8. Megnyílás

 -Olyan egy bőgő masina vagyok... -töröltem meg kézfejemmel víz áztatta arcomat.
 -Héj, valami baj van? Nem tetszik? -rakta Zelo kezét a combomra, és aggódóan vizslatott.
 -De, tetszik... Imádom....
 -Akkor mi a..
Egy csókkal hallgattattam el. Köszönöm Choi JunHong... Köszönöm....

  Miután elhúzódtunk vörösen izzó szemeibe pillantottam, amik el voltak homályosulva a bennük lakozó vágytól. Tekintete ajkamra tévedt, amire nyomott egy gyors puszit, majd mosolyogva letörölte feltörő könnycseppjeim. Egyfajta furcsa érzés járta át testemet, valami megmoccant bennem. Kétség sem férhet hozzá, hogy vonzódom ehhez a fiúhoz, és amikor a közelében vagyok a szívem hevesen kezd el verni, már-már a hátamon dübörög. Mintha.. kedvelném. Az biztos, hogy még nem szeretem, de... valahogy mégis. Még magam sem tudom igazán....

  Aznap este sikerült megnyílnom Zelo-nak, és elmeséltem neki az életemet, és hogy miért sírtam nemrég. A kis történet végére érve szipogni kezdtem, mire a fiú magához ölelt, ezzel megnyugtatva. Egészen addig beszélgettünk, amíg fáradtan el nem dőltem és a fejem a vállán állapodott meg. Mikor eljött a reggel, csukott szemmel a fiú helyét kezdtem tapogatni. A mellettem lévő hely még kissé meleg volt, így megkönnyebbülve nyitottam ki pilláimat. A plafont kezdtem el bámulni, kezemet pedig kinyújtottam és sorjában megnézegettem a hat kis medaliont. Egy kulcs, egy szív, egy hangjegy, egy pár balett cipő, egy szárny, és egy dobó kocka... Lépteket hallottam a lépcső felől, mikor odanéztem egy kékség nézett vissza rám, egy tálcával a kezében. Leült mellém, én pedig feltornáztam magam. Mélyet szippantottam a levegőből a tányér felett, amitől a összefolyt a nyál a számban.
 -Vettem a bátorságot és most én főztem reggelit.
 -Az illata mennyei, de azért remélem nem raktál bele ciánt. -néztem rá gyanakvóan.
 -Csak azt, semmi mást. -nevetett.
 -Akkor, chal mokget-ssumnida~! -zengtük kórusban, majd mindketten enni kezdtünk.
Az utolsó falat lenyelése után elégedetten terültem el. Levitte a konyhába a tálcát, majd visszajött és leült az előbbi helyére.
 -Pfuh.. Teli vagyok... *böff* Hoppá.. -szégyelltem el magam.
 -Nem volt valami nőies, de azért egészségedre. -kuncogott.
Egy kicsit meglöktem, mire eldőlt, én pedig nevetni kezdtem rajta. Egyszer csak annyit vettem észre, hogy valami puha landol az arcomban. Ha harc, hát legyen harc!
 -Párna csata! -kiáltottam el magam, miközben egy épp kezembe akadó párnával kezdtem püfölni. A hirtelen jött támadás ellen bebújt a takaróm alá, be a lábamhoz. Elkapta a lábfejem és csikizni kezdte a gyenge pontomat, a talpamat. Eszeveszettül rúg-kapálózni kezdtem, közben pedig a párnámmal csapkodtam a paplanból kilógó hátsóját.
 -Ne! Kérlek, ne~! -nevettem kínomban. -Elég~ Kérlek... -kérleltem, mire abbahagyta és a takaró alól nézett rám. Olyan édes...

Szia Marie,
El sem tudod képzelni mennyi mindenről maradtál le.
Azt hiszem kezdem megkedvelni Zelo-t, és úgy érzem ez kölcsönös.
Aish.. mit tehetnék? Kérlek segíts~ 

Azért valamelyik héten meglátogathatnál valamikor. >//<

Már várom a napot, hogy bemutathassam neked pár itteni barátomat, és a várost.
... Meg persze a kék hajú fiút is. 

Kismillió puszi, YeonJi ΘεΘ

  Azután beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Lelkesen faggattam őt, amikor valahogy sikerült elkanyarodnunk egy kissé kínos téma felé.
 -És... Milyen egy nagymacska testébe bújni? -hajtottam le szégyenlősen a fejem. Nem tudtam, hogy kérdezhettem ekkora baromságot, azonban a fiú készségesen válaszolt rá.
 -Felemelő.. Sebezhetetlennek érzed magad. Olyan, mintha szabad lennél. Nem zargat senki sem az őrültségeivel, és csak te meg a természet vagytok... Ahogy a lábaid alatt érezni lehet minden egyes kis követ. Amikor elsuhansz a fák mellett és élvezed a életet...
Miközben mesélt a szemei büszkeséggel telve csillogtak. Csodálattal néztem, ahogy teljes átéléssel mondja ki minden szavát, és közben végig mosolyog.
 -Azért van egy-két hátulütője. -vakarta meg tarkóját.
 -És mi?
 -A párduc szabályzat... Nem hálhatunk emberrel. Nem hozhatunk létre fél vér utódokat. Nem mutatkozhatunk a külvilág előtt macskaként. Nem árulhatjuk el senkinek sem a fajtánk létezését. Bla, bla, bla....
 -Wow~ Szóval többen vagytok... -ámultam. -Ez...
 -...hihetetlen. -mosolygott rám. -Tudom.

  Körülbelül délután egy óra lehetett, amikor Zelo elkezdte felvenni a kabátját és a cipőjét. Értetlenül néztem, ahogy készülődni kezdett. Odakocogtam hozzá és a karjába csimpaszkodtam.
 -Most el kell mennem, majd találkozunk még.
 -Hova mész? -kérdeztem.
 -Nos...
 -Veled mehetek? -néztem rá kiskutya szemekkel.
 -Sajnos nem lehet. Tudod a szabályzat... -mosolygott lemondóan.
 -De,... de... Én veled szeretnék menni. -hajtottam le a fejem.

Magam sem tudom, mi ütött belém.
 -Na jó. -sóhajtott. -Este kilencre érted jövök. Addig vegyél fel valami kevésbé kirívó ruhát. Lehetőleg sötétebb színekből válogass. Nem bántásképpen vagy valami hasonló, csak meg akarlak védeni...
 -Értettem. -húztam ki magam vigyorogva. Édes tőle, hogy meg szeretne védeni.

  Fél kilenckor már a kanapén ültem tök sötétben, hogy felkészítsem magam a legtöbb eshetőségre. Zelo tanácsára felvettem egy fekete csőnadrágot; egy fekete, magassarkú bokacsizmát; egy sötét szürke, asszimetrikus, lenge pólót; amihez egy fekete, szegecses, háromnegyedes ujjú, bőr dzsekit húztam magamra. A hajamat lazán lófarokba kötöttem, és egy halvány füstös sminkes varázsoltam magamra, hogy emberibben nézzek ki. Meg persze, hogy ne lógjak ki annyira közülük. Vajon milyenek lehetnek? Kedvesek? Gorombák? Esetleg számba se vesznek majd? Ki tudja... Gondolkodásom kopogás zavarta meg. Ahogy ígérte, Zelo pontosan kilenckor érkezett meg. Az utcára érve a kékség egy fekete Hyundai-hoz vezetett, amiben a volánnál már ült valaki. Mikor beültem kedvesen üdvözöltük egymást.
 -Szia. Én HimChan vagyok. Te meg YeonJi, ugye? -somolygott, ami viszonoztam.

 -Nagyon örvendek.
Mikor az autó leparkolt a város egy kihaltabb részén egyre türelmetlenebb lettem. Nem fértem a bőrömbe. Miután kiszálltunk Zelo és HimChan között kezdtem el sétálni, tartva a fiúk tempóját. Izgatottan várom a találkozást...