YeonJi pow
Mellkasa egyáltalán nem mozgott, amitől kezdett eluralkodni rajtam a rémület. Rázogatni kezdtem élettelen testét, de Ő meg se mozdult. Óráknak tűnő percekig próbálkoztam még, hasztalanul.
-Könyörgöm JunHong, ne szórakozz velem. Ne merj itt hagyni. Hallod...? -suttogtam a fagyott levegőbe rekedtes hangon. -Ne halj meg, kérlek! Zelo...!! -kiáltottam reményvesztetten.
Mintha csak álmodtam volna az egészet, nem akartam elhinni. Ez nem lehet igaz... ez nem a valóság! Kétségbeesetten rázogattam a párducot, de az meg sem mozdult. Azt hittem ennél jobban nem is sírhatnék, de kiapadhatatlanul folytak a könnyeim, miközben a hóban térdeltem. Fehér ruhámon ott csillogott a vére...
-Szeretlek, hallod?! -szorítottam össze pilláim.
Hirtelen karok ragadtak meg, amik elhúztak a fiútól. Minden erőmmel ellenkeztem, ficánkoltam elragadóim karmai között. Azon voltam, hogy vissza juthassak Zelo-hoz, de nem hagytak. Egyszer csak a fák rejtekéből előlépett pár piros csuklyás alak, köztük néhány párduccal. Egyikük egy puskát tartott a kezében. Ő volt az... Biztosra vettem, hogy az az alak lőtte le szerelmem. A csuklyásokból egy felfedte magát előttem. Alaposan megnéztem magamnak. Markáns arcvonásait és vörösen izzó szemei, ében fekete, vállig érő haj keretezte.
-El kell tűnnünk. -hallottam meg magam mögül YongGuk mély hangját.
HimChan és YoungJae továbbra is erősen tartott maga mellett. Megindultunk a rengetegbe, azonban JunAh nem mozdult előbbi helyéről.
-Gyere már..! Nem hallottad? Mennünk kell! -kiáltotta oda neki DaeHyun, de a lány továbbra is csak egy helyben állt, majd megindult a csuklyások felé.
-Mi a fenét művelsz?! -rivallt rá a fiú.
JunAh hátra fordult és egy bocsánatkérő pillantást küldött barátja felé, végül rám nézett és elfintorodott.
-Áruló!! -ordítottam torkom szakadtából. -Tűnj a Pokol mélyére! -kezdtem el ismét ficánkolni.
HimChan kezei közül kicsúszott a karom, de YoungJae még időben visszarántott, mielőtt szétszaggattam volna azt a libát. Egyenesen a fiú mellkasának ütköztem, aztán kitéptem magam a szorításból és ruhámat szorosan markolva kezdtem trappolni a hóban, vissza a házhoz. Mikor odaértem megálltam, pár perc múltán utolértek a többiek, viszont a leader ott maradt. DaeHyun rám terítette zakóját, s sajnálkozón a földet kezdte bámulni.
-Annyira sajnálom...
Magához húzott és megölelt. Az időközben felszáradt sós cseppjeim megint utat találtak.
-Kérlek, vigyetek haza. -nyögtem erőtlenül.
Teljesen magamba roskadtam, befordultam és napokon, hónapokon keresztül kerültem mindenki társaságát. A lakásból is csak akkor tettem ki a lábam, ha munkába kellett mennem. Táncra sem jártam be. Nem tudtam volna átlépni az Akadémia küszöbét, azzal a tudattal élve, hogy mennyi emlékem fűződik Zeloval kapcsolatban ehhez a helyhez. Amikor végkimerültségig hajszoltam magam a tánccal... Amikor először táncoltuk párban, és amikor folyton a bemutatóra gyakoroltunk... Könnybe lábadt szemmel mosolyogtam meg a hirtelen jött emlékrohamot. Ilyenkor éreztem csak igazán mennyire magamra maradtam ebben a nagy világban. Marie sokszor próbált meg elráncigálni valahová, ha nem is konkrétan bulizni, vagy étterembe menni, de legalább sétálni. Valahogy mégsem tudtam emberek közé menni. Még a szüleim levelére sem válaszoltam, csak valamelyik félreeső sarokba hajítottam őket kibontatlanul. Úgy járkáltam a lakásban, akár egy zombi. Minden életkedv, és erő kiszállt belőlem. Nem voltam önmagam. A fiúk is, legfőképpen DaeHyun, jó baráthoz híven megpróbálkozott pár vigasztalással, apró ajándékokkal, s néhány kiruccanást is szerveztek. Én azonban a takaró melegje alól utasítottam el mindent, hátat fordítva nekik.
Ahogy a napok teltek kiderült, hogy JunAh elutazott az ezen a kontinensen királyként uralkodó Öreg párduchoz, és mindent elmondott neki, szóról-szóra. YongGuk útjára bocsátotta, hogy mehet amerre lát. Szépen szólva.. Amikor a fiúval megtettük annak idején azt a bizonyos szabályszegést, a lány akkor is figyelt minket. Hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, ahogy végig nézi, amint mi.. Undorító egy ember... Elnézést, párduc. Mint minden nap, DaeHyun most is eljött, hogy bocsánatot kérjen. És, azóta persze megszakított mindenféle kapcsolatot a lánnyal.
-Figyelj... -ült le mellém ágyamra. -Tényleg sajnálom... Ha tudtam volna, hogy ez lesz akkor...
-Akkor mi..? Nem tudtad, hogy az, akit szeretsz becsap mindannyiunkat. Kicsit sem haragszom rád, érted?. Nem tehetsz arról, hogy így alakultak a dolgok... Megtörtént és kész, nem tudsz már rajta változtatni. -erőltettem egy mosolyt meggyötört arcomra.
-Szeretlek, hallod?! -szorítottam össze pilláim.
Hirtelen karok ragadtak meg, amik elhúztak a fiútól. Minden erőmmel ellenkeztem, ficánkoltam elragadóim karmai között. Azon voltam, hogy vissza juthassak Zelo-hoz, de nem hagytak. Egyszer csak a fák rejtekéből előlépett pár piros csuklyás alak, köztük néhány párduccal. Egyikük egy puskát tartott a kezében. Ő volt az... Biztosra vettem, hogy az az alak lőtte le szerelmem. A csuklyásokból egy felfedte magát előttem. Alaposan megnéztem magamnak. Markáns arcvonásait és vörösen izzó szemei, ében fekete, vállig érő haj keretezte.
-El kell tűnnünk. -hallottam meg magam mögül YongGuk mély hangját.
HimChan és YoungJae továbbra is erősen tartott maga mellett. Megindultunk a rengetegbe, azonban JunAh nem mozdult előbbi helyéről.
-Gyere már..! Nem hallottad? Mennünk kell! -kiáltotta oda neki DaeHyun, de a lány továbbra is csak egy helyben állt, majd megindult a csuklyások felé.
-Mi a fenét művelsz?! -rivallt rá a fiú.
JunAh hátra fordult és egy bocsánatkérő pillantást küldött barátja felé, végül rám nézett és elfintorodott.
-Áruló!! -ordítottam torkom szakadtából. -Tűnj a Pokol mélyére! -kezdtem el ismét ficánkolni.
HimChan kezei közül kicsúszott a karom, de YoungJae még időben visszarántott, mielőtt szétszaggattam volna azt a libát. Egyenesen a fiú mellkasának ütköztem, aztán kitéptem magam a szorításból és ruhámat szorosan markolva kezdtem trappolni a hóban, vissza a házhoz. Mikor odaértem megálltam, pár perc múltán utolértek a többiek, viszont a leader ott maradt. DaeHyun rám terítette zakóját, s sajnálkozón a földet kezdte bámulni.
-Annyira sajnálom...
Magához húzott és megölelt. Az időközben felszáradt sós cseppjeim megint utat találtak.
-Kérlek, vigyetek haza. -nyögtem erőtlenül.
Teljesen magamba roskadtam, befordultam és napokon, hónapokon keresztül kerültem mindenki társaságát. A lakásból is csak akkor tettem ki a lábam, ha munkába kellett mennem. Táncra sem jártam be. Nem tudtam volna átlépni az Akadémia küszöbét, azzal a tudattal élve, hogy mennyi emlékem fűződik Zeloval kapcsolatban ehhez a helyhez. Amikor végkimerültségig hajszoltam magam a tánccal... Amikor először táncoltuk párban, és amikor folyton a bemutatóra gyakoroltunk... Könnybe lábadt szemmel mosolyogtam meg a hirtelen jött emlékrohamot. Ilyenkor éreztem csak igazán mennyire magamra maradtam ebben a nagy világban. Marie sokszor próbált meg elráncigálni valahová, ha nem is konkrétan bulizni, vagy étterembe menni, de legalább sétálni. Valahogy mégsem tudtam emberek közé menni. Még a szüleim levelére sem válaszoltam, csak valamelyik félreeső sarokba hajítottam őket kibontatlanul. Úgy járkáltam a lakásban, akár egy zombi. Minden életkedv, és erő kiszállt belőlem. Nem voltam önmagam. A fiúk is, legfőképpen DaeHyun, jó baráthoz híven megpróbálkozott pár vigasztalással, apró ajándékokkal, s néhány kiruccanást is szerveztek. Én azonban a takaró melegje alól utasítottam el mindent, hátat fordítva nekik.
Ahogy a napok teltek kiderült, hogy JunAh elutazott az ezen a kontinensen királyként uralkodó Öreg párduchoz, és mindent elmondott neki, szóról-szóra. YongGuk útjára bocsátotta, hogy mehet amerre lát. Szépen szólva.. Amikor a fiúval megtettük annak idején azt a bizonyos szabályszegést, a lány akkor is figyelt minket. Hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, ahogy végig nézi, amint mi.. Undorító egy ember... Elnézést, párduc. Mint minden nap, DaeHyun most is eljött, hogy bocsánatot kérjen. És, azóta persze megszakított mindenféle kapcsolatot a lánnyal.
-Figyelj... -ült le mellém ágyamra. -Tényleg sajnálom... Ha tudtam volna, hogy ez lesz akkor...
-Akkor mi..? Nem tudtad, hogy az, akit szeretsz becsap mindannyiunkat. Kicsit sem haragszom rád, érted?. Nem tehetsz arról, hogy így alakultak a dolgok... Megtörtént és kész, nem tudsz már rajta változtatni. -erőltettem egy mosolyt meggyötört arcomra.
Az idő múlásával közelebb kerültünk egymáshoz a fiúval, egyfajta lelki társak lettünk. Hosszú, három hónap után Ő volt az első, aki egy őszinte mosolyt csalt ki belőlem. Viszont a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni a munkahelyemen. Egy-két elrontott cím, név.. Pár befejezetlen rendezvény, amik arra vártak, hogy végezzek a megszervezésükkel. Ki se látszottam a munkából. A főnököm arra hivatkozva, hogy nem akar elküldeni, mert sokat számítok a cégnek, és van tehetségem ehhez, jobbnak látta, ha csak simán lefokoz, így aztán odakerültem, ahonnan elindultam. Kevesebbet kellett bejárnom, ami most egy kisebb terhet vett le vállamról.
-Francba... -fogtam fejemet kínomban.
Leguggoltam és elkezdtem egyesével felszedegetni a padlóról az előbb széttört üvegpohár darabjait. A lakás úgy nézett ki, mint ahova beütött az atom. Szégyelltem, hogy ennyire nem törődöm lettem és trehány, de... se erőm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy kitakarítsak. Marie-nak és a fiúknak pedig egyenesen megtiltottam, hogy ezt is megcsinálják helyettem, hiszen oly' sok mindenben segítettek már. Kimosták a szennyest, elmentek boltba, vagy pedig a lelkemet ápolták. Azt sem tudtam, hogyan hálálhatnám meg nekik...
-Ssz...! -szisszentem fel, amikor egy szilánk a bőrömbe vésődött.
Kidobtam, amit idáig összeszedtem, majd halkan szipogva, könnyezve sétáltam el a kanapéig, amire lehuppantam mutatóujjamat szorongatva.
-Annyira hiányzol... a hangod, érintéseid, régmúlt csókjaid.. minden kis rezzenésed....
Arcomat a pulóverem ujjával megtöröltem, épp akkor lépett be a bejárati ajtón barátnőm.
-Megjöttem a bolt.. -ból... Istenem! Mi történt?! -eldobta a szatyrokat és egyenesen hozzám rohant. Letérdelt előttem, amiről az éppen szintén térdelő fiú jutott eszembe. Még több sós könny buggyant ki szemem sarkából.
Leguggoltam és elkezdtem egyesével felszedegetni a padlóról az előbb széttört üvegpohár darabjait. A lakás úgy nézett ki, mint ahova beütött az atom. Szégyelltem, hogy ennyire nem törődöm lettem és trehány, de... se erőm, se kedvem nem volt ahhoz, hogy kitakarítsak. Marie-nak és a fiúknak pedig egyenesen megtiltottam, hogy ezt is megcsinálják helyettem, hiszen oly' sok mindenben segítettek már. Kimosták a szennyest, elmentek boltba, vagy pedig a lelkemet ápolták. Azt sem tudtam, hogyan hálálhatnám meg nekik...
-Ssz...! -szisszentem fel, amikor egy szilánk a bőrömbe vésődött.
Kidobtam, amit idáig összeszedtem, majd halkan szipogva, könnyezve sétáltam el a kanapéig, amire lehuppantam mutatóujjamat szorongatva.
-Annyira hiányzol... a hangod, érintéseid, régmúlt csókjaid.. minden kis rezzenésed....
Arcomat a pulóverem ujjával megtöröltem, épp akkor lépett be a bejárati ajtón barátnőm.
-Megjöttem a bolt.. -ból... Istenem! Mi történt?! -eldobta a szatyrokat és egyenesen hozzám rohant. Letérdelt előttem, amiről az éppen szintén térdelő fiú jutott eszembe. Még több sós könny buggyant ki szemem sarkából.
-Marie... -súgtam elhaló hangon. -Én ezt nem bírom. Megőrülök, ha még több napot kell nélküle eltöltenem...-Sh~
Szorosan magához húzott, fejemet pedig nyakhajlatába fúrtam. Hátamat kezdte simogatni nyugtatás képen, de nem használt túl sokat.
Aznap éjjel, miután barátnőm álomba ringatott, furcsa képek szöktek fejembe. Egy sötét folyosón sétáltam, amikor váratlanul két kar fonódott körém, amik tulajdonosának illatát azonnal felismertem.
-Zelo! -pördültem meg, hogy hozzá tudjak bújni.
Úgy szorongattam, mintha az életem múlva rajta, ami részben igaz is volt, mert a fiú az életemet jelentette nekem. Csak akkor engedtem el egy picit, hogy a szemeibe nézhessek. Gyönyörű íriszei a megszokott vörös színben pompáztak, de most sokkal élénkebben... Hirtelen arra riadtam fel, hogy iszonyatos hányingerem van. A fürdőbe rohantam és a wc fölé hajolva engedtem ki magamból gyomrom tartalmát. Mikor felálltam kicsit megszédültem, muszáj volt megkapaszkodnom az ajtó kilincsében. Azt hittem menten összeesek. Furcsálltam a dolgot, mert már egy ideje késett. Csak nem..? Áh, ne kombinálj! -veregettem fejbe magam.
Másnap rávettem magam, hogy elmenjek a sarki gyógyszertárba. Otthon magamra zártam a fürdőszoba ajtaját. Percekig csak néztem a kis csomagot, majd nagy levegőt véve megcsináltam a tesztet. Türelmetlenül vártam, hogy végre meglegyen az eredmény. Aztán...
-Mi a...?!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése