Pár másodpercig még a végpózban néztünk egymás szemébe, és a másik arcába lihegtünk, megpróbálva szabályozni szapora légzésünket. Tisztán látszott íriszeiben a vágy valami után, aztán arcával közeledni kezdett, míg végül lecsukta pilláit és ajkaink találkoztak. Nem csinált semmit, nem mozdult, csak éppen hogy hozzáérintette párnáit az enyémhez. Jóleső, és egyben furcsa melegség járt árt. A gyomromban, mintha ezernyi kis pillangó repdesett volna. És, ennek tetejében még nem elég, hogy eleve rohamosan vert a szívem, most viszont már szabályszerűen dübörgött, ki akart törni a helyéről. Hirtelen levegőt sem tudtam venni. Mintha egy örvény szippantott volna be. Közelebb hajoltam és harapdálni kezdtem ajkait, mire belemosolygott a csókba. Egy köd fátyolszerűen lepte el elmémet, ami miatt nem tudtam uralkodni magamon. Többet, s többet akartam...
A mámorító pillanatból csak akkor ébredtünk fel, amikor hatalmas ujjongásra, tapsolásra lettünk figyelmesek. A köd elillant és körbe pillantottam. Amikor eljutott a tudatomig, hogy az imént mit csináltunk, ellöktem magamtól a fiút és hajammal próbáltam eltakarni vöröslő arcomat. Zelo csak lehajtotta a fejét és a tarkóját kezdte el kisfiús zavarában vakargatni. Gyorsan meghajoltunk, majd lerohantunk a kis színpadról és felkonferálták az Akadémia tanárait. Bocsánatot akartam kérni táncpartneremtől, azonban az eltűnt és színét sem láttam sehol...
Zelo pow
Kisétáltam a színpad mögül, egyenest a közönségtől nem messze álló személyhez, akit félre húztam, hogy kis beszélgetésünket senki se hallhassa.
-Mit keresel itt? -vontam kérdőre.
-Fontos neked az lány, igazam van? -nézett ki mögülem és YeonJi-t kezdte bámulni.
-Nem válaszoltál a kérdésemre! Miért jöttél?!
Tovább leste YeonJi-t, ami kezdte felnyomni bennem a pumpát. -Hm?! -vicsorítottam rá, mire végre rám emelte tekintetét.
-Nyugi, nem mondom el a többieknek. -mosolygott ártatlanul. -Hogy titkon egy emberlányra pazarlod az idődet.
Az ütő megállt bennem. -Honnan tudsz róla...? -halkultam el.
-Ugyan már... -nevetett. -Lesüt rólad, hogy odáig meg vissza vagy érte. Nem volt nehéz rájönnöm... És az a csók~
Átölelte magát és hangosan cuppogni kezdett a levegőbe. Abban a pillanatban azt hittem megfojtom, ha nem lenne Daehyun barátnője. De, erőt vettem magamon és szó nélkül elviharzottam onnan. A távolból még hallani lehetett, ahogy a szánalmas poénján nevet egy sort.
Sötétedés előtt még elmentem YeonJi lakására. Amikor az ajtón beléptem megpillantottam a lányt, ahogy az éppen a laptopját bújja a konyhapulton ülve. Ledobtam a cipőmet és a kabátomat, aztán odasétáltam hozzá.
-Nézd, én sa... -pattantam fel mellé, és bocsánatot próbáltam kérni, de ő félbeszakított.
Lecsuktam a gépem, aztán szemeibe néztem és végig simítottam karján. Hiába bántott, hogy csak úgy eltűnt, akkor sem tudtam rá haragudni valahogy.
-Nem kell bocsánatot kérned. Biztos valami fontos dolgod akadt, hogy el kellett menned. Megértem...
Sajnálkozón lehajtotta a fejét, aztán egy mosoly varázsolt arcára és rám pillantott. -De képzeld, hoztam neked valamit.
A kabátjához sétált, azután úgy jött vissza, hogy valamit a háta mögött elrejtett. Kíváncsi lettem.
-Mi az ott? -mutattam mögé.
-Hm? Micsoda? Én nem látok semmit. -nézett körbe meglepettséget imitálva.
-Az, ott... a kezedben. -ugrottam le és a kis dobozkáért nyúltam, de elhúzta előlem.
-Ja, hogy ez~
-Igen. Tudni szeretném mi az.
-Mindent a maga idejében. -nyújtotta rám a nyelvét.
-Úgy is az enyém, szóval ide vele!
Csípőre vágtam a kezeimet és a lábammal dobolni kezdtem. Csodálkozva nézett rám, aztán kuncogni kezdett.
-Mi olyan vicces? Ha?
A kuncogásból végül vihorászás lett, amit kihasználva megkíséreltem elvenni a dobozt, de hirtelen elhallgatott és a feje felé emelte.
-Nem-nem. Még nem kapod meg.
-De miért? És, egyébként is... Miért vagy ilyen magas? -puffogtam.
Lábujjhegyre állva nyújtózkodtam, hogy elérjem a kis tárgyat, de még így is túl magasan volt.
-Na~ Add ide~
Ugrálni kezdtem, viszont véletlenül sikerült a fiú lábára ugornom, amitől mindketten megcsúsztunk és a földön kötöttünk ki. Pontosabban csak ő, én pedig rajta. A vészes közelségtől meglepődötten néztünk egymás szemébe. Kirázott a hideg és libabőrös lettem, amikor forró lehelete pőre bőrömhöz ért. Gyorsan kivettem a kezéből a dobozt, mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem. Ledobtam magam a kanapéra és bontogatni kezdtem a csomagot. Zelo pár perc múltán végre felkelt a padlóról és leült elém törökülésben.
-Khm.. remélem tetszeni fog.
Levettem a doboz tetejét és eltátottam a számat. Teli volt kagyló alakú belga pralinével. -A kedvenc csokim! Honnan tudtad?!
-Az legyen az én titkom. -kacsintott.
Kivettem egyet és beleharaptam. A számban olvadni kezdett csokoládé, mire hosszan kifújtam a levegőt és hátradőltem csukott szemekkel.
-Utállak. -nyammogtam tovább.
Kuncogott egy sort a reakciómon, aztán ismét megszólalt. -Van még valami.
-És micsoda? -pillantottam rá fél szemmel.
-A pralinék alatt megtalálod.
Gyorsan visszatornáztam magam ülésbe, aztán széttúrtam a kis kagylókat. Egy mini, masnizott szatyorka volt benne. Félre raktam a dobozt, és kikötöttem a csomagocskát. Annyira őszintén meglepődtem, hogy elakadt a lélegzetem. Kivettem az ezüst tárgyat és ujjaimat végig vezettem rajta. Szemembe akaratlanul is könny szökött, de ez most örömömben volt. Egy ehhez hasonló medalionos karkötőt kaptam anyukámtól még kiskoromban, amikor betöltöttem a hatodik életévemet. Miután meghalt semmi áron nem bírták leszedni rólam. És, amikor már kicsi volt rám, akkor is mindig nálam volt. Egészen addig amíg egy napon el nem tűnt. Most pedig...
-Olyan egy bőgő masina vagyok... -töröltem meg kézfejemmel víz áztatta arcomat.
-Héj, valami baj van? Nem tetszik? -rakta Zelo kezét a combomra, és aggódóan vizslatott.
-De, tetszik... Imádom....
-Akkor mi a..
Egy csókkal hallgattattam el. Köszönöm Choi JunHong... Köszönöm....
-Mit keresel itt? -vontam kérdőre.
-Fontos neked az lány, igazam van? -nézett ki mögülem és YeonJi-t kezdte bámulni.
-Nem válaszoltál a kérdésemre! Miért jöttél?!
Tovább leste YeonJi-t, ami kezdte felnyomni bennem a pumpát. -Hm?! -vicsorítottam rá, mire végre rám emelte tekintetét.
-Nyugi, nem mondom el a többieknek. -mosolygott ártatlanul. -Hogy titkon egy emberlányra pazarlod az idődet.
Az ütő megállt bennem. -Honnan tudsz róla...? -halkultam el.
-Ugyan már... -nevetett. -Lesüt rólad, hogy odáig meg vissza vagy érte. Nem volt nehéz rájönnöm... És az a csók~
Átölelte magát és hangosan cuppogni kezdett a levegőbe. Abban a pillanatban azt hittem megfojtom, ha nem lenne Daehyun barátnője. De, erőt vettem magamon és szó nélkül elviharzottam onnan. A távolból még hallani lehetett, ahogy a szánalmas poénján nevet egy sort.
Sötétedés előtt még elmentem YeonJi lakására. Amikor az ajtón beléptem megpillantottam a lányt, ahogy az éppen a laptopját bújja a konyhapulton ülve. Ledobtam a cipőmet és a kabátomat, aztán odasétáltam hozzá.
-Nézd, én sa... -pattantam fel mellé, és bocsánatot próbáltam kérni, de ő félbeszakított.
YeonJi pow
Lecsuktam a gépem, aztán szemeibe néztem és végig simítottam karján. Hiába bántott, hogy csak úgy eltűnt, akkor sem tudtam rá haragudni valahogy.-Nem kell bocsánatot kérned. Biztos valami fontos dolgod akadt, hogy el kellett menned. Megértem...
Sajnálkozón lehajtotta a fejét, aztán egy mosoly varázsolt arcára és rám pillantott. -De képzeld, hoztam neked valamit.
A kabátjához sétált, azután úgy jött vissza, hogy valamit a háta mögött elrejtett. Kíváncsi lettem.
-Mi az ott? -mutattam mögé.
-Hm? Micsoda? Én nem látok semmit. -nézett körbe meglepettséget imitálva.
-Az, ott... a kezedben. -ugrottam le és a kis dobozkáért nyúltam, de elhúzta előlem.
-Ja, hogy ez~
-Igen. Tudni szeretném mi az.
-Mindent a maga idejében. -nyújtotta rám a nyelvét.
-Úgy is az enyém, szóval ide vele!
Csípőre vágtam a kezeimet és a lábammal dobolni kezdtem. Csodálkozva nézett rám, aztán kuncogni kezdett.
-Mi olyan vicces? Ha?
A kuncogásból végül vihorászás lett, amit kihasználva megkíséreltem elvenni a dobozt, de hirtelen elhallgatott és a feje felé emelte.
-Nem-nem. Még nem kapod meg.
-De miért? És, egyébként is... Miért vagy ilyen magas? -puffogtam.
Lábujjhegyre állva nyújtózkodtam, hogy elérjem a kis tárgyat, de még így is túl magasan volt.
-Na~ Add ide~
Ugrálni kezdtem, viszont véletlenül sikerült a fiú lábára ugornom, amitől mindketten megcsúsztunk és a földön kötöttünk ki. Pontosabban csak ő, én pedig rajta. A vészes közelségtől meglepődötten néztünk egymás szemébe. Kirázott a hideg és libabőrös lettem, amikor forró lehelete pőre bőrömhöz ért. Gyorsan kivettem a kezéből a dobozt, mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem. Ledobtam magam a kanapéra és bontogatni kezdtem a csomagot. Zelo pár perc múltán végre felkelt a padlóról és leült elém törökülésben.
-Khm.. remélem tetszeni fog.
Levettem a doboz tetejét és eltátottam a számat. Teli volt kagyló alakú belga pralinével. -A kedvenc csokim! Honnan tudtad?!
-Az legyen az én titkom. -kacsintott.
Kivettem egyet és beleharaptam. A számban olvadni kezdett csokoládé, mire hosszan kifújtam a levegőt és hátradőltem csukott szemekkel.
-Utállak. -nyammogtam tovább.
Kuncogott egy sort a reakciómon, aztán ismét megszólalt. -Van még valami.
-És micsoda? -pillantottam rá fél szemmel.
-A pralinék alatt megtalálod.
Gyorsan visszatornáztam magam ülésbe, aztán széttúrtam a kis kagylókat. Egy mini, masnizott szatyorka volt benne. Félre raktam a dobozt, és kikötöttem a csomagocskát. Annyira őszintén meglepődtem, hogy elakadt a lélegzetem. Kivettem az ezüst tárgyat és ujjaimat végig vezettem rajta. Szemembe akaratlanul is könny szökött, de ez most örömömben volt. Egy ehhez hasonló medalionos karkötőt kaptam anyukámtól még kiskoromban, amikor betöltöttem a hatodik életévemet. Miután meghalt semmi áron nem bírták leszedni rólam. És, amikor már kicsi volt rám, akkor is mindig nálam volt. Egészen addig amíg egy napon el nem tűnt. Most pedig...
-Olyan egy bőgő masina vagyok... -töröltem meg kézfejemmel víz áztatta arcomat.
-Héj, valami baj van? Nem tetszik? -rakta Zelo kezét a combomra, és aggódóan vizslatott.
-De, tetszik... Imádom....
-Akkor mi a..
Egy csókkal hallgattattam el. Köszönöm Choi JunHong... Köszönöm....
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése