2. évad, 7. Viszálykodás

Nem tudtam.. nem akartam uralkodni magamon... Minden porcikám azt kívánta, hogy ez a fiú öleljen, az agyam pedig teljesen kikapcsolt. Nem tudtam ésszerűen gondolkozni, de annak mi értelme lett volna..?

YeonJi pow

  Reggel, mikor ébredezni kezdtem, arcomat még épp hogy csak melengette a nap. A madarak csicsergését is tisztán lehetett hallani. Lehúztam a fejemről a takarót. Kezemet homlokomra raktam, és úgy kezdtem el gondolkodni. Az este.. egy furcsa álmot láttam. ShinJae halott alakja lebegett a szemem előtt. Az után már csak annyi rémlik, hogy HimChan-nal kézen fogva szaladunk a zuhogó esőben, majd az ágyamban... Uram isten! Mond, hogy mi nem...? A szemeim azonnal kipattantak, és lentebb toltam magamon a plédet. Ne... Felültem és körbetekertem magamon a takarómat. Körbenéztem a galériában. A ruháim szanaszét hevertek mindenhol, még HimChan pólóját is megtaláltam. A szekrényemhez mentem pingvinjárással, amiből kiszedtem egy melegítőt. Gyorsan felöltöztem, és amikor becsuktam a szekrény ajtaját, egy cetlit pillantottam meg arra felragasztva.

"Jó reggelt~ Remélem jól aludtál.
Ha lejöttél, a konyhában meg találsz,
épp reggelit csinálok.
Szeretettel: HimChan~"

  Nem tudtam, mit gondoljak, és hogy mit tehetnék. Megmasszíroztam a halántékom, majd a cetlivel a kezemben lesétáltam az alsó szintre. A papírt zsebre vágtam, és mély levegőt véve mentem oda a fiúhoz, aki félmeztelenül állt nekem háttal. Nagyon bele volt merülve a főzésbe, amint láttam egy omurice-on ügyködött. Köhintettem egyet, mire hátranézett.
 -Oh! Felébredtél? -mosolygott.
Megtörölte a kezét, aztán odajött, hogy megöleljen, de eltoltam magamtól.
 -Beszélnünk kell... -sóhajtottam.
 -Hát jó... -zárta el a gázt, s felém fordult.
Nekidőltem háttal a konyhapultnak. Egy pár percig még csöndben álltunk ott, azután a hajába túrt idegesen.
 -Elmondanád végre mit akarsz? -förmedt rám.
 -Ez így nem mehet tovább! -vágtam rá rögtön. -Én... én nem voltam teljesen magamnál. Nem ezt akartam.
 -Tudom, hogy akartad, láttam a szemeidben. -lépett felém, miközben tekintetét az enyémbe vájta, de elkaptam a fejem,
 -Nem... Én Zelo-t akarom... És legfőképpen ChoHee miatt nem tehetem ezt! -fakadtam ki. -És a többiek is mit gondolnának?! Én nem akarok 'ribanc' lenni, Zelo szavaival élve! Sajnálom, de..
 -Ennyi?! Csak ennyit jelentett számodra, ami tegnap történt?! -vágott közbe. -Tudod mit? Nem fogom magam hagyni azért sem! Küzdeni fogok a szerelmedért! -lépett elém.
Arcunk között csak pár centi volt, a hideg is végig futott rajtam forró leheletétől. Karjaival megtámaszkodott mellettem a pulton, s közeledni kezdett felém. Megpróbáltam kibújni a kezei közül, de nem hagyta.
 -Engedj! Nem hallod? Hagyj már békén! -rivalltam rá, közben pedig mellkasát kezdtem csapkodni.
Hirtelen csak annyit észleltem, hogy ajkait erőszakosan nyomja az enyémekhez. Azon voltam, hogy ne csókoljak vissza, minden erőmmel próbáltam ellökni magamtól, amikor ajtó csukódást hallottam meg. HimChan nem engedett, én pedig szemem sarkából pillantottam a bejárati irányába. Bennem rekedt a levegő, a szívem kihagyott egy ütemet. Kitörtem a fiú karjai közül és odarohantam az ajtóban állóhoz.
 -Kérlek.. Megmagyarázok mindent... -markolgattam pólóját.
Nem válaszolt, szótlanul meredt maga elé, aztán lefejtette magáról karjaimat és elindult kifelé a lakásból.
 -Zelo! Kérlek! Én nem... Hidd el! Megmagyarázom!
Bárhogy próbálkoztam, sehogy sem ment. Nem tudtam visszatartani, még egy pillanatra sem állt meg. Rám se nézett. Szemeim megteltek könnyel, keservesen zokogva rogytam össze a ház előtti járdán, miután Zelo elhajtott a kocsijával. Az emberek, akik elmentek mellettem lenéző pillantásokkal illettek, néhányan fintorogtak is.

  Egyszer csak valaki megragadta a csuklóm és felállított. A mellkasába bújtam és úgy sírtam tovább.
 -Sh~ Itt vagyok~ Hallod? Ne sírj már. -tolt el magától, hogy letörölhesse könnyeimet. -Nem áll jól neked a sírás. -mosolygott.
 -Shin... ShinJae..?
Újra hozzábújtam és szorosan átöleltem, amit viszonzott.
 -Hogy-hogy..?
 -Majd később mindent elmondok.
Beültetett a kocsijába és elmentünk Gyeonggido-ba, ahol miután kiszálltunk a kocsiból kislányom rohant oda hozzám. Felkaptam az ölembe és megpusziltam, mire ő csak kuncogott egyet. Leraktam, aztán odaszaladt ShinJae-hez és megölelte, majd bement a házba. Kettesben kezdtünk el sétálgatni a ház mellett.
 -Nos... akkor?
 -Mint láthatod, nem haltam meg. Az az egy szerencsém volt, hogy létfontosságú szervet nem ért a golyó.
 -Értem... -bólogattam a köveket rugdosva.
 -És.. farkashoz híven így... nem is tudom, hogy mondjam... a testem kitudta lökni a golyót. -vakarta meg a tarkóját.
Megszeppenve néztem rá. Most lettem csak igazán tisztában azzal, hogy ő farkas...

Író pow

  ShinJae magához ölelte a lányt, aki sírva fakadt. Akadozó légzéssel próbálta elmondani a fiúnak, hogy azt hitte meghalt, és hogy még Zelo-ra is haragudott. ShinJae-ben felötlött az, hogy ha most megharapja, akkor átváltoztathatná a lányt, de inkább amellett döntött, hogy majd idővel eldől minden. Nem sokkal később kiment hozzájuk ChoHee is, és úgy beszélgettek tovább, miközben a lánnyal is játszottak.

  Estefelé ShinJae elvitte a lányokat a párducok lakására, ahol YongGuk-nak visszaadta a kulcsokat és a fogat, majd visszament Gyeonggido-ba.

YeonJi pow

  Kínos csend uralkodott el köztünk. Yongguk be akart hívni, de nem mertem. Végül csak betuszkolt minket a garázsajtó alatt. Bent a többiek kedvesen üdvözöltek, kivéve Zelo-t. Mindenki ott volt a garázsban, csak ő nem. Megkérdeztem YoungJae-t, hogy hol van, mire a fiú azt válaszolta, hogy a szobájában kuksol, és beszélnem kéne vele.
 -Kicsim.. -guggoltam le ChoHee mellé. -Felmegyek apuhoz, mindjárt jövök, rendben? Addig játssz egy kicsit a többiekkel. -simítottam meg arcát, majd felálltam.
HimChan-t ingorálva mentem fel az első emeletre. Zelo szobája felé érve egyre lassabban kezdtem sétálni, az ajtó előtt pedig egy mélyet sóhajtottam, aztán bekopogtam. Semmi... Ismét kopogtam, de most hangosabban. Lépteket hallottam meg, amitől a pulzusom felgyorsult.
 -Nem megmondtam, hogy...! -nyitotta ki nagy hévvel az ajtót. -Szia.... -halkult el.
Fejét lehajtotta és odébb állt, hogy betudjak menni. Leült az ágyára, arra, amin sokszor együtt aludtunk el, amin alkalmanként eggyé váltunk... Megálltam előtte egy méterrel, és a lábamat kezdtem bámulni. Óráknak tűnő percekig voltunk csendben, míg végül nehezen megszólaltam.
 -Én.. Nem így akartam... Hidd el...
 -Még volt képed idejönni.. -dobolt a lábával. Ideges.

 -Megmagyarázom! -emeltem rá a tekintetem, mire hirtelen előttem termett.
 -Nem kell semmit sem elmagyaráznod. Minden világos.
 -De.. Én...
 -Csak mond el, hogy történt. -lépett hátra egyet.
 -Biztos?
 -Persze. Halljuk..?
 -Nem tudom, hogy... Nem voltam magamnál, teljesen kiborultam, és... végül csak arra eszméltem, hogy...
 -Bökd már ki!
 -Jól van! Igen, lefeküdtünk! Sajnálom...
Egy könnycsepp gördült végig arcomon, a szívem majd' széthasadt a fájdalomtól. Azt hittem ott süllyedek el szégyenemben. Bár elnyelne a föld... A testem megrezdült, mikor egy éles zajt hallottam meg. A fejemet felkaptam, és habár könnyeimtől homályosan, de láttam, ahogy Zelo belever a falba, és vére kicsordul.
 -És még csak nem is tagadod! Undorodom tőled...
Elkezdett felém lépdelni, szemei pedig vörösen izzottak. Hátrálni kezdtem, de a fal megakadályozott, a hátam nekiütközött. Kezeivel megtámaszkodott fejem mellett, és tekintetét az enyémbe vájta. Orromat megcsapta vérének szaga. Sós cseppek hada csordogált le arcomon, amik az államnál találkoztak, majd a ruhámra csöppentek le. Szemei neki is megteltek könnyel, arcával közeledni kezdett. Arra eszméltem fel, hogy kiéhezve falja ajkaimat. Magához szorított és csak levegőhiány miatt váltunk el.

 -Utállak! -mondta, mikor az ágyra dobott és tépni kezdte rólam a ruhát.
Kibújtatott melegítő felsőmből, majd nadrágomból is, s nadrágjának övével kezdett el babrálni. Ledobta magáról a nadrágját és párnáim után kapott. Mikor minden ruha lekerült rólunk, és már csak fehérneműben voltunk, letért a nyakamra, amit apró puszikkal halmozott el. Kulcscsontomhoz érve szívni kezdte a bőrt, amire eltátottam a számat, és sóhajtozni kezdtem. Megszabadítottuk magunkat a többi akadályt képző textiltől, és ha most dühből is, de szeretkeztünk. Hangos sikolyok közepette élveztem el, és nem sokkal később követett ő is. Kimerülve hanyatlott rám a teste, szinte azonnal elaludt. Pár percig még gondolkoztam azon, hogy most ezek után majd mi lesz velünk, ChoHee-val, és a többiekkel.. aztán engem is elnyomott az álom....

Marie a semmiből ugrott elém, ezzel megakadályozva, hogy ShinJae engem harapjon meg. 

A farkas miután ezt észrevette, az erdőbe rohant. Barátnőm fájdalmasan nyögve terült el a földön, majd teste rángatózni kezdett. YongGuk letérdelt mellé és megvizsgálta a sebet. JongUp is odatérdelt, miközben az idősebbiket nézte. YongGuk a lányt bámulva jelentette ki, hogy:

 -Át kell változtatnunk... Különben meghal, vagy...
 -Vagy?
 -Farkas lesz belőle. JongUp..
 -De...
 -Szereted?
 -Igen, de...
 -Semmi de! Meg kell tenned!
A fiú nagyot nyelt, majd lehajolt és szívni kezdte a vállából a mérget, amit kiköpött, majd végig nyalt a seben és átváltozott hópárduccá. Szemeit összeszorította, s pont ugyan ott, ahol a farkas is, megharapta. Marie izmai ellazultak, rángatózása abba maradt...