem csak mi, de az egész ház felébredt úgy látszik. Mindenki sorjában pizsamában lement a lépcsőn, a fiúkat előre engedve. Furcsa volt. JongUp és Marie kivételével tényleg az összes ember ott járkált fel, s alá. Mikor leértünk a garázshoz a szememet dörzsölgetve léptem ki YongGuk-ék mögül. Marie ült az egyik kocsiban, amelyikből a zene is ordított. Odamentem hozzá és kinyomtam az élvezetének tárgyát, mire felháborodva nyitotta fel pilláit.
 -Még jó páran aludni szerettünk volna..! Mennyi az idő egyáltalán? -fordultam hátra.
 -Fél hat! -nyögte be hátulról egy fiatal párduc fiú.
 -És akkor mi van? -rántotta meg vállát barátnőm.
 -Mi lenne? Az, hogy mindenkit felriasztottál a hülyeségeddel. -ráztam a fejem.

Szóltam a fiúknak, hogy hagyjanak magunkra, így sóhajok közepette vissza kezdtek szállingózni a szobájukba.
 -Mi van veled?
 -Semmi.
 -Minden rendben? -guggoltam le a kocsi mellé és a lábára raktam a tenyerem. -Csak akkor vagy ilyen ha baj van...

 -Jól vagyok, ne aggódj.
 -Én nem úgy látom. Na...?
 -Szakítottunk JongUp-al! -szorította össze a szemeit. -Most boldog vagy?!
 -Miért lennék az..?

Magamhoz húztam, és a hátát kezdtem simogatni, miközben szabadjára engedte könnyeit. Egy pár percig még az ölelésemben sírt, majd pizsamájának az ujjával megtörölte arcát. Szipogott még egy kicsit, aztán elmesélte, hogy mi történt. Leesett állakkal hallgattam végig a kis monológját. Furcsa érzésem volt ezzel a JeongMin-nal kapcsolatban...

Író pow

  Eljött a csillaghullás előtti nap, így ShinJae is érthetően egyre izgatottabb volt. Mindent megszervezett előre. Követőket állított a párducokra mikor azok elindultak a 'nyaralójukba'. Egyedül utánuk ment, és onnantól kezdve farkas alakban tengette az idejét. Minden percben a kis házuk mellett ólálkodott a fák mögé bújva.

  Miután a két lány megbeszélték a dolgot, Marie kivett pár nap szabadságot, és messziről elkerülte JeongMin-t, bárhogy próbált a közelébe férkőzni. JongUp és a lány is megtartották a tisztes távolságot, pedig a többiek megpróbáltak minden tőlük telhetőt, hogy szóba álljanak egymással és béke legyen köztük.

YeonJi pow

  Nagyokat ásítozva keltem fel aznap reggel, mikor indulnunk kellett a nyaralóhoz. Csukott szemekkel megtapogattam a mellettem lévő helyet, ami még meleg volt, ezzel jelezve, hogy Zelo is nemrég ébredt fel. Mosolyogva másztam ki az ágyamból, és miután felöltöztem ellenőriztem, hogy mindent összepakoltam-e. Fényképezőgép, fehérnemű, ChoHee cuccai, váltóruhák, pizsama, és zseblámpa...
 -Fuh~ Úgy tűnik minden megvan. -cipzároztam össze a bőröndöt.
Olyan dejavú-m volt.. Ezzel a bőrönddel jöttem el Bostonból... Lebattyogtam az alsó szintre, hogy megnézzem kislányomat, aki még békésen aludt. Kisimítottam arcából csillogó fekete haját, aztán a konyhába mentem, hogy az útra csináljak pár szendvicset. Amikor a szendvicseket csomagoltam be, nyöszörgést hallottam meg, majd kislányom csoszogott oda hozzám a szemét dörzsölgetve. A lábamhoz bújt, mire én felkaptam a karomba és egy puszit nyomtam arcára.
 -Éhes vagy? -kérdeztem tőle, amire hevesen bólogatni kezdett.
Leraktam és csináltam még egy szendvicset, amit a kezében nyomtam, és nyammogni kezdett rajta. Pár perccel később Zelo lépett ki a fürdőből törölközőbe csavarva. Megrázta vizes haját és odalépett hozzám egy csókra.
 -Fúj~ -fintorgott ChoHee. -Undorítóak a felnőttek.
Elváltunk egymástól és nevetni kezdtünk.

  Délután kettő felé járt márt, amikor DaeHyun kopogott az ajtónkon, meglepetésünkre MooRae-vel az oldalán. A két fiú megfogta a cuccokat és kimentünk a kocsikhoz, ahol miután bepakoltak, mindannyian beültünk a kisbuszba és köszöntöttük egymást. HimChan ült a vezetőülésen, aki útközben a visszapillantó tükörből folyamatosan engem figyelt. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tudom, engem néz, és szinte lyukat éget belém a tekintetével. Mikor kiértünk a városból elhúztam egy picit az ablakot és kinéztem rajta. Minden fa már magára öltötte az ősz színeit, és komótosan vetette le leveleit. Nem sokkal később egy tó mellett haladtunk el. A nap sugarai fel-felcsillantak a felszínén, és olykor pár hal is kiugrált a vízből. Kezembe vettem a kis ChoHee-t, és mutogatni kezdtem neki.
 -Nézd.. Milyen szép~
Tapsikolni, vigyorogni és pattogni kezdett, a plüss hópárduccal a kezében, ami egyszer csak kiesett az ablakon.
 -Állj! -kiáltottam előre HimChannak, aki fékezni kezdett.
Mielőtt megálltunk volna kislányom kiugrott az ölemből és párduccá változva szaladt a plüsséért. Szájába kapta és az erdőbe rohant. Mikor megálltunk azonnal kiszálltam a kocsiból és rohanni kezdtem arra, amerre ChoHee is. A többiek is kiszálltak. Zelo rögtön átváltozott és a lány után eredt. Félóra múlva sem jött vissza egyikőjük sem. YongGuk, DaeHyun, MooRae és YoungJae is elmentek megkeresni ChoHee-t. A kisbusznak nekidőlve kezdtem pityeregni az ujjaimat tördelve. Odajött hozzám HimChan, aki át akart ölelni, de én ellöktem magamtól.
 -Kérlek, hagyj...
 -Csak segíteni akarok.
 -Akkor segíts azzal, hogy békén hagysz és elmész te is keresni őket. -rivalltam rá könnyekkel küszködve.
Védekezőn maga elé emelte kezeit, és hátrálni kezdett, majd párduc alakban eltűnt a fák között. Alig tíz perc múlva mindenki visszajött, ChoHee nélkül...
 -Szerintem jobb lesz, ha tovább indulunk, mert már sötétedik. -indult meg a kocsi felé YoungJae.
 -Nem! Én egy tapodtat sem mozdulok a lányom nélkül!
 -Nyugodj meg.. -jött oda YongGuk.
 -Nem nyugszom meg! Ne kérjetek ilyet tőlem... -szipogtam.

13. Elárulva.. magamra maradva...

YeonJi pow

  Mellkasa egyáltalán nem mozgott, amitől kezdett eluralkodni rajtam a rémület. Rázogatni kezdtem élettelen testét, de Ő meg se mozdult. Óráknak tűnő percekig próbálkoztam még, hasztalanul.

 -Könyörgöm JunHong, ne szórakozz velem. Ne merj itt hagyni. Hallod...? -suttogtam a fagyott levegőbe rekedtes hangon. -Ne halj meg, kérlek! Zelo...!! -kiáltottam reményvesztetten.

Love Rain OST - Song Of Rain

  Mintha csak álmodtam volna az egészet, nem akartam elhinni. Ez nem lehet igaz... ez nem a valóság! Kétségbeesetten rázogattam a párducot, de az meg sem mozdult. Azt hittem ennél jobban nem is sírhatnék, de kiapadhatatlanul folytak a könnyeim, miközben a hóban térdeltem. Fehér ruhámon ott csillogott a vére...
 -Szeretlek, hallod?! -szorítottam össze pilláim.
Hirtelen karok ragadtak meg, amik elhúztak a fiútól. Minden erőmmel ellenkeztem, ficánkoltam elragadóim karmai között. Azon voltam, hogy vissza juthassak Zelo-hoz, de nem hagytak. Egyszer csak a fák rejtekéből előlépett pár piros csuklyás alak, köztük néhány párduccal. Egyikük egy puskát tartott a kezében. Ő volt az... Biztosra vettem, hogy az az alak lőtte le szerelmem. A csuklyásokból egy felfedte magát előttem. Alaposan megnéztem magamnak. Markáns arcvonásait és vörösen izzó szemei, ében fekete, vállig érő haj keretezte.
 -El kell tűnnünk. -hallottam meg magam mögül YongGuk mély hangját.
HimChan és YoungJae továbbra is erősen tartott maga mellett. Megindultunk a rengetegbe, azonban JunAh nem mozdult előbbi helyéről.
 -Gyere már..! Nem hallottad? Mennünk kell! -kiáltotta oda neki DaeHyun, de a lány továbbra is csak egy helyben állt, majd megindult a csuklyások felé.
 -Mi a fenét művelsz?! -rivallt rá a fiú.
JunAh hátra fordult és egy bocsánatkérő pillantást küldött barátja felé, végül rám nézett és elfintorodott.
 -Áruló!! -ordítottam torkom szakadtából. -Tűnj a Pokol mélyére! -kezdtem el ismét ficánkolni.
HimChan kezei közül kicsúszott a karom, de YoungJae még időben visszarántott, mielőtt szétszaggattam volna azt a libát. Egyenesen a fiú mellkasának ütköztem, aztán kitéptem magam a szorításból és ruhámat szorosan markolva kezdtem trappolni a hóban, vissza a házhoz. Mikor odaértem megálltam, pár perc múltán utolértek a többiek, viszont a leader ott maradt. DaeHyun rám terítette zakóját, s sajnálkozón a földet kezdte bámulni.
 -Annyira sajnálom...
Magához húzott és megölelt. Az időközben felszáradt sós cseppjeim megint utat találtak.
 -Kérlek, vigyetek haza. -nyögtem erőtlenül.

  Teljesen magamba roskadtam, befordultam és napokon, hónapokon keresztül kerültem mindenki társaságát. A lakásból is csak akkor tettem ki a lábam, ha munkába kellett mennem. Táncra sem jártam be. Nem tudtam volna átlépni az Akadémia küszöbét, azzal a tudattal élve, hogy mennyi emlékem fűződik Zeloval kapcsolatban ehhez a helyhez. Amikor végkimerültségig hajszoltam magam a tánccal... Amikor először táncoltuk párban, és amikor folyton a bemutatóra gyakoroltunk... Könnybe lábadt szemmel mosolyogtam meg a hirtelen jött emlékrohamot. Ilyenkor éreztem csak igazán mennyire magamra maradtam ebben a nagy világban. Marie sokszor próbált meg elráncigálni valahová, ha nem is konkrétan bulizni, vagy étterembe menni, de legalább sétálni. Valahogy mégsem tudtam emberek közé menni. Még a szüleim levelére sem válaszoltam, csak valamelyik félreeső sarokba hajítottam őket kibontatlanul. Úgy járkáltam a lakásban, akár egy zombi. Minden életkedv, és erő kiszállt belőlem. Nem voltam önmagam. A fiúk is, legfőképpen DaeHyun, jó baráthoz híven megpróbálkozott pár vigasztalással, apró ajándékokkal, s néhány kiruccanást is szerveztek. Én azonban a takaró melegje alól utasítottam el mindent, hátat fordítva nekik.

  Ahogy a napok teltek kiderült, hogy JunAh elutazott az ezen a kontinensen királyként uralkodó Öreg párduchoz, és mindent elmondott neki, szóról-szóra. YongGuk útjára bocsátotta, hogy mehet amerre lát. Szépen szólva.. Amikor a fiúval megtettük annak idején azt a bizonyos szabályszegést, a lány akkor is figyelt minket. Hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, ahogy végig nézi, amint mi.. Undorító egy ember... Elnézést, párduc. Mint minden nap, DaeHyun most is eljött, hogy bocsánatot kérjen. És, azóta persze megszakított mindenféle kapcsolatot a lánnyal.
 -Figyelj... -ült le mellém ágyamra. -Tényleg sajnálom... Ha tudtam volna, hogy ez lesz akkor...
 -Akkor mi..? Nem tudtad, hogy az, akit szeretsz becsap mindannyiunkat. Kicsit sem haragszom rád, érted?. Nem tehetsz arról, hogy így alakultak a dolgok... Megtörtént és kész, nem tudsz már rajta változtatni. -erőltettem egy mosolyt meggyötört arcomra.

  Az idő múlásával közelebb kerültünk egymáshoz a fiúval, egyfajta lelki társak lettünk. Hosszú, három hónap után Ő volt az első, aki egy őszinte mosolyt csalt ki belőlem. Viszont a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni a munkahelyemen. Egy-két elrontott cím, név.. Pár befejezetlen rendezvény, amik arra vártak, hogy végezzek a megszervezésükkel. Ki se látszottam a munkából. A főnököm arra hivatkozva, hogy nem akar elküldeni, mert sokat számítok a cégnek, és van tehetségem ehhez, jobbnak látta, ha csak simán lefokoz, így aztán odakerültem, ahonnan elindultam. Kevesebbet kellett bejárnom, ami most egy kisebb terhet vett le vállamról.

 -Francba... -fogtam fejemet kínomban.
Leguggoltam és elkezdtem egyesével felszedegetni a padlóról az előbb széttört üvegpohár darabjait. A lakás úgy nézett ki, mint ahova beütött az atom. Szégyelltem, hogy ennyire nem törődöm lettem és trehány, de... se erőm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy kitakarítsak. Marie-nak és a fiúknak pedig egyenesen megtiltottam, hogy ezt is megcsinálják helyettem, hiszen oly' sok mindenben segítettek már. Kimosták a szennyest, elmentek boltba, vagy pedig a lelkemet ápolták. Azt sem tudtam, hogyan hálálhatnám meg nekik...
 -Ssz...! -szisszentem fel, amikor egy szilánk a bőrömbe vésődött.
Kidobtam, amit idáig összeszedtem, majd halkan szipogva, könnyezve sétáltam el a kanapéig, amire lehuppantam mutatóujjamat szorongatva.
 -Annyira hiányzol... a hangod, érintéseid, régmúlt csókjaid.. minden kis rezzenésed....
Arcomat a pulóverem ujjával megtöröltem, épp akkor lépett be a bejárati ajtón barátnőm.
 -Megjöttem a bolt.. -ból... Istenem! Mi történt?! -eldobta a szatyrokat és egyenesen hozzám rohant. Letérdelt előttem, amiről az éppen szintén térdelő fiú jutott eszembe. Még több sós könny buggyant ki szemem sarkából.

 -Marie... -súgtam elhaló hangon. -Én ezt nem bírom. Megőrülök, ha még több napot kell nélküle eltöltenem...
 -Sh~
Szorosan magához húzott, fejemet pedig nyakhajlatába fúrtam. Hátamat kezdte simogatni nyugtatás képen, de nem használt túl sokat.

  Aznap éjjel, miután barátnőm álomba ringatott, furcsa képek szöktek fejembe. Egy sötét folyosón sétáltam, amikor váratlanul két kar fonódott körém, amik tulajdonosának illatát azonnal felismertem.
 -Zelo! -pördültem meg, hogy hozzá tudjak bújni.
Úgy szorongattam, mintha az életem múlva rajta, ami részben igaz is volt, mert a fiú az életemet jelentette nekem. Csak akkor engedtem el egy picit, hogy a szemeibe nézhessek. Gyönyörű íriszei a megszokott vörös színben pompáztak, de most sokkal élénkebben... Hirtelen arra riadtam fel, hogy iszonyatos hányingerem van. A fürdőbe rohantam és a wc fölé hajolva engedtem ki magamból gyomrom tartalmát. Mikor felálltam kicsit megszédültem, muszáj volt megkapaszkodnom az ajtó kilincsében. Azt hittem menten összeesek. Furcsálltam a dolgot, mert már egy ideje késett. Csak nem..? Áh, ne kombinálj! -veregettem fejbe magam.
  Másnap rávettem magam, hogy elmenjek a sarki gyógyszertárba. Otthon magamra zártam a fürdőszoba ajtaját. Percekig csak néztem a kis csomagot, majd nagy levegőt véve megcsináltam a tesztet. Türelmetlenül vártam, hogy végre meglegyen az eredmény. Aztán...
 -Mi a...?!

12. Egy szív próbája

Író pow

  A fiúk, JunAh és Marie megbeszélték YeonJi nemsokára elkövetkezendő szülinapját. YongGuk vállalta, hogy minden költséget fedez. DaeHyun és a barátnője a parti témáját tervezték meg. YoungJae beszerzett minden kis kelléket. HimChan ellenőrizte, hogy minden a terv szerint megy-e, s az ételt meg az italokat is ő rendelte meg. Zelo ügyelt arra, hogy a lány még véletlenül se szerezzen tudomást az ő kis szervezkedésükről. JongUp biztosította a zenét és segített YoungJae-nek. Marie keresett egy tökéletes helyszínt, ahol az egészet megvalósíthatják. Közben a lány szorgosan tanult internetről, és a fiúk segítségével koreait, hogy könnyebb legyen megérteniük egymást. Viszonylag minden simán zajlott, már csak alig egy rövid hét volt hátra, amikor ki nem derült, hogy a házat, ahol megrendezték volna a kis partit, már előttük lefoglalták. Pontosabban megvette egy gazdag ember, a felsőbb tízezerből.

Marie pow

6 nap a partiig...

 -Aigoo.. most mit tegyünk? -huppantam le csalódottan a kanapéra.
HimChan leült mellém és megborzolta a hajam. -Ez még nem a világ vége. Minden rendben lesz, és találunk majd egy másik helyet.
 -Nem hinném, hogy lesz ennél jobb ház. -szontyolódtam el.
 -Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk. -rakott az ölembe egy laptop-ot. -Szerintem azért nézz még szét, hátha... Hm? -mosolygott rám biztatóan.

 -Köszönöm oppa. -viszonoztam mosolyát.

Minden egyes oldalt átfutottam lehetséges helyek után kutatva, de nem ment olyan könnyen, mint azt gondoltam. Már esteledett, amikor rákattintottam még egy oldalra. A szemeim épphogy csak nem csukódtak le, és már sűrűn ásítoztam is. A többiek pedig már ott ahol éppen ültek elaludtak. Kanapé, annak karfája, bárszék, padló...
 -Akkor mára ez lesz az... utolsó. -szakította meg mondatomat egy ásítás.
Unottan tekertem le a ház képeihez, ám amikor megláttam őket rögtön kinyíltak a csipáim. -Ez az! -kiáltottam fel, mire a fiúk összerezzentek. -Igen, ez lesz az!
Mindenki körém gyűlt és megnézték. Összepacsiztak, majd csoportos ölelésben részesítettek. Egyszer csak egy puha érintést éreztem meg arcomon. A levegő megfagyott, és mindenki elhallgatott, csendben figyelt. Lassan odafordultam, s megpillantottam JongUp csillogó, barna szempárját.
 -Ő.. izé, szóval... Ügyes vagy. -fordult el, és tarkóját kezdte vakargatni kisfiús zavarában.
 -K.. köszönöm.
YongGuk és DaeHyun 'uuh'-zni kezdett, amire én csak mind a kettőnek leosztottam egy-egy tockost. Persze csak barátilag.

  Még aznap felhívtuk a tulajt, hogy biztosra menjünk. Kértünk időpontot is, hogy megnézhessük a terepet.
4 nap a partiig...

  Az út kocsival csupán egy óra hossza volt, és mikor odaértünk a szánkat azonnal eltátottuk. Eléggé modern, kétszintes ház volt, hatalmas ablakokkal. A tulajdonosa a bejáratnál várt minket, és miután körbenéztünk oda is adta a kulcsokat. Visszamentünk a városba és elhoztuk a megrendelt/vett cuccokat, azután vissza a házhoz. JunAh diktálta, hogy mi hova kerüljön, mi pedig megállás nélkül tologattuk a bútorokat. Másnap megvettük a fehér lufikat, amiket felaggatunk a nappaliban mindenhová. A többi díszt is felraktuk, amik a buli témájához híven mind fehérek, esetleg szürkék voltak. JongUp és YongGuk összeállította a zenéhez szükséges berendezést.
1 nap a partiig...
  A megrendelt ételeket kiszállították, mi pedig beraktuk azokat a hűtőbe, hogy ne romoljanak meg. Közben a hó is leesett, így még szebb és jobb összhatása volt az egésznek.
A parti napja...
  Lefizettünk egy taxist, hogy pontosan délután kettőre menjen a házhoz, ahol barátnőm lakik, és megadtuk neki a buli helyszínének címét, hogy oda fuvarozza el. YeonJi érkezése előtt még gyorsan átfutottuk az egészet, hogy minden rendben legyen.

YeonJi pow

  Mikor reggel felkeltem Marie nem volt sehol sem, ami meglehetősen aggasztott. Körbenéztem a lakásban, de nyomát sem láttam a lánynak. Vissza sétáltam a galériába, ahol a falba épített szekrényen találtam egy kis cetlit.

Vegyél egy pihentető fürdőt, és lazíts egy kicsit.
A fürdőszobában találsz egy fehér báli ruhát.
Vedd fel, és kettőkor menj a ház elé. Ott fog várni rád egy taxis.

Varázsolj el minket.....
Szeretettel: Zelo

  Itt meg mi folyik? Zsebre vágtam a papírt és a fürdőbe mentem. Tényleg ott volt a ruha, egy hozzá tartozó hajdísszel. Mosolyogva simítottam végig a hószín anyagon. Megfogtam és kivittem a nappaliba, nehogy vizes legyen. Kibújtam pizsamámból és beálltam a forró víz alá. Hallgatva Zelo utasítására lazítottam kicsit... nagyon. Félórán keresztül csak álltam, és hagytam, hogy a víz végig csordogáljon testemen. Majd utána fogtam a kókuszos samponom és megmostam vele a hajam. Úgy döntöttem jót tesz egy kis újítás, így lapockáig érő hajamat levágtam a vállamig. Picit sajnáltam a padlóra hulló hajtincseket, de végül is nem halok bele, ha pár centivel rövidebb lesz a frizurám. Magamra tekertem egy törölközőt, és a tükör elé beállva nekiálltam megszárítani hajkoronám. Miután végeztem hajsütővassal pár hullámot varázsoltam bele. Úgy döntöttem, hogy a fehérneműim közül előhalászom azt, amit különleges alkalmakra tartogattam. Azaz a fehér, csipkéset, aminek a melltartója pánt nélküli. A cipőim között kezdtem keresgélni, aztán megakadt a szemem egy fehér magassarkún. Felvettem a cipőt, majd a fehér ruhát is, aztán a tükör előtt a hajamba raktam a díszt. Az órára néztem. Hm.. még van egy órám. Addig elővettem a rejtett sminkjeimet. Lealapoztam arcomat, majd halványan egy kis barackos színű pirosítót vittem fel arccsontomra. Szemhéjtussal kihúztam a szememet, utána pilláimon végig szántottam szempillaspirállal. Egy kis ajakbalzsam, és kész is. Még egyszer rápillantottam a ketyegő tárgyra. Háromnegyed kettő... Utoljára végig néztem magamon, aztán felvettem egy bundás, szürke bolerót és lementem a utcára. Pár ember eléggé furcsán nézett rám, de nem érdekelt különösebben a reakciójuk a ruhámra. Kint, a járdán állva vettem csak észre milyen hideg is van, de szerencsére legalább a szél nem fújt, és sütött a nap is. Pont amikor összébb húztam magam megjelent egy taxi, benne egy fehér öltönybe öltözött sofőrrel. Kiszállt és kinyitotta nekem a kocsi hátsó ajtaját. Beültem, majd a sofőr is így tett. Beindította a motort és el is indultunk. Keresztül mentünk az egész városon, végül egy hófödte tájhoz értünk, ahol lekanyarodtunk. Egyenesen be az erdősbe. Szerencsére nem föld, hanem rendes út volt, így könnyen eljutottunk egy hatalmas, modern házhoz. Az autófeljárón megállt a jármű, az öltönyös kiszállt és miután kinyitotta az ajtót, jobb kezét felém nyújtva segített kiszállni. Meghajolt, majd visszaült és elhajtott. Megvártam míg a fák mögött eltűnik a taxi, aztán körbepillantottam. Mindent hó borított, amiken a lemenő nap sugarai fel-fel csillantak. Pár itt telelő madárka csipogását lehetett hallani, amik éppen a fehér fák ágain ugráltak. Mélyet sóhajtottam, leheletem pedig megfagyott mikor találkozott a kinti hideg levegővel, ezzel párát képezve. Egyszeriben két meleg kart éreztem meg oldalamon, majd egy állat a vállamon.
 -Gyönyörű vagy. -suttogta a kékség, miközben arcát hajamba fúrta.

Lassan megfordultam, hogy szemeibe tudjak nézni. Teljes egészében fehérben pompázott, ami személyem szerint nagyon jól állt neki. Felém nyújtotta bal karját, hogy beletudjak karolni, majd komótosan a ház felé kezdtünk sétálni, ahol felmentünk az emeletre. A többiek szintén talpig fehérben voltak. YongGuk a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt, aztán ők is a kezükbe vettek egyet-egyet az átlátszó nedűből. JongUp a hifihez sétált és beindította.

Huh Gak - The Person Who Love Me

 -Boldog tizennyolcadikat YeonJi. -emelte fel poharát Marie. Istenem, teljesen kiment a fejemből, hogy ma van a szülinapom...
Mindenki koccintott mindenkivel, s lehúztuk a pezsgőt. Odajött hozzám JunAh, és beszélgetni kezdtünk. Arról, hogy Ő hogyan talált rá DaeHyun-ra, és hogy, miként lett belőle az ami. Szóba jött az is, hogy én, hogy kerültem ide, Dél-Koreába. Egyszer csak beállt egy kisebb csend, amit a lány egy számomra hihetetlen mondattal szakított meg.
 -Ugye tudod, hogy Zelo csak kihasznál? -kortyolt bele italába.
 -Ezzel mire célzol? -néztem rá kérdőn.
 -Ő csak azért tart téged, hogy letudja valakin vezetni a testi vágyait. És őszintén.. nem te vagy az első ilyen a számára. -vigyorgott tovább.
 -Tessék? -épp hogy csak nem nyeltem félre a nyálam.
 -Jobb ha ezzel tisztában vagy. -nézett végül egyenesen a szememben, majd odasétált barátjához.
Olyan hihetőnek hangzott, de... valahogy mégsem tudom, hogy megbízzak-e benne. Percekig rágódtam még azon, amit mondott, de elűztem a rossz gondolatokat. Nem akartam mindenfélét összekombinálni.

  A következő pillanatban mindenki elhallgatott, a zene elhalkult, és a többiek félkört formázva gyűltek körém. Zelo elém lépett, és... letérdelt. Íriszei csillogtak a boldogságtól, majd előhúzott a nadrágja zsebéből egy kis, fekete ékszerdobozt. Lassan felnyitotta, a szemeim pedig elkerekedtek. Egy eljegyzési gyűrű lapult benne, amit apró kövek díszítettek.
 -Seo YeonJi... hozzám jönnél?
Szívem szerint a nyakába ugrottam volna, azonban... a párduclány bogarat ültetett a fülembe. Ellepték az elmém mindenféle gondolatok, képzelgések. Az agyam mindenáron megpróbálta elhitetni velem, amit JunAh mondott. Szemeimbe könnyek gyűltek és ellöktem a fiú kezét. Megfogtam a ruhám és rohanni kezdtem ki a házból. Arcomon patakokban folytak a sós cseppek. Már levegőt is alig kaptam. Kint megtorpantam hirtelen, de amikor meghallottam magam mögött a fiú hangját, azonnal berohantam a sűrű erdőbe. Két gyönge kezemmel markolásztam fehér ruhám anyagát, úgy futottam tovább. Egyre több, s több öreg fenyő mellett suhantam el, még beljebb jutva ezzel a rengetegbe. Egy pillanatra hátra néztem. Havon és fákon kívül már mást nem láttam. Megkönnyebbülve próbáltam rendbe hozni szabálytalan légzésem, majd lassan gyalogolni kezdtem, kiutat keresve. Nem sokkal később elértem egy fa hídhoz, ami egy befagyott patak felett ívelt át. Lassan kezdtem lépdelni rajta, miközben magam elé meredtem. Nem tudtam visszatartani, megállás nélkül sírtam tovább. Hirtelen morgást hallottam meg pár méterre magam előtt. A fejem azonnal a hang irányába kaptam. Pontosan ott állt előttem Zelo hópárduc alakban. Mélyen szemeibe néztem.
 -Kérlek,... ne higgy neki. -kérlelt.
Hátrálni kezdtem, és majdnem ismét futásnak eredtem, amikor egy pisztoly éles hangja kezdett visszhangozni a fák között. Óvatosan hátra pillantottam, azonban amit megláttam még álmaimban sem mertem elképzelni. A nagymacska a hóban feküdt, amit kezdett beteríteni vörös vére. A szívem kihagyott egy ütemet. A fiúhoz rohantam, és mellé térdeltem. Lassan felé nyújtottam a kezem. Mellkasa egyáltalán nem mozgott, amitől kezdett eluralkodni rajtam a rémület. Rázogatni kezdtem élettelen testét, de Ő meg se mozdult. Óráknak tűnő percekig próbálkoztam még, hasztalanul.
 -Könyörgöm JunHong, ne szórakozz velem. Ne merj itt hagyni. Hallod...? -suttogtam a fagyott levegőbe rekedtes hangon. -Ne halj meg, kérlek! Zelo...!! -kiáltottam reményvesztetten.

Prológus

Egy sűrű, hófödte erdőben futott a végzete elől. Hosszú, fehér ruhája anyagát két gyönge kezével markolta, úgy suhant el egy-egy öreg fenyő mellett.

Egy pillanatra hátra nézett, s már a havon és a fákon kívül mást nem látott. Megkönnyebbülve próbálta rendbe hozni szabálytalan légzését, majd lassan gyalogolni kezdett. Ki a rengetegből...

Nem sokkal később elért egy fa hídhoz, ami egy befagyott kis patak felett ívelt át. Lassan lépdelt rajta, miközben maga elé meredt. Hirtelen morgást hallott pár méterre maga előtt, mire azonnal felkapta a fejét.
A végzete pontosan ott állt előtte. Ez a végzet pedig... egy hópárduc volt.

Mélyen nézett bele a nagymacska vöröslő íriszeibe, amik furcsa mód nyugodtságot, és melegséget árasztottak.
Azonban a rémület még így is eluralkodott rajta. Hátrálni kezdett, majd ismét futásnak eredt....

Próbált menekülni, de hasztalanul. Üldözte a sors Seo Yon-Ji-t, és nem tudott megszökni előle.